Nyugatiszél

Mikor halottainkra gondolok soha sem az jut eszembe, hogy egy jobb helyre kerültek. Csak a hiányuk okozta fájdalmas űr van, szinte felfoghatatlan a meváltozthatatlan. Számomra a halál egy kérlelhetetlen, vérszomjas vadállat, akinek mindenki prédája lesz egyszer. Talán jobb lenne, ha valahogy elfogadhatóvá tenném az elkerülhetetlen halált, mert ez az egyetlen járható út.

Az elmúlás megértéséhez fel kell nőni. Pontosabban megérteni nem lehet, hanem talán az első lépés az, hogy elkezdünk félni tőle. Mikor elmúlik a gyerekkor, a fiatalság is kezd oda lenni, kicsit érezzük, hogy bár talán távoli, de belátható közelségbe került a saját halálunk is. Gyerekként ezt nem érthetjük, és ez így is van rendjén. Életünkben egyszer eljön az a pillanat, mikor elveszítünk valakit idősebb korunkban, aki tényleg közel állt hozzánk. Ez az első eset, mikor az a bizonyos űr ott lesz a lelkünkben, azt cipelve a saját életünk végéig.

Hogy tehetném a halált feldolgozhatóvá? Meghalni szörnyű dolog, félünk tőle, sokszor szenvedéssel jár. Az élet az egyetlen kivételes állapotunk, ami egyszer megszűnik, többé nem lesz, de ezt a nem létezést nem tudjuk értelmezni, így ezt helyettesítendő használjuk a túlvilág fogalmát. Nem vagyok hívő, szerintem csak az élet van, ez az egyetlen állapotunk.

***

Mikor a nagypapám ágya mellett álltam, láttam a szenvedését, azt a tusát, ahogy még a lét és a nemlét között lebegett. Ez egy kilátástalan harc volt az életért. Mi tudtuk, hogy a rák végérvényesen győzött, de a testének még ép részei ezt nem fogadták el.

Sűrűn váltották egymást az éber és a tudattalan állapot, mikor kicsit magához tért engem hívott. Kért, hogy segítsek neki felülni. Segítettem, de amint felült a halál újra nekitámadt és láttam az embertelen fájdalmat az arcán és a tekintetének elrévedését. Segítettem neki visszafeküdni. Ez sokszor megismétlődőtt. Majd egyszer fekve magához tért és csak ennyit mondott: “Látod, itt a vége.” Erre csak annyit tudtam felelni elcsukló hangon, látom ...

Nekem másnap ment tovább az élet, dolgozni kellett mennem. Megpróbáltam elbúcsúzni tőle, fogalmam sem volt egyáltalán mit mondjak, egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy pont akkor zajlik az, amire azt szokták mondani, hogy bekövetkezik. Félszegen csak annyit mondtam, hogy el kell mennem. Erre papám: “Elmész?” A hangjában kétségbeesést hallottam. Elköszöntem, elmentem. Másfél napra rá meghalt.

Nem tudtam ezt a távozást sohasem feldolgozni, mert szerintem nem így kellett volna elbúcsúznom. Ez volt az én első nagy veszteségem, az a nagy hiány amit őrökké magammal kell cipelnem.

***

Lehet, hogy hittel könnyebb lenne. Ha hinnék bízhatnék benne, hogy a szeretteim jó helyen vannak, ha beszélek meghallgatnak. Akkor hihetném, hogy az elmulasztott búcsút bepótolhatom. Így együtt kell élnem azzal, hogy egy nagyon fontos dolgot mulasztottam el. Ha nem hiszek, figyelnem kell mit rontok el, mert ilyen hibát nem korrigálhatok. Akit szerettünk, annak hiánya nagyon fáj, ha fáj, akkor emlékezünk is rájuk.

Szerző: Hodori Balázs

100 %-os kamatláb mellett

Nem ünnepelhetsz túl sok szerelmet.

Semmi sem virul UZSORA mellett,

Csupán a Bank, mely erre termett…

Látom a Banknál tolongni őket:

Élni- igyekvő egybekelőket… –

„Élni szeretnénk, kéne a lakás;

Jöhet  a hitel s gyermek- vállalás…

Bankvezetőt csak egyet ismerek,

Őt is csak hírből s látásból. Remek

Elme, bár kissé más volt, mint gyerek…

Azt mondják: egész nap telefonált.

S szőtte álmát, mint színes fonált’… –

Atombombával kereskedett…

(2011)

Mikor október 23. eszembe jut gyakran úgy gondolok rá, mint az utolsó forradalomra. Hangulatomtól függően ez pozitív, néha viszont negatív érzéssel tölt el. Pozitív, mert kinek hiányzik a vérontás, továbbá azt is jelentheti, hogy nincs ok nagyobb megmozdulásra. Ha erre gondolok mindig örülök, hogy nem kell olyan korban élnem, ahol rettegni kell, félni vajon mikor jön értem is az ÁVO-s kocsi.

Gondolom ezzel a részével mindenki egyetért. Másrészről néha belém hasít George Orwell gondolatai: ez a teljes közöny a megújulás felé nem e egy tompultság miatt van, olyan, mintha egy ópiát-származék elkábított volna minket és már sorsunkba beletörődve mozdulni sem tudnánk. Nem arra gondolok, hogy ontsunk vért, hanem arra, hogy lehetne tényleges igényünk megújulásra, kevésbé erőszakos eszközöket felhasználva.

Orwell szerint a diktatórikus (de lehet, hogy nem csak a diktatórikus) vezetők mindent megtesznek a forradalmak elkerülése érdekében. Mint azt a kommunista rezsim idejéből jól tudjuk, előbb az osztály-ellenségekkel akartak végezni, majd mindenkivel, aki kicsit is az aktuális vezető útjában állhatott. Ezeket a viszonyokat Orwell nagyon jól átlátta a távoli Angliából, aminek hatására kiábrándult a szocializmusból, és megszülettek azok a remekművek, amiket szerintem mindenki jól ismer. Ezek nem feltétlenül irodalmi értelemben vett remekművek, hanem számomra azzal nyerte el a csodálatomat, hogy átlagemberként hogyan lehetett ilyen politikai tisztánlátása. Ne feledjük, eleinte mind az Állatfarm és az 1984 be volt tiltva Angliában, hiszen ezek sértették volna az akkor (még) szövetséges Szovjetuniót. Hihetetlenül pontosan leírta a diktatúrák anatómiáját, végül pedig megalkotta az diktatúra utópiáját: az 1984-et. Bár szerencsére a kommunista diktatúra elbukott, de szerintem minden nagyhatalom politikájában fel lehet fedezni egy kis 1984-et.

Ha Orwell feltevéséből indulunk ki, akkor beláthatjuk, hogy egyik hatalom sem szeretné, ha megbuktatnák, ez világos. Az is világos, hogy a hatalmi rendszer eszközei is fejlődnek, erről például O'Brien is beszél Smith-nek a regényben. Kommunista diktatúra az erőszakossága miatt volt bukásra ítélve. Az a gondolat, hogy az addig elnyomott munkás és paraszti rétegnek legyen jobb, nyilván egy nemes cél, de ennek ürügyén létrejött elnyomó, véreskezű diktatúra csak ellenállást válthat ki. Ellenben van e más módszer arra, hogy egy rendszer fennmaradjon? Igen, ha eléri, hogy ne akarják megdönteni, azaz ha a nép elégedett, vagy legalábbis kellően nagyarányú része. Mert ha egy rendbontó csoport mögött nem áll megfelelő számú támogató, akkor Sarkozy szavaival élve ők csak csőcselék.

Talán itt van a különbség a felforgató rendzavarók és a forradalmárok között, ők bármennyire jogosnak éreznék a felháborodásukat, amíg kevesen vannak csak csőcselék maradnak. 1956. október 23-án a többség a forradalmárok mellett volt. Mi, akik szinte nem is éltünk semmit az előző rendszerben fel sem foghatjuk, milyen jogsértések, atrocitások, félelem lehetett, hogy Budapest lakói fegyvert ragadjanak és az életüket áldozzák a változásért.

A nehéz körülmények közösséget kovácsolnak, ha pedig az a közösség fegyvert fog, akkor az rendszert dönthet. Manapság eleve arra szocializálódunk, hogy a gondokat magunk oldjuk meg. Mai életünk eleve nem a közösségi életről szól. Kevés időnk, ami a munka utánra megmarad passzív szórakozással töltjük. Valójában kicsit fásult lett az életünk, aminek hatására kicsit mintha hajlamosak lennénk beletörődni a sorsunkba. Ha változtatunk is, akkor inkább elköltözünk akár több ezer kilométer távolságra, mintsem, hogy a maradék energiánkat közösségi életre pazarolnánk, talán így a felszínes kapcsolatokat is leplezni tudjuk a nyelvi nehézségekkel, így nem látszik az ellentmondás.

Mikor erre az elszigetelődésre és fásultságra gondolok, gyakran úgy érzem egy kicsi megvalósult mégis Orwell utópiájából, és lehet, hogy 1956. október 23. volt az utolsó magyar forradalom. De lehet, hogy így van ez jól, és lassan megértjük, hogy nincs szükség erőszakra, mert egy erőszakos forradalom legtöbbször csak egy erőszakos rendszert szül. Ezen szerintem érdemes elgondolkodni.

