Szomorú klosárnap, jégzselé
Az avultat le kell
bontani. Méné tekel.
Spandora szelencéje nyitva,
benne az univerzum verzál titka,
ott a levegő sűrű vagy ritka,
attól függ, mélyére nézel,
vagy magaslatára hágsz,
hiába vagy tele pénzzel,
hiába őrláng, elmeparázs,
hol a verset megsütnéd:
az idő, az az idő eltűnt rég.
Megint Teslával álmodtam.
Úgy ébredtem ázottan,
dideregve, mint egy utazó,
kit visz a szél szadomazó
partira, gangbang-orgiára,
s nincs meg a neve, bolti ára,
nem emlékszik a holdvilágra,
csak egy csapat hímre.
Rákeres egy rímre,
és minden felgyorsul onnantól.
Emléke képzik a holnapról,
maga sem tudja, hol landol,
ha belép a vákuumenergiába.
Az Isten bámul úgy egyfiára,
mint ő a létralétre.
Alatta kő, fenn az éterbe lép be,
vagyis ki,
elindul űrfagyizni:
asztrocsatella kvantumhabbal.
Nincs ott éjszaka, nincsen nappal,
átkel az Einstein–Rosen-hídon,
leng, nem suhan.
Emléke néhány párhuzam,
vak mélyébe szakadt, zöld sírrom.
A testindulás nem halála a szónak.
Csak egy beomló jégbörtön olvad.
Na és az okság. A miértje éget.
Zsigerbe szorult és gyomorba égett,
összeszögelt, -tákolt törvények.
Az emberfaj nem sikertörténet.
A kéz egy húscsodaszer,
mindenre jó, mindent jegel,
a tenyérbőrön a súly puha bélyeg,
és nem tűnik el.
No more Philadelphia-kísérlet.
Mily habos e krumplifőzelék.
Szemem dagadt, teszek rá jégzselét.
Szerző: Simon Adri