Serző: Nagy Zoltán

Minden bizonnyal a legkalandosabb életű magyar költő. Családja a nyilasterror áldozata lett. A német megszállás után az USA-ba emigrált, majd 1946-ban hazatért Magyarországra. 1950-ben koholt vádak alapján letartóztatták és 3 évet a Recsk- i munkatáborban töltött, életét Nagy Imre mentette meg. Szabadulása után bebolyongta a fél világot, folyamatosan dolgozva életművén. 1989-ben hazatért Budapestre, és hazájában ezredvégi magyar költőtől szokatlan népszerűséget sikerült kivívnia. A médiát sem vetette meg, így a legtöbben Einstein- i hajzuhatagára és vagabund természetére emlékezhetünk. Ám Faludy nagyműveltségű író, aki az ideák-világában éppoly nyughatatlan természettel bolyong, és éppoly csalhatatlan érzékkel tájékozódik, mint Atlasz porgolyóbisán; – akinek életeleme a repülés, de félszemét a felhők felett lebegve is a stewardessek csinos alfelén legelteti…

A Recsk- i munkatáborban szerzett verseket kivételes hely illeti meg Faludy életművében. Mivel papír és toll nem állt rendelkezésére a börtönévek alatt, így ezek a versek fejben keletkeztek. Faludy ezekben a versekben próbálja meg először kiterjeszteni életművét és világszemléletét az irodalmi-szférákon túli területekre: költészetének fókuszában immáron nem csupán a művészet és az erotikum áll, de egyre nagyobb súllyal jelennek meg olyan morális- filozófiai kérdések is, mint: erkölcsfilozófia, etika, humanizmus…       

Oszip Mandelstam (1891-1938) orosz költő szerint: „A költészetet csak Oroszországban értékelik. Ott ugyanis megölik érte az embert…”

A történelem később a saját sorsával is igazságot szolgáltatott Mandelstam eme mondatának, hiszen az orosz költő halálát Sztálin egyik kényszermunkatáborban lelte. Ám tudjuk: a történelem idővel túlhaladta Mandelstam álláspontját, illetve kiterjesztette azt az Oroszországon túli, nagyszámú totalitárius területekre…

Faludy azonban túlélte Recsket, és életművében nyoma sincs keserűségnek. Az a fajta fickó, aki a mások jövőjéért aggódik inkább, a magáét félvállról veszi. Ady óta aligha akadt alkalmasabb költő az ifjúság nevelésére. Jó és Rossz, Test és Lélek dualizmusáról aligha tanulhatunk nálánál többet. Faludy kiváló erkölcsi és szellemi iránytű egy személyben, aki költészetében élete végéig könnyed és fiatalos maradt… Az általam idézett vers szintén a recski munkatábor időszakában keletkezett. Tartalma joggal nevezhető tragikusnak. Ám Faludy költészetében az efféle helyzetek heroikussá magasztosulnak. Egyéb írásaiból tudjuk, hogy legtöbbet és legszívesebben a reneszánsz humanistáktól tanult. Az őt ért sérelmek elszenvedését tehát bizonyos fokig „munkaköri-kötelességének” tekintette…

… Hát persze hogy félt; de sohasem remegett meg az iránytűje…

Kattog a négy kerék.

Azt kérded, hova visznek?

Mondhatnám: szinte mindegy.

Függélyesből vízszintes.

Négy kattogó keréken

odavezet a sín,

ahol levél nem ér el,

hol nem vagy név, se cím.

Tán negyvenen vagyunk.

Azok ott már többéves

rabok, halálfehérek,

nyugodtak, csendesek;

mi új rabok vagyunk,

akiknek inge véres,

ne nézd a különbséget:

rab és rab egyremegy.

Mért gubbasztok ily búsan?

Szökőkút volt a kedvem,

hány ágyban hemperegtem,

és hány tengerben úsztam!

Ami tortát megettem:

vagy harminc emelet.

Kár hogy be nem fejeztem

még minden versemet.

Hogy Alfred de Musset-nek[1]

szebben virult a nyár?

E század gyermekének

rosszabb mahorka[2] jár.

Nem nősz magasra itten.

Kattogni kezd a sín.

Mit elmulasztott Hitler,

behozza azt Sztálin.

(1950 őszén)

Mi is a helye a nőknek társadalmunkban? Ez egy olyannyira komplikált kérdés, hogy feltenni sem nagyon érdemes, de egy blog biztos nem elég arra, hogy erre válaszoljon. Erről talán inkább beszélgetni lehet, nézőpontot cserélni, de megválaszolni biztos nem. Már csak azért is, mert minden nő magát fogja valahova helyezni a saját és a környezete elvárásainak függvényében. Engem elsősorban most a környezeti elvárás érdekel, mik is azok a külső hatások, amiknek a mai nőknek meg kell felelnie (persze az szintén egyénfüggő, ki mennyire tartja ezt fontosnak), és ezzel párhuzamosan a férfiak szerepe.

Nők helyzete egy társadalmon és a családon belül igen különböző, rengeteg nézőpontból megvizsgálhatjuk. Ha megnézzük ma a világ országaiban milyen jogai, lehetőségei vannak egy nőnek, bizony lehet, hogy sok országgal nem cserélnének. Elég lehet, ha csak az arab országokat említem, TV-ből jól ismerhetjük az elnyomott csadorba burkolt nőket, szegényes jogaikat. Egy szegény, gazdaságilag elmaradott országban általában a szabadságjogok általában csorbulnak, nem speciálisan a nőké, hanem mindenkié. Ha nincs munka, nincs megélhetési lehetőség, akkor mégis milyen jogokat követeljenek maguknak a nők? Hogy hordhassanak miniszoknyát, amikor ételre nincs pénz? Az arab országok helyzete speciális, mivel aránylag rövid időn belül gazdagodtak meg, így a gazdasági felemelkedést nem tudta a jogi változás megfelelő ütemben követni, amint láthatjuk ott nem csak a nők elégedetlenek, mindenki több szabadságot szeretne.

Van egy fura összefüggés a jólét és a szabadságjogok között: minél jobban élünk, annál több szabadságot követelünk magunknak, mind a nők, mind a férfiak. Ezt megfigyelhetjük adott országon belül is, hogy néz ki egy elmaradott falu családszerkezete, ill. milyen egy jól kereső középosztályé, jobb anyagi lehetőséggel, az önállóság is megvalósítható, ami feltétele a szabadabb életnek. Persze az is egyénenként változó, ki mennyire szeret önálló lenni, sokan nem szeretnek döntést hozni, szívesen áthárítják ezt másokra, legyen szó nőről, vagy férfiról. Ez a sok bonyolult paraméter ellenére mégis van egy homályos kép, milyen is a kívülről elvárt női szerep ma, ez pedig nem a kisbabáját ringató kismama.

Ma egy nőnek ugyan úgy egy sikeres karriert kell (elvileg) befutnia, mint egy férfinak. Nekem nem tűnik úgy, hogy attól lesz egy nő egyenjogú, hogy sikeres karriert csinál. Ha megnézzük a múltban egy „karrier” teljesen máshogy nézett ki. A férfiak esetében általában a fiú értelemszerűen az apa foglakozását, vagy üzletét vitte tovább, míg a nők elsődleges feladata a gyereknevelés és a háztartás vezetése, de az, hogy mennyi munka hárult rá a háztartásból, az függött az adott család társadalmi helyzetétől: egy jobb módú polgári családban már volt szakács, házvezetőnő, szoptatós dajka, addig ezzel szemben egy szegény családban mikor az anyán lógott a pici, ugyan úgy keményen dolgoznia kellett, nem csak otthon a háztartás körül, hanem esetleg a férje mellett a földeken is. Ezt szerintem manapság nem sok nő tudná utánuk csinálni.

Manapság a nők életében a sikeresség az elsődleges elvárás. Ezt az elvárást a szülők is generálják, mivel az egzisztencia megteremtésére ösztönözik. Ezzel nem mondanak mást, mint várj a családdal, előbb érd el, hogy sokat keress! A sok kereset persze mindig többet jelent, mint ami épen adott, így tulajdonképen egy folyamatos harcra vagyunk kényszerítve. De mit jelent az egzisztencia? Ház, kocsi? Falun egy családi ház akár 4 millió forinttól is elérhető, míg Budapesten 20 millió alatt nem is találunk. Kocsi van szintén 500 000 Ft-tól bármilyen drága. Akkor nekünk melyik kell? A mindig drágább! Így végül soha nem fogjuk megteremteni azt a bizonyos egzisztenciát. Így a nők és mi férfiak is egy örök harcra vagyunk kényszerítve.

Nők sok szempontból szakítanának a régi elvárásokkal, már nem kényszeríthető rájuk az a házasszonyi szerep, amit itt Európában évszázadok óta szokás volt. Ezzel párhuzamosan a férfiaknak át kell venniük azokat a feladatokat, ami adott esetben egy nő nem csinálna meg, így a régen megosztott feladatok összemosódnak, ezzel pedig a női-férfi szerep is. Ez alól kivétel a gyerekszülés, ami (talán még) biológiai okokból csak az egyik nemre hárul. Meglátásom szerint lehet, hogy sokan élvezik a folyamatos teljesítménykényszert, a pörgést az életben, de sokan talán jobban szeretik, ha a mindennapi munkájukat rutinszerűen elvégezheti, amit kiosztanak neki. Ez főleg igaz az otthoni családi fészekre is, ha a kiosztott szerepek, ezen keresztül a munka nem tisztázott, és mindkét fél egy harcként fogja fel, akkor az otthon nyugalmát az állandó stressz váltja fel, amit nem lehet hosszú távon bírni. Szükségünk van biztos pontokra, hogy tudjuk hol a helyünk és mik a feladataink, nem pedig homályos ideológiákra, amik elérhetetlen célok felé hajtanak minket.

Vallás végigkíséri az emberiség történelmét, tükrözi az adott nép szokásait, életvitelét, társadalmi berendezkedését, valamint a gondolkodásmódját az őt körülvevő természetről. Sok országban az egyházi és a világi vezetés összefonódik, Európában a felvilágosodás után már egyre kisebb befolyása van az egyháznak az állami vezetőkre, míg ma a világi hatalom az egyházra inkább, mint eszközre tekint. Különböző kultúrák tiszteletben tartása nem csak fontos, hanem egyenesen kötelező, de ennek ellenére mégis elkövetik időről időre ugyanazokat a sértéseket évszázadok óta, mintha kötelező lenne. Mohamed kifigurázásának Európában komoly hagyománya van (ügye mindenki ismeri a gúnyos mondókát Mehmetről és a tehenekről), de nem vesszük észre, hogy mára már nem csak vallási különbségekről kell beszélnünk, hanem világnézeti különbségről is.

Mit jelentett kereszténynek lenni a középkorban és ma? Középkorban lényegében kötelező volt, aki nem hitt Istenben, annak is illet elmennie a templomba, nem mellékesen a társadalmi érintkezés miatt is. Akkor még mindent az egyház befolyásolt, a tudományt, az állami vezetést, mindent. De az idővel az ismereteink megdönthetetlen bizonyítékokat szolgáltatott több tény mellett, amit az egyház tagadott, így szép lassan csökkent az egyház súlya. Mára odáig jutottunk, hogy nem csak az egyház befolyása jelentéktelen, de a vallás sem játszik nagy szerepet az életünkben. Vallásosság és a technikai fejlettség fordított arányban áll egymással, például a fejlett Japán lakosainak nagy része egyáltalán nem vallásos a problémáik megoldását a tudománytól várják. Európában még változó arányban de körülbelül a lakosság fele hívő. Aki hívő is, nem feltétlenül jár templomba, Bibliát sem feltétlenül forgatja, szóval ha Jézust gúnyolnák ki nem biztos, hogy bárkit is felrobbantana.

Nekünk furcsa az ha valaki komolyan veszi hitét? Esetleg véresen komolyan? A fenti okok miatt bizony elég furcsa nekünk. Globalizált világunkban nehéz szem előtt tartani, hogy egy film nem biztos, hogy csak a célközönséghez ér el. Lehet, hogy a célközönség 0.001%-a nézné meg, de megsért 10 millió embert, akkor ki hibázott? Ha egy nép gazdaságilag gyengébb országban lakik, ahol eleve pattanásig feszült a helyzet, esetleg Amerikára nem mint pozitív példára gondolnak, ott könnyen elszabadulhat az indulat. Ha egy rendező híres akar lenni próbáljon meg másféle polgárpukkasztást, nem divatból belerúgni egy olyan vallásba – nemzetbe, akik eleve kiszolgáltatott helyzetben vannak, sok helyen polgárháború által sújtva. Kényelmes nyugat-európai vagy amerikai életünkből könnyen ironizálunk, fel sem mérve, kiket és mennyire sértünk meg.

Az európai kultúra és az arab világ közti ellentét hosszú időre nyúlik vissza, és bár jelenleg az az arab ország, amelyik alatt nincs olaj, nem áll gazdaságilag túl jól, de lenézni őket nagy hiba lenne. Az európai kultúra nem csak a görög és a római múltból táplálkozik, az araboktól is sokat tanultunk matematika és a kémia terén is. Általában a középkorban virágzott az arab tudományos élet. Furcsa mód pont a középkorban 1000 körül Magyarországon a muzulmánokat nagyobb tiszteletben tartották (ők voltak a böszörmények), akik nem csak a vallásukat gyakorolhatták, hanem kereskedhettek is. Mára ez a tisztelet eltűnt. Tudományos eredményeikről jótékonyan elfeledkeztünk, vallásukba bele lehet rúgni az olajukat meg kedvező áron ki lehet termelni, amiből egy szűk rétegük jól meggazdagodhat. Szerintem megtanulhatnánk újra tisztelni újra az arab kultúrát is, a tisztelet segít nyitott szemmel járni és tanulni valami újat.

Minap olvastam a Magyarországot sújtó aszályról egy cikket, ami a végén megemlíti, hogy több kutató szerint a globális felmelegedés (vagy éghajlatváltozás, ahogy tetszik) miatt egyre gyakoribbak lesznek az ilyenhez hasonló szélsőséges időjárás. Ez alatt nem csak a gyakoribb aszályt kell érteni, hanem a csapadék egyenletlen eloszlását is: míg az ország egy kis részén özönvíz szerű esőzés van, addig a másik felét súlyos aszály sújtja.

Tanult emberek állítják, hogy az ember hatását az éghajlatra nem lehet félvállról venni, de szintén tanult emberek állítják, hogy 100 év hőmérséklet ingadozás pontos méréséhez 100 * 100 évre van szükség, hogy a szórás elfogadható mértékre csökkenjen. Gázok hatása a föld éghajlatára tisztán fizika, ahol egy elméletet csak úgy fogadhatunk el, ha azt mérésekkel kellően alátámasztottuk. Mégis, ebben az esetben összeszorul az ember gyomra, hiszen erre nincs lehetőségünk, és a fent említett hasonló hírek olvasásakor összeszorul a gyomrunk: mi van, ha ez az elmélet egy jóslathoz hasonlóan beigazolódik. Igen ebben az esetben a fizikai teóriák jóslathoz hasonlóak, mert a jövő mérési pontjai fogják igazolni az elméletet, tehát amikor a jósolt katasztrófa bekövetkezik.

Az ember szintén a természet része ugyan úgy, mint más élőlény, de a tudatos munkavégzése miatt a befolyása a környezetére sokkal jelentősebb, mint más élőlényeké, és ami nagyon fontos, időben sokkal gyorsabb is. Az élővilág összetétele, a fajok változatossága csak elég rövid időskálát nézve állandó. Ha megnézzük a földtörténeti korokat, bizony több nagyobb, globális méretű kihalás megtörtént már, ami teljesen átrajzolta a Föld élővilágát. Viszont volt egy kihalás, ahol az ember beavatkozás nagyon valószínű, ez pedig a pleisztocén megafaunájának kihalása.

Pleisztocén végére kihaltak olyan állatok, amik ma csak Afrikai szavannákon figyelhetünk meg. Képzeljük el, hogy előtte minden kontinensnek volt szafarija, oroszlánokkal, orrszarvúakkal, óriáslajhárokkal, és sok olyan állattal, amik ma már nem is léteznek. Talán kihalásukat a jégkorszak vége és az ezzel járó felmelegedés is okozhatta, de van pár tény, ami az ember közreműködésére utal. Ez pedig a következő: ez a kihalási hullám minden földrészen más-más időpontban következett be, mégpedig nem sokkal a homo sapiens megjelenése után. Az akkori ember már lándzsával, íjjal vadászott, valószínűleg elég hatékonyan ahhoz, hogy több állatot öljön meg, mint ahány születik. Erre számtalan példát látunk például a bölénycsordákat, amiket a bennszülött indiánok is szép számmal irtottak (nem akarom feleslegesen sorolni a kihalás szélére sodort állatfajokat). Azokon a földrészeken, ahol az ember megjelent és nem tudott az adott élővilág elég gyorsan változni, bizony kihalásra volt ítélve. Afrikában talán azért maradt fenn a mai napig a megafauna, mert itt az emberrel együtt fejlődve tudtunk egymáshoz alkalmazkodni, míg a többi kontinensen nem.

Azóta a vadászati technikánk sokat fejlődött, aminek köszönhetően egyre több fajt veszélyeztetünk, olyanokat is, amik sokkal szaporábbak, mint a megafauna képviselői. De már nem csak a vadászattal csökkentjük a körülöttünk élő élőlények számát, egy mezőt átszelő autóút is jelentősen befolyásolja a környék táplálékláncát, nem beszélve az erdőirtásokról, vizszennyezésről, ami szintén élőlények tömeges pusztulását okozzák. Tudom nincs bizonyítva, hogy ez az ember számlára írható, lehet, hogy az éghajlat eleve így változna, lehet, hogy a két hatás kombinálódik, de a problémát nem akkor kell komolyan venni, amikor már a bizonyíték az orrunk előtt van.

Az ember hatása környezetére vitathatatlan, az, hogy milyen mértékben befolyásoljuk, csak rajtunk múlik. Sajnos ösztönösen csak az előttünk álló pár évre tudunk tervezni, egyszerűen nem tudunk minden nap belegondolni abba, hogy amit teszünk annak 30 év múlva lesz komoly következménye, vagy amikor autóba ülünk, akkor az unokánk jövőjét égetjük el. Az is lehet, hogy ez a természet rendje, hogy egy bolygón kialakul egy hihetetlen összetett és technikai fejlettségű társadalom, ami már nem tudja felmérni környezetbefolyásoló hatását, és pont az összetettség miatt azt szabályozni sem, és szép lassan feléli a bolygóját. Egy törvény van azt hiszem, amivel senki nem vitatkozik: egyszer mindennek vége lesz, a földi élet is ilyen.

Egy nemzet legendái kicsit olyanok, mint az eposzai vagy a mondái. A középkor egyik „hősei“ a szentek voltak, akiknek a legendái az eposzi hősök történeteihez hasonlítanak. Szent István szigorú intézkedései nem egy szent ember jellemére vallanak, de a lojalitása nyugati egyházhoz, valamint a nyugati keresztény hit megszilárdítása a kárpát medencében őt is a szentek közé emelte.

Bár megítélése a mai napig megosztja a magyarokat, joggal, hiszen talán ő az első uralkodó, akivel a magyarság európai hovatartozásának dilemmája felszínre került, ezt a harcot rajta keresztül ismerhettük meg. Tulajdonképen a mai napig bennünk él ez a dilemma, hasonló módon most is megosztja a társadalmat, legtöbb magyar lelkét nem hagyja nyugodni, még mindig ott a kétely, vajon mi lett volna, ha Koppány pártja nyer.

Hiába győzte le István Koppány seregeit, Koppányt támogató tábor ezzel nyilván nem semmisült meg. Ha ezt a harcot úgy tekintjük, mint a Német-Római pártiak (nyugati katolikusok), vagy Bizánci (keleti katolikusok) közti viszályt, akkor ez végigkövette a történelmünket. Gondoljunk csak az ország három felé szakadására, ott igazából az ország kétfelé szakadt: török, ill. Habsburg pártiakra. Ezzel analóg viták végigkísérték a történelmünket. Innen nézve talán jobb lett volna ha a török pártiak erősebbek, mert az Oszmán elnyomást hamarabb lerázhattuk volna és nem erőltették volna annyira ránk a saját kultúrájukat, mint ahogy a német kultúrát a Habsburgok.

István elsődleges érdeme, hogy sikerült az akkor még sokszínű magyar törzseket egyesítenie a Kárpát-medencében. Lehet, hogy ez Koppánynak is sikerült volna, ezt nem tudhatjuk, akkor valószínűleg egy keleti keresztény állam jött volna létre, de ez csak találgatás. Lényeg, hogy István a nyugati katolikus vonalat választotta (pontosabban Géza, vagy ki tudja melyik fejedelemmel indult el ez a folyamat), de ez nem a Német-Római Birodalomba való betagolódást jelentette, hanem egy önálló, egységes állam lett. Ezért fontos róla megemlékezni, mert akkor rakta le annak az erős államnak az alapjait, ami annak ellenére is még létezik, még ha csonkán is, ami egy gyengébb nemzetet már lesöpört volna a térképről.

Például sikerült megtartani nyelvünket, annak ellenére, hogy nem kevés törekvés volt ennek eltörlésére. Ahhoz, hogy egyáltalán ezek a romok létezzenek, előtte egy erős, egységes államnak kellett itt lennie. Lehet, hogy nagyobb, mint amit ma feltételezünk. Mert ha a történelemkönyvek tanításából indulnánk ki, akkor már a tatárjáráskor el kellett volna tűnnie ennek a népnek (vagy előbb). Ezért nem tudok nekik hinni, egy sokkal nagyobb országnak kellett lennie Magyarországnak, hogy túlélje a tatárjárást, törököket, a 150 évig tartó háborút a török, a német és a magyar - magyar elleni háborúkat. Ezek után a Habsburg-német csapatok elfoglalják az egész országot és folytatták azt a pusztítást, amit a török abbahagyott. Ennek ellenére fennmaradt a magyar nyelv, pedig sok német és más nemzetiség települt az országba és a megmaradt főurak sem támogatták a magyar nyelv ápolását a nyelvújításig. Az, hogy fennmaradt a kultúránk és a nyelvünk szerintem nem csoda és nem véletlen, ez azért lehet, mert volt miből fogyni.

De a hosszú kitartó rombolásnak meglett a hatása: tulajdonképen a nemzet létezése határán táncol. Ma már az dilemma, ami Szent István idejében az országot megosztotta teljesen más. Ma az az érzésem, hogy a németek imádata és a délibábos álmok osztják meg a lakosságot. Az egyik a megélhetési realitások, a másik meg a vágy a nemzet régi nagyságára. A régi nagyságot már sohasem érhetjük el, de ha valakinek jelent valamit a saját nemzete, akkor szeret elmélázni a régi történeteken, akkor is, ha nem feltétlenül István vonalával ért egyet, szükségünk van a legendákra, mert ezek az emlékezések tesznek minket egy nemzetté.

Pár dolog mindig érthetetlen volt számomra, egyes szélsőjobbosok is ide tartoznak. Tudom, sok helyen bele lehet kötni a szélsőjobb híveibe (például arról is el lehet indítani egy filozófiai vitát, hogy szélsőségesen szeretni valamit helyes-e), de ezt az írást most csak a németekhez fűződő viszonyukra hegyezném ki.

Mikor Csatáry Lászlóról szóló híreket olvastam és láttam, hogy szimpátiatüntetést rendeznek mellette, elgondolkoztam, hogy tulajdonképen ki vagy mi mellett is tüntetnek ők. Az a helyzet, hogy nem ismerem Csatáry László múltját, nem is arról akarok írni, hanem sokkal jobban érdekel e tüntetők motivációja. Rendben, hinni abban, hogy kiállnak egy magyar ember mellett, az derék dolog, ha ez valóban így van, és nem burkoltan egy teljesen más okuk van rá. Ezt egy kicsit beárnyalja a szélsőjobbos nagyképűsége. Szinte a könyökömön jön ki az érvelésük, a jól összerakott ideológiájuk arról, hogy egy bizonyos népcsoport elnyom minket, meg mindent ural. Persze valójában magát állítja mindenki fölé, hiszen ő az az okos ember aki mindenkinél jobban átlátja a gazdasági-politikai összefonódásokat, de azt is tudja, hogy mi kis buták ezt nem tudjuk, ezért kell leereszkedő stílusban, árnyaltan fogalmazni, az „igazságot” ki nem mondva.

Irigylem őket, hogy ők ilyen tisztán látnak. Én csak azt tudom, hogy minél bonyolultabb egy rendszer, annál kevésbé átlátható, és azt is tudom, hogy minél régebben történt valami, annál inkább elfedi a múlt homálya és mindenki a maga nézőpontja szerint torzíthatja azt. Kérdés számomra csak az, hogy a tüntetők szerint Csatáry tényleg ártatlan volt, vagy hallgatólagosan egyetértenek a zsidók kiirtásával és Csatárynak ebben betöltött szerepével. Szerintem igazából annyit kell ebben hazudniuk, mikor nyilatkoznak, hogy már lassan magukat is összezavarják.

Hazát szeretni nagyon fontos. E mellett a lojalitás is elengedhetetlen, mert egy nemzet lojalitás nélkül nem fejlődhet. De mikor náci eszmékkel szimpatizálunk, fura módon inkább valami német-imádat is mag szokott jelenni, ami innentől teljes ellentmondás. Ez a képzavar pedig nem csak a szélsőjobbosokra jellemző. Senki nem teszi fel magának a kérdést, hogy az az eszme ami mellett kiáll, az nem a magyarokért volt? Nem vagyok történész, de ha jól tudom az osztrák bajszos bácsi minket sem tartott árja fajnak, így még ha meg is nyerte volna a háborút (amit szerencsére elveszített), azt hiszem nem kaptunk volna főszerepet a birodalmában. Horthy visszaszerezte Erdélyt? Szerintem a németek megpróbáltak úgy sakkozni a területekkel, hogy lekenyerezze a csatlósait, és végül az egész a németek élettere legyen.

Valamint ha jól emlékszem történelem tanulmányaimból mintha a németek a honfoglalás óta az ellenségeink lettek volna, tudtommal nem kevés magyar vér folyt azért, hogy ne a Német-Római Birodalom része legyünk. Lassan az ország nyugati fele persze kezdett a Habsburgokhoz húzni, aminek a vége, mint tudjuk kb. 300 év Habsburg elnyomás lett. Igen, elnyomás, ez a legjobb szó ide, mert minden engedmény csak azért volt, mert a Német-Római Birodalmon belül meggyengült pozíciójuk miatt nem volt más választásuk. Mária Terézia is azért szerette annyira a magyarokat, mert ő volt az első Habsburg uralkodó hosszú idő óta, aki nem kapta meg a német császári koronát. Ez a németekhez kapcsolódó képzavarunk a szélsőjobb nézeteiben csúcsosodik ki legjobban.

Persze már mindjárt világosabb a kép, ha azt vizsgáljuk meg, hogy mi fogja őket össze, az pedig a gyűlölet. Valójában nem a haza szeretetéről van itt szó, hanem bizonyos népcsoportok, politikai irányzatok gyűlöletéről, ez a nézet pedig átívelhet határokon, nemzeteken, ez az igazi, de igen szomorú összetartó erejük, és ezzel meg is magyaráztuk a fenti képzavart.

Nekem nem kell az a hazaszeretetnek nevezett valami, ami a gyűlöleten alapul. Jobban szeretem azokat az eszméket, amik az adott ország legendáin, pozitív eszméin, meséin, művészetén keresztül szeret egy nemzetet. Többet érünk azzal, ha például minél több jó magyar írótól olvasunk, mintha belebonyolódunk zavaros politikai eszmékbe.

 A ponthatárok kihirdetése előtt kicsit nosztalgikus érzés töltött el, milyen is volt amikor vártam az eredményt, vajon felvesznek-e. Könnyű helyzetem volt, mert a pontrendszer évek óta változatlan volt, az állami finanszírozás megszüntetése sem volt épen akkor napirenden, szóval nagy változások híján tudtam, hogy mire számíthatok. A rá következő években már nem volt ilyen könnyű a helyzet, mert vagy a költségtérítés került napirendre, amit a nép végül leszavazott, máskor a pontszámítási szisztéma lett más, így az összehasonlítási alap lett oda, most pedig az államilag finanszírozott férőhelyek számát csökkentették le, elég drasztikusan. Ez a változás sokak személyes érdekeit sértette, mind a tanulókét, mind az oktatókét.

FIDESZ megint a saját politikájának esett áldozatul. Mivel az az ominózus népszavazás-kezdeményezés az ő ötletük volt, mikor is a költségtérítéses rendszert le lett szavazva, nem is nyúlhattak máshoz, mint az államilag finanszírozott férőhelyekhez. Erre egyszerű okból volt szükség: kevés a pénz (erre is). Itt nem a FIDESZ politikáját kívánom kritizálni (mivel szerintem nincs lényegi különbség a megoldások között, csak máshogy nevezik), sőt általában nem a felsőoktatás rendbetételéről szeretnék írni, hanem mi, az átlag szavazók hozzáállásáról a felsőoktatáshoz.

Ezt a kérdést is érdemes a rendszerváltásig visszavezetni. Rengeteg munkahely szűnt meg, sok olyan, amihez elég volt valamilyen szakképesítés, de sok üzemmérnöki állás is megszűnt, a bányászatról nem is beszélve. Egyszerűen akkor magától értetődőnek tűnt, hogy másfajta munkaerőre van szükség. Gond csak ott volt, hogy nem tudták, hogy mire. Nyugati filmekből láttuk, hogy például a jogászok igen jól élnek. Ezért akinek nem volt jobb ötlete elment jogásznak. A másik jolly joker a közgazdász képzés lett (elnézést a kiragadott példáért, írhattam volna ide sok mást is). Az aki teljesen kiábrándult a gyerekkori vágyaiból, de a szülői nyomásnak meg kellett felelnie, akkor ha jobb volt matekból, biztos a közgazdasági egyetemet választotta, a nélkül, hogy tudta volna egyáltalán, mire is jelentkezik. Igazából sem a tanárok, sem a szülők nem tudták, mit is takar az adott képzés, milyen elhelyezkedési lehetőségeik vannak. A nagyobb baj, hogy az egyetemi oktató sem igen tudta. De nem is volt dolga, hogy a munkaerőpiacot felmérje. Azt meg előre nem lehet látni, hogy mennyi idő alatt telítődik egy szakma. Nem is hiszem, hogy egy egyetemi dolgozó felelőssége lenne figyelmeztetni egy diákot, hogy ez a szakma bizony nem igényel ilyen mértékű utánpótlást már tíz éve.

Miért fogjuk be a szemünket és értékeljük túl a diplomák szerepét? Miért hisszük azt, hogy ha szerzünk egy papírt, amire rá van írva egy szakma (azaz dehogy szakma csak egy elvégzett szak neve), akkor az garancia is a jobb életre? Ha valaki tehetséges valamiben, és érdekli is az adott terület, akkor nagyon szerencsés, valószínűleg sikeres is lesz benne. Ha nem, akkor meg kell találni azt az irányt, amiben a legsikeresebb lehet, legyen az zene, asztalos, orvos, betegápoló, kőműves, bármi. Pályát nem pletykák alapján szabad választani. Bizony középiskolásként is át lehet futni az álláshirdetéseket. Valószínűleg négy év alatt keveset fog változni az állások összetétele, innen láthatjuk, hogy mire számíthatunk a diploma megszerzése után. Más kérdés, ha a családban valamelyik szülő is az adott szakmát viszi és ez a gyereket is érdekli. Nem ördögtől való, ha egy bíró apának a gyereke is bíró lesz, mert szerintem a következő generáció valamilyen úton-módon tovább viszi az elődök tapasztalatát, egy szülő nagyon értékes tudást adhat az egyetemi tanulmányok mellé. Ha valaki egy telített szakmát azért választ, mert tehetséges benne, akkor sem szabad eltántorítani, mert a tehetsége és szorgalma révén abból meg fog tudni élni.

A probléma abból adódik, ha valaki pletykák, téves hírek, vagy egy téves szülői nyomásra választ egy egyetemet. Ez a diplomaszerzés után egy igen nagy frusztrációt fog eredményezni. Ha nem kiemelkedő a saját területén, akkor egy kilátástalan harcot fog vívni nem csak a munkáért, hanem a munkahelyen bent maradásért is. Ebből lesz, hogy az illető nem ért mi baj körülötte, miért nem sikerül neki állást szerezni, pedig három diplomája van. Sajnos azért nem, mert tévedésben élt. Becsapták. Nem az állam, mert onnan senki nem állította, hogy el lehet helyezkedni biztosan egy adott képesítéssel. Talán magát csapta be, vagy a szülők, vagy a környezete, akik téves következtetéseket vontak le, talán a tévéből jövő információból.

Szerintem át kellene gondolni a pályaválasztási módszereinket. Érdemes lenne több információt gyűjteni már középiskolában, interneten sok álláskereső portál van, azokat lehet böngészni. El kell felejteni, hogy a diploma bármire is garancia. Egy diploma értéke ugyan úgy inflálódhat, mint bármilyen értéktárgyé, ha abból sok kerül a piacra és a kereslet pedig csökken, egyre kevesebbet fog érni. Garancia az álláskereső képessége és tudása. Ezt kell mindenek előtt fejleszteni. Nem lehet csak a szerencsében bízni, a megszerzett tudás az egyetlen garancia a megélhetésre. Ha ez a tudás hiányszakmához kapcsolódik, akkor pedig kimondottan szerencse, mert sokat fog keresni. Sajnos sok felsőoktatási szakra nincs szükség. Sajnálom az ott dolgozókat, mert ez nem az ő hibájuk, egyszerűen megváltoztak a körülmények. Ezeket szerintem még akkor sem lenne szabad finanszírozni ilyen mértékben, ha lenne rá pénz, mert egyszerűen pazarlás.

A diplomaszerzés is egy befektetés, ha jól csináljuk nyerünk a plusz három-öt (vagy több :)) év tanulással, de igazából veszthetünk is vele. Nem kis döntés, jól át kell gondolni, aki pedig bekerült oda kell tennie magát.  

Megérkezett az első novella a Nyugatiszél blogra. Az irodalmi rovathoz külön link-gyűjtemény található a jobb oldalon, valamint az ingyenesen letölthető újság is megtalálható a jobb oldalon kép, illetve pdf formátumban. Terveim szerint havonta - kéthavonta feltöltök a skydrive-ra egy újságot a blogon megjelent írásokból egy újságba szerkesztve. Az első számot tekintsük egy demó verziónak, a következők remélem már minimum az irodalmi rovattal bővülni fognak. Alább tehát következzen Hodori Balázs novellája: 

– Járok egyet – mondta Elemér, és kiment az előszobába. Orkándzsekije bélését már korábban eltávolította, a vatta helyén most ropogós pénzkötegek voltak. Elemér megnézte magát az előszobai állótükörben és kellemes látványt nyújtott. Úgy tervezte: végigsétál a korzón, majd felszáll valamelyik buszra az állomáson; arra, amelyik megáll a Tónál – több ilyen állandó járat is volt. „A Tótól majd gyalog sétálok vissza, esetleg villamossal…”

A csuklós csotrogány középső ajtói csukva voltak. A tömeg felháborodottan tolongott tovább a „bazilika” szárnysajtója elől a „gyóntatófülke” szűkös bejáratához. A gyóntatófülkében terpeszkedő sofőr mogorva pillantásokkal ellenőrizte az emberek által felmutatott jegyeket-bérleteket…

Elemér a szerelvény szelvényinek középső, forgószínpadra-emlékeztető része felé tartott. A rengeteg üres ülőhely látványa azonnal megnyugtatta a sofőr „ügybuzgóságán” felháborodott utasokat. A többi megállóban már a középső, széles ajtón és az oldalsó mellékajtókon is fel lehetett szállni, jelezvén, hogy a nagyvárosi-köröket rovó sofőr buzgalma alábbhagyott…

Elemér nézte az utcán sétáló embereket, és hallgatta a mögötte helyet foglaló három asszonyt… „A kurva anyját!” „A kurva anyját!” – hajtogatta az egyik folyamatosan, és a sofőr személyét érintő félreérthetetlen célzásokat tett. A másik két nő egyetértett vele vagy hallgatott, csak néha szólaltak meg…

A sokadik piros lámpa előtt a sofőr kikászálódott a gyóntatófülkéből, és felháborodottan gesztikulált. Ujja egyenesen Elemér irányába mutatott, de valójában a három asszonyhoz szólt. Büntetéssel és leszállítással fenyegette meg őket: „Ha nem fogják be a mocskos pofájukat!” …

Elemér, nagy bánatára nem láthatta a háta mögötti rendzavarókat, ahhoz hogy láthassa őket, meg kellett volna fordulnia. De mintha a többi utas se nagyon forgolódott volna, inkább csak bambán maguk elé néztek…

A sofőr prédikációját követően Elemér adrenalin-szintje érzékelhetően megnövekedett, és szórványosan izzadtságcseppek jelentkeztek a hónalja alatt és a hátán. Úgy gondolta: jobban teszi, ha leszáll a legközelebbi megállóban, és majd egy másik járaton jut el a Tóhoz. A szárnysajtóból még vetett egy lopott-pillantást az asszonyokra, azután leszállt a csuklós-buszról…

Az utcán sétáló Elemér váratlanul egy volt-osztálytárába botlott, aki szintén az utcán sétafikált… Elemér szívesen beült volna ezzel a jópofa-fickóval egy jó-pofa sörre, a régi szép emlékek felől nosztalgiázni, mivel egykoron egész jó haverságban voltak, és már évek óta nem látták egymást… de Hernyó – ez volt hajdanában a beceneve – láthatólag a munkahelyére tartott…

Idő hiányában tehát egymás szavába vágva, egy álltó-helyükben szidalmazták az éppen aktuális politikai-rendszert… Hernyó véleménye szerint: a magyar politikusok teljesen tehetetlenek és telhetetlenek, – „csődbe vitték az egész kiba… ott államgazdaságot” – akiknek az is kevés lenne, ha minden leadott szavazat egy-egy jól-csengő aranyforinttá változna át a zsebeikben…

– De mi van veletek?! – kérdezte Hernyó… Elemér érezte, hogy ez csak amolyan udvariaskodó kérdés, és csak általánosságokban válaszolt. Válaszolt az ikertestvérét, Andrást érintő kérdésekre is, aki valaha szintén a Hernyó osztálytársa volt. 

– Együtt lakunk. – mondta – Néhány éve közös vállalkozásba kezdtünk. A nősülést még korainak tartjuk…

– Azt nem lehet eléggé korán… elrontani. – tréfálkozott a Hernyó becenevű – És mi van vele, hogy is hívják a lányt… Irén… együtt vannak még… együtt vagytok? …

(Elemér és András volt-osztálytársa, a kérdés feltevése után néminemű homályos bűntudatot érzett. Mintha a távoli múltból derengett volna neki, hogy ezzel érzékeny húrokat sért meg… Valami ködös, homályos hallomás, valakitől, valamikor… Tulajdonképpen azt se nagyon tudta már eldönteni: melyik volt-osztálytársa is járt jegyben az Irén nevű nővel annak idején… Lehetséges, hogy mindkét férfinak ez a lány volt a barátnője; emlékfoszlányaiban viszályt és konfliktusokat látott)…

- Irén közigazgatási főelőadó. – mondta Elemér, és hangszíne érzékelhetően megváltozott… 

Hernyó kíváncsiságát mindez erőteljesen felcsigázta, adrenalin-szintje az egekbe’ szökött. De sajnos sietnie kellett, főnöke nem volt túl elnéző vele a munkahelyén… Búcsúzóul kicserélték éppen aktuális telefonszámaikat, és kölcsönös jövőbeni-érdeklődésükről biztosították egymást.

Elemér elindult hazafele…

***

– Minek ez a maximalizmus? – csóválta fejét András, és értetlenkedő képet vágott… Elemér nem ment most bele ebbe a konfliktusba, és szó nélkül vetkőzködött… Néhány perc elteltével már az otthoni bemelegítőjében ülve tapogatta a preparátumot… Úgy döntött, nem osztja meg iménti kalandját az ikertestvérével, nehogy feleslegesen felzaklassa. A pénzcsomókat most lassú, akkurátus mozdulatokkal távolította el a széldzseki belsejéből. A Tóról beszélgettek…

– Ide süss kölyök! – mondta András diadalittas-ábrázattal. (Két ujja közt egy kisebb belvárosi-lakás árával egyenértékű aranyveretet tartott). Elemér vetett egy lopott-pillantást a szóban forgó tárgyra… (Bár ő maga kizárólag „rongyos-húszezreseket” hamisított, a középkori-érmehamisításnak jó néhány csínját-bínját elleshette András mellett az évek során, az újdonsült remekművet ennek megfelelően értékelte)… Tekintetük összevillan egy pillanatra, de az Andrásé ismét a markában tartott aranyveretre siklott… Elemér nézte ikertestvére arcát, az elégedetten gyönyörködőt. Tudta mi következik most: András meghívja őt egy jó-pofa sörre… – Majd holnap iszom. – gurult a kurta válasz… András maga indult az előszobai állótükör elé, öltözködött: „Ha nem, hát nem… Végül is, nem vagyunk összenőve…”

Elemér álmot látott. Álmában ő volt Robinson Crusoe, egy lakatlan szigeten, amelyet kör alakúnak látott… A sziget körül körben sötét zátonyok tornyosultak, a parti fövenyen forró, hófehér homok. Zúgott a tenger…

A Hold, mint egy hatalmas, fényes érme, úgy ragyogott az égen; néha arany volt, néha ezüst… Elemér álmában megsimogatta a Holdat… A Hold arcán TÓ volt, fekete, mint egy sebhely…

– András! … András! – kiabált folyamatosan, elhaló hangon…

– András! … András! …

***

Rajtuk ütöttek a kommandósok. András (és) Elemér nem tanúsítottak komolyabb ellenállást, a rend őrei könnyűszerrel ártalmatlanították őket, biztosították a helyszínt. A szembesítésük előtt kihallgatták őket külön-külön. – „Mindent lefoglaltunk.” – mondta a nyomozást vezető altiszt… Elemér elérzékenyülten mérlegelte az elébe tárt bizonyítékokat. A hamisításhoz használt eszközökön mindenhol az ő és az ikertestvére ujjlenyomatai voltak. „Mintha már meghalt volna.” – emlékeztették Elemért. Elemér áhítatosan felsóhajtott…

Az aranyok közt egy ezüst éktelenkedett kirívóan. Elemér csak az Irén képével díszített előlapot látta. A portré körül az ARÁM-ARÁM-ARÁM… felirat futott körbe a peremen… 

– Hibátlan rajzolatú, művészi-szintű munka. – állapította meg „hideg-fejjel”… – Verdefényes… Igaz, nem volt rá szükség, hogy másmilyen legyen…¹

-------------------

¹… „Nevezett két személyt ezt követően szabályszerűen előállítottuk és kihallgattuk.

A bizonyítékok láttán – védőjük javaslatára – mindketten beismerő vallomást tettek… A bűncselekmények értelmi-szerzőjének és kitervelőjének – a nyomozati-szakasz ezen stádiumában – az idősebbik testvért, K. Andrást véljük… K. András ötvös- szakmájából és széleskörű történelmi-műveltségéből kifolyólag ókori és középkori forgalmi-pénzeket hamisított elsősorban, míg öccsének, K. Elemérnek inkább a jelenleg forgalomban lévő magyar és nemzetközi bankjegyek reprodukálásához volt talentuma…”      

Ha egy szörnyű gyilkosságról olvasunk, mindig az okokat próbáljuk keresni. Az valahogy megnyugtatna minket, ha találnánk egy ésszerű okot. De miért jobb nekünk, ha tudjuk az okot? Talán mert akkor azt hisszük, hogy megértettük a szituációt és mi el tudnánk kerülni egy ilyen támadást. Ráadásul feledteti velünk azt a tényt, hogy mindannyian valamilyen részben állatok vagyunk és néha nem tudatosan, hanem egy ősi ösztön szerint cselekszünk.

Bándy Kata halálesete semmiben nem különleges, leszámítva a nagy nyilvánosságot, amit a Facebook generált az eltűnése és a holttest megtalálása között. Az hogy esete ennyire központi téma lett, igazából ugyan azt a félelmünket hozta felszínre, ami mindig ekkor elő szokott kerülni: az a társadalom, közösség, ahol élek meg tud-e engem védeni? Ez az alapvető elvárásunk a közösségünkkel szemben, ezért is élnek csordákban az állatok, mert a tömeg megvéd, jobbak a túlélési esélyek. Az emberi közösség életébe pedig egy ilyen gyilkosság egyszerűen nem fér bele. De akkor miért fordul elő mégis időről időre újból?

Elcsépelt közhely az a tény, hogy bizonyos részben állatok vagyunk. Ezt nem rossz értelemben írom, hanem, mint egyszerű természeti tényt. Ezt a tudományos tény Darwin óta elfogadott, talán ez az egyetlen olyan régi elveket felforgató elmélet, amit relatíve gyorsan elfogadott a tudományos élet. Aki manapság a Darwin evolúciós elméletét vitatja, azt nem vehetjük komolyan. Az, hogy eddig az ember magát kiemelte az állatvilágból azon a jogos elven alapult, hogy nekünk van a legfejlettebb tudatunk az összes élőlény közül a Földön. Ember gondolkodása, szervezőkészsége a legkomplexebb. Problémamegoldó képessége sokoldalú és tudatos, nem ösztön vezérli, a legtöbb esetben. Mégis érdemes ezt a tudatosságot a darwini elvek ismeretében a helyén kezelni. Arról van szó, hogy a szürke állományunk ráépült az agyunk ősibb rétegeire, ami normális esetben elsődlegesen dönt. Ezt a viselkedést tekintjük normálisnak, erre próbáljuk sajnos mindig a nem normálisat is ráhúzni.

Vannak esetek, amikor a legfelső tudatos réteg egyszerűen leáll és átadja a vezérlést az alsó, ösztönök utasításkészletéből dolgozó résznek. Már nem úgy fog viselkedni, mint egy tudatos ember, hanem, mint egy falkából kicsapott farkas, vagy egy éhes oroszlán, mint egy vérszomjas ragadozó. Egy falkából kicsapott farkas is megpróbál szaporodni, védi magát, ha szorult helyzetben van akár ölni is képes, tetteit nyilván nem tudja úgy mérlegelni, ahogy mi tennénk.

Az ösztönös viselkedés többféleképpen is felszínre törhet, pár példa: a tudatos kontroll sérülésével, gyengülésével, de lehet egy közösségen keresztül is. Ha egy közösséget magával ragad egy erőszakos ideológia, akkor a legbékésebb emberből is vadállatot faraghat. Márai élete vége felé foglalkoztatja ez a téma, valamint A Szívszerelem című krimije is érint hasonlót, az ember alapvető erőszakos jellemét tárja fel előttünk. Egy gyilkosságot és egy ősi indián szertartást állít párhuzamba, a gyilkolási vágynak különböző megtestesülését. Ember esetében a tudat felülírja az ösztöneinket, de ha ez a kontroll megszűnik, és ezek az ösztönök vérszomjjal párosulnak, jobb ha nem keresünk mélyebb okokat.

Legjobb, ha elfogadjuk, néha előfordul, hogy a velünk szemben álló ember pontosan úgy viselkedik, mint egy farkas. Egy farkasnak is hiába érvelnék ész érvekkel, hogy mérlegelje tettét, mert különben lelövi a vadász. Az illető olyan tudatállapotban lehet, akit az ősi ösztönök vezérelnek, ha pedig ez agresszióval párosul, akkor csak a szerencsében bízhatunk. Az alkohol is segít abban, hogy a tudatosság vékony gátja megszűnjön és az ösztönök szabadon tomboljanak. Elég ehhez az is, ha más egyéb romboló szerekkel szép lassan elpusztítjuk a „tudatos réteget”, a lényeg: az emberi és állati viselkedés között valóban kisebb a határ, mint gondolnánk, de akármilyen közhelyes is, mégsem számolunk ezzel a veszéllyel a mindennapokban. Nem árt szem előtt tartani, hogy egy megvadult állattá vált férfi, mindig potenciális veszélyt jelenthet egy egyedül lévő nő számára. Ez nem a modern kor hozadéka, mindig is így volt, de mintha hajlamosak lennénk erről elfeledkezni.

Gondolkoztam azon, hogy az írásaimat nem lehetne-e valahogy klasszikus újság formába önteni. Erre kapóra jött a skydrive kampány, talán ebbe a témábe ez az ötletem belefér. Az újság demó-demó verziója tehát alább látható, a pdf formátum pedig itt.

Persze nem tudom, hogy lesz-e időm ezt az újságot szerkesztgetni, célom a következő lenne, ha az időm engedi: a Gyerekvállalás és sötétség, valamint a Világpolgárok és emigránsok című írásokhoz hasonló témájú, stílusú cikkeket gyűjtenék össze havonta. Ezt megosztanám pdf formátumban is az album mellett. Valamint várok olyan irodalmi írásokat, amik napjaink problémáival foglalkozik, de ezt tömören, egy rövid novella méretében, igényesen fogalmazták meg. (Mint például Kodolányi Sötétség című novellája, ami a Nyugat hasábjain jelent meg 1922-ben.)

Mi is lenne ennek az újságnak a szerepe? Motivációm a Nyugat című újság és a mai média tartalmának, értékteremtésének összevetéséből indult. Először csak azon filóztam, vajon milyen folyamatok vezettek az újságok tartalmának ilyen átalakulásához. Azt hiszem, nem kell lángésznek lenni ahhoz, hogy rájöjjünk: a szélesebb közönség elérése érdekében kicsit könnyebben fogyaszthatóvá alakították a tartalmat. Kérdés számomra csak az, vajon abszolút értékben olvasnak-e annyian irodalmi lapokat, mint anno a Nyugatot? Mivel általában az online média szépen kiszorítja a nyomtatott sajtót, nem látom, hogy a fent említett tartalom helyet kapna.

Persze vannak, akik kétségbe vonják a média értékteremtését. Pedig ez csak a felelősség áthárítása. Egy tipikus példa a kereskedelmi televíziózás: szerintük azt adják, amire igény van. De elég csak abból a tényből kiindulni, hogy a néző csak abból választhat, amit a csatorna műsorra tűz. Előzőleg nem egyeztetnek a közönséggel, hogy mit is szeretnének látni, sem irányelveket nem fektetnek le, hogy hány százalékban adnak helyet olyan tartalomnak, ami valamilyen értéket közvetít. (Na igen , de ezt ki döntené el ...) Úgy érzem, a tömegek mértéktelen kiszolgálása kiszorította a Nyugathoz hasonló lapokat. Nehezen tudom elképzelni, amikor Babits Mihály szerkesztette a lapot, akkor a körmét rágva figyelte az olvasottsági adatokat, különben a reklámbevételek csökkenése miatt a fejét vették volna. Szerintem csak arra koncentrált, hogy a lapba jó minőségű írások kerüljenek. Szerintem egy nagy online újság is szentelhetne egy ilyen célú tartalomnak egy kis helyet a főoldalon, nem veszítene ezzel sok pénzt, cserébe egy kicsit áldozott a kultúrára, ami azt hiszem még mindig nemes cselekedet. Abban biztos vagyok, hogy ma is legalább annyi jó író van, mint akkor, de nekik is nyitniuk kell ebbe az irányba.

A Nyugatiszél blogon nem a legmegfelelőbb hely, mert itt sem foglalkozok irodalmi írásokkal (csak olyanok voltak, amik hivatkoztak irodalmi művekre), valamint szerintem nem is biztosít kellő nyílvánosságot. De egy próbát megér, így aki érez magában kellő motivációt arra, hogy írásait itt megjelenjen és illik a blog stílusához, témájához, valamint a fent leírt feltételeknek, küldje el a nyugatiszel(kukac)yahoo.co.uk e-mail címre. Ha jó, akkor szívesen leközlöm (természetesen az iró nevét feltüntettve), valamint a havi pdf újságba is beteszem, amit persze bárki letölthet. Ha nem kapok egyet sem, az sem baj, akkor folytatom a blogot a régi kerékvágásban :).

Aki ennek a cikknek kapcsán érdeklőde irodalmi lapok iránt, annak ajánlom figyelmébe a Jelenkort és a Forrást, valamint persze az Élet és Irodalmat, aminek az online változata is igen jó (bár érthető okokból előfizetéssel érhető el a teljes tartalom).

Ha valaki még nem hallotta ezt a meghatározást, akkor ne szégyenkezzen, mert ilyen tudtommal nincs. Ez a poszt egy szociológiai hangvételű szösszenet lesz, az egymáshoz és a társadalomhoz fűződő viszonyunkról, és ennek a fejlődéséről.

Az eredeti definíció szerint a társadalom alapvető egysége a család. A római jog szerint a család élén a családfő, egy férfi áll. Érdekes módon arról megoszlanak a vélemények, hogy a család alatt a rokoni kötelékeket, vagy egy adott számú rabszolga felett hatalmat gyakorló vezetőt kell e érteni. Persze, ha belegondolunk, akkor ez a kettő nem is áll távol egymástól, hiszen egy férfi, ha megházasodik, a gazdaság fenntartásához rabszolgákat tartott, akik száma a gazdaság méretével növekedett, ami ügye a családfő hatalmának az alapja is volt. Ez a család egyben a társadalom alapvető termelői egysége volt, amihez igazították a hatalmi jogokat is, azaz egy jól működő társadalomhoz jól szervezett családokra (gazdaságokra) volt szükség. Az ősi magyar kiscsaládok esetében a férfi és a nő között jobban megoszlott a hatalom, a ázsiai-türk-mongol családok mintájára, nem egy olyan széles gazdasági termelői egységet kell érteni alatta (6-8 fő), mint a rómaiaknál, mivel elődeink nem is folytattak olyan szervezett mezőgazdasági tevékenységet, mint a rómaiak. Őseink nagycsaládja talán hasonló szerkezetű, mint a római minta. Láthatjuk, hogy az ókorban társadalomnak egy erős igénye volt egy jól szervezett, erős gazdasági alapra. A római birodalom lassú hanyatlásával a család szerkezete is átalakult: a hódítások megszűnésével a rabszolgák utánpótlása megszűnt, a termelést pedig egy másik családszerkezet vette át.

Ezen folyamatok alatt az egy maihoz hasonló morális válság is lezajlott: a válások száma igen megemelkedett. Ennek helyébe lépett a középkori, keresztény erkölcsökre alapuló családmodell, valamint a vérségi alapú hűbérúri rendszer. Tulajdonképen a hűbérúr volt a nagycsaládfő, az apa pedig a kiscsalád vezetője, termelést pedig a kiscsaládi gazdaságok végezték. Innen pedig eljutunk lassan az ipari forradalomig, amikor a termelést átveszik a kiscsaládoktól a gépek, és ezzel alapvetően megváltoztatják a család szerepét a társadalomban, ami a mai állapotig elvezet. A gépek uralma a gazdasági termelésben szép fokozatosan ment végbe: először a kis családi céheket felváltották a manufaktúrák, ezeket a gyárak, majd jöttek a modern gyártósorok, ahol már többnyire amit lehet robotok végeznek el.

Ha most visszatérünk a fejtegetés elejére és végiggondoljuk a család szerepének és ezzel együtt a méretének alakulását, azt látjuk, hogy a gazdasági szerepe az ipari forradalom óta folyamatosan csökken, méretével együtt. Egy újkori család már nem 6-8 főből áll, anyagi helyzettől függően akár mai klasszikus apa, anya, gyerekek felállás is kialakulhatott. Mivel már nem a család az alapvető gazdasági egység, többé nincs régi jól szervezett munkaközösségre, ezzel párhuzamosan az érzelmek szerepe is egyre jobban előtérbe kerül. A család szerepe arra korlátozódott, hogy az apa dolgozott elsősorban, a nő pedig a háztartást vezette. (Angliában sok helyen nőket alkalmaztak mar az ipari forradalom elején.) De a második világháborúval, amikor a nők tömegesen vállaltak munkát ez a családom belüli munkamegosztás is megszűnt, gazdaságilag a férfi és nő ugyan olyanná vált

De a mai szerepe a családnak a társadalomban tulajdonképen mi? Gazdasági egység még igaz, bár nem úgy mint régen. Valóban munkába állunk, valamit csinálunk (hogy hasznos-e, abba ne menjünk bele), de ez teljesen független a családtól. Sőt! Manapság nagyon sok munkahelyen akadály a család, bizony a munka mellett a családra fordított idő a karrier rovására megy. Világos, hogy régen ez nem így volt, egy feudális rendszerben egy ember nem tudott érvényesülni, egyszerűen nem tudta egyedül elvégezni azokat a munkákat, de ez talán egy újkori manufaktúrára is igaz. Mára egyértelműen kijelenthetjük, hogy a társadalom gazdasági alapegysége az egyén lett.

De milyen hatással van ez az egyén és a társadalom kapcsolatára? Ha egy családon belül kell hatékonyan együttműködni, és ha a társadalom a családot tekinti, akkor a szabályrendszereit is úgy alakítja, amihez az egyén automatikusan azonosul (lásd: Émile Durkheim). Életünk során a saját és a társadalom elvárásainak próbálunk megfelelni, egyéntől függően, számára melyik a fontosabb. Mindkét szélsőség káros: az egyéni érdek túlzott előtérbe helyezése, de az egyén túlzott háttérbeszorítása is problémákhoz vezet (vagy onnan ered). Azok a folyamatok, amikről eddig írtam az egyéni érdekek fokozatos előtérbe kerülését eredményezi a társadalmival szemben.

Aki szociálisan érzékeny, joggal érzi, hogy ezzel tulajdonképen hátrányt szenved. Ha egy pillanatig hezitál a saját és a többség érdeke között, valószínűleg a bizonytalansága vesztett pozíciót eredményez. Lehet a múltból is kiragadott példákat találni, hogy egy önző ember milyen törtető pályát futott be, de azt elmondhatjuk, hogy manapság egy ilyen attitűddel nagy esélyünk van a sikerre. Tulajdonképen elmondhatjuk, hogy egy szociopata viselkedés ma előnyös. Azaz, ha figyelmen kívül tudjuk hagyni a környezetünk érzelmeit, akkor a saját érdekünket jobban érvényesítjük, ami a mai egyénekre alapuló társadalmunkban, a társadalmi kötelékek gyengülésével biztos, hogy kevésbé hátrányos, mint régen volt.

Ez nekem hátborzongatónak tűnik, de ha megpróbálom felülről nézni, akkor itt egyértelműen egy folyamatról van szó. Mégsem egy olyan fejlődést látok, ami örömmel, vagy csodálattal töltene el. Inkább az a kérdés vetődik fel, hogy hova vezet ez? Ha jön egy nagyobb gazdasági visszaesés, akkor a nehezebb körülmények miatt talán 100 év múlva visszatérünk egy régebbi típusú társadalomhoz, de az addig tart, míg egy újabb növekedéshez nem érünk és visszajutunk oda, ahonnan jöttünk, vagy azt túl is haladjuk. Ha tovább növekedik globálisan a gazdaságunk és ezzel a jólétünk, akkor talán fokozódik az egyén szerepe a közösséggel szemben. Lehet, hogy 100 év múlva a család fogalma (újból) teljesen átalakul és már nem is két ember házasságát értjük alatta, hanem csak egy ódivatú szó lesz, amiket a regényekből ismerünk (ha olvasunk majd ilyeneket). Család helyett kizárólag laza haveri társaságok lesznek, akiktől nem függünk, ha valamit elintézni kell, kizárólag szakemberrel, egy vállalattal csináltatjuk. Abba bele sem merek gondolni, hogy a fajfenetartást hogyan oldják meg, de biztos találnak megoldást. (Aki akar kommentben ötletelhet.) Amennyire jelenleg a természetet ismerjük, minden folyamatnak van eleje és vége. A társadalmunk is ilyen. Lehet, hogy rengeteg formája lesz, de az is lehet, hogy egy folyamat végéhez közeledünk, mert az egyént már nem oszthatjuk tovább.

A gyerekszületés az egyik legnagyobb mérföldkő az ember életében. Egy másik állapot, amit nem láthatunk az előzőből, csak átlépünk a gyerek születésének pillanatában. Az sem teljesen világos, hogy jutunk el idáig, talán akárhogy is tervezzük, mégis olyan, mint amikor egy szikla peremén állunk és a tengerbe készülünk ugrani. Még akkor is, ha kilenc hónapig várunk rá. Utólag nehéz visszaidézni az előző állapotot, azt is homály fedi, hogy hogyan értünk el idáig. Valahol volt egy párválasztás, ami mindig egy jó story :). Itt egy picit álljunk is meg. Ha magam sem tudom eldönteni, végül is milyen indíttatásból vállaltam gyereket, akkor hogy lehet olyan állami szabályzást kitalálni, ami serkentené a gyereknevelést?

Ha megpróbálok visszaemlékezni, akkor az anyagi biztonság fontos szempont volt. Bár a magyar átlaghoz viszonyítva anyagilag jól álltunk, mégis sokan velünk azonos helyzetűek nem vállalnának gyereket. Fontos volt természetesen a stabil párkapcsolat, valamint az is, hogy a párom akarja a gyereket. Ha az egyik félnek kell erőltetni az régen rossz. Azon nem gondolkoztam, hogy milyenek az ország kilátásai. Azt általában mindig kritikusan ítéljük meg, akkor is, ha véletlenül épen jó. Ez egy olyan paraméter, amit sohasem ismerhetünk, egyszerűen azért, mert a jövőt nem lehet megjósolni. Igen az is lehet, hogy ennél még sokkal rosszabb lesz, de minden bajból valahogy ki lehet mászni, szerintem ezen felesleges rágódni. Mi úgy ítéltük meg, megvannak a megfelelő alap, belevághatunk. Mégis sokan elrettennek a gyerekvállalástól, vagy csak halogatják, de ennek mik lehetnek az okai?

Egész Európa öregszik, a termékenységi ráta mindenhol 2 alatt van, Németországban 1,4, Kelet-Közép Európában 1,4-1,3. Ez a népességfogyást eddig semmilyen gyerekvállalást támogató rendszerrel nem sikerült sehol sem megfordítani. Sokan mondhatják, hogy ilyen gazdasági helyzet mellett nem érdemes családot alapítani, pedig nagyon sokan sokkal rosszabb körülmények között megteszik. Nagyon sokan nálunk jobb körülmények között élve sem vállalnak gyereket. Valahogy a tények azt mutatják, hogy mégsem az anyagi helyzettől függ, mert a szegényebb régiókban általában nő a népességszám.

Pedig ennek az oka egyrészt pont az anyagi helyzet. Mégpedig szerintem arról lehet szó, hogy féltjük a megszerzett társadalmi és anyagi pozíciónkat, amibe egy gyerek nem fér bele. Már csak a belefektetendő idő miatt is a karrierünk szenvedhet hátrányt. Ilyen gondjai egy afrikai szegény családnak nincs, azaz nincs vesztenivalója. Ezt a problémát más szempontból világítja meg Kodolányi Sötétség című novellája, ami 1922-ben jelent meg a Nyugat hasábjain, mint az alcíme is mutatja egy Dél-baranyai tanulmány. Egy családról szól, ahol az anya a második gyerekkel terhes. Mivel még akkoriban nem volt lehetőség a családok teljes szétköltözésére, az anyós is velük lakott, de nem csak megtűrt rokon volt, hanem az akkori szokásoknak megfelelően a családi hierarchiában a feleség felett állt. A felállás a következő: az anya megtartaná a gyereket, de a család többi tagja lebeszélné (élen az anyóssal). Győzködik az asszonyt, hogy a többi nő is átesett hasonló dolgon, csak szólni kell a vajákos asszonynak és ő elintézni. Az asszon persze fél, hogy belehalhat a magzattal együtt. Végén a konfliktus elfajul, az asszon belehal az abortuszba, amiben a férj rúgása is nagy szerepet játszott. A konfliktust leszámítva ez a családi felépítés tipikus volt még az elkövetkező húsz évben is. Minden család csak egy gyereket vállalt, hogy a földet ne kelljen kettéosztani. Szóval a kevés gyereket pont anyagi szempontból vállalnak, kevesebb anyagi áldozattal jár és a már megszerzett vagyont sem kell tovább osztani.

Ha pedig a mai jó európai szociális rendszert nézzük, akkor anyagilag abszolút nem éri meg gyereket vállalni. Eddig nyugodtan számíthattunk az öregségi nyugdíjra, amivel változatlan életszínvonalon élhettünk életünk végéig. Ellenben régen csak a gyerekekre támaszkodhattak az öregek, már ezért is gyereket kellett vállalniuk. A modern fogamzásgátlók elterjedésével a szaporodási ösztön és a gyerekvállalás biztonságosan szétválasztható. Mivel csak a szexet kívánjuk ösztönösen a végeredményét pedig nem, így kézenfekvő is a magyarázat, hogy minél nagyobb kényelemben élünk, egy gyerek okozta kényelmetlenség nem fér bele a modern életünkbe.

Ebből a bizonyos másik állapotból nézve lehetetlen elmagyarázni egy gyermektelennek. Általában figyelni is kell rá, hogy a sok gyerekes történettel ne untassuk őket. Egy gyerek nevelés ellen könnyű érveket hozni. Ha egy gyermektelen pár látja a hisztiző, síró gyereket, hogy mennyire nincs a szülőnek semmi szabadideje, joggal gondolhatja, hogy ez nem a legjobb buli. Szerintem Európa népességfogyása csak egy módon fog megfordulni: ha valamilyen okból minket körülvevő szociális háló megszűnik és újra a csak a gyerekeinkre támaszkodhatunk.  

Mostanában alkalmam nyílt pár külföldivel beszélgetni az EB-ről, meg általában a fociról és ezen keresztül kicsit elgondolkodtam a magyar futballról.

Egyik alkalommal egy osztrák illetővel beszélgettem, nagy mélységekbe nem kalandoztunk, mert az elején leszögezte, hogy nem nagyon érdekli a foci, de azért a meccseket megnézi. Kedvenc csapata meg nincs is. Hozzátette, hogy Ausztriában a sí nagyon népszerű, abban vannak világszinten eredményeik. Persze miért is lenne kedvenc csapata, ha a sajátjainak nem drukkolhat, ezzel én is így vagyok. Szívesen megkérdeztem volna azt is, hogy náluk vannak e olyan osztrák drukkerek, akik többes szám első személyben beszélnek más nemzet csapatáról. Messze vezetett volna, vagy szerintem nem is értette volna a kérdést.

A 2008-as EB-t Ausztria és Svájc rendezte, gazdaságilag nem nagyon terhelte meg őket az ezzel járó beruházás, ellenben Ukrajnával. De azóta sem költenek a focira annál többet, mint amennyi ésszerű. Nincs minden városnak szinte kötelező jelleggel valamilyen focicsapata, nem építenek feleslegesen stadionokat, pedig szerintem lenne rá pénzük, ha akarnák. Szerintem az a helyes, ha az ország arra költ, amiben sikeres. A focit szeretni szubjektív dolog, objektíven anyagilag azokat az egyesületeket kellene támogatnunk, ahol jó nemzetközi eredmények vannak. Itt elkezdhetném ecsetelni, hogy a focistáknál mennyi sokkal eredményesebb sportklubnak kell igen szerény keretek közt gazdálkodnia, míg egy sokadosztályú focicsapat is többet kap, de ezt sokan ismerik. Azt hiszem az előző olimpia jól mutatta milyen rossz úton haladunk.

Egy másik esetben egy német illetővel beszélgettem, persze a csapata esélyeit latolgatta. A beszélgetés elején elsütöttem egy nem túl jól sikerült poént: megkérdeztem, hogy neki ki a kedvenc csapata, a hollandok? Csak értetlenül nézett, mintha sejtette volna, hogy ez vicc akar lenni, csak épen egyáltalán nem tudott vele mit kezdeni. Ez egy tipikusan felesleges vicc volt, mert nyilván nem értheti az utalást a mi helyzetünkre, miszerint abban növünk fel, hogy nem látjuk a saját csapatunkat semmilyen világversenyen. Ő abban nőtt fel, hogy a nemzeti válogatottja mindig jelen van és szoríthat neki. Néha csak sejteni tudom mit érezhet, amikor ln is drukkoltam a válogatottnak a selejtezők folyamán, főleg mikor néha volt egy kis remény. De sajnos én még nem láttam a válogatottunkat kijutni, így az EB-t én csak külső szemlélőként követem.

Így én húsz évre visszatekintve nem értem miért ölünk ennyi pénzt egy sportba, ami csak a kudarcokat szállítja. Vannak nálunk gazdagabb országok, akik ezt is csak egy sportként kezelik és a megfelelő helyre teszik a finanszírozási sorban. Ausztria azért rendezett EB-t mert úgy érezte ez egy jó befektetés és van rá pénze. Nekünk sem pénzünk nincs rá, sem olyan csapatunk, hogy presztízsből mi rendezzük meg. Ha van időm nézni a válogatott meccseit mindig szurkolok nekik, úgy mint minden magyar sportolónak, de sokszor az az érzésem, ha lebontanánk az összes stadiont, talán semmit sem veszítenénk vele, ha ezeken megspórolt pénzen más sportág győztes sportolóit ünnepelhetnénk.

Érdekes ellentmondás, hogy lehet egyszerre munkanélküliség és szakemberhiány Magyarországon. De nem csak nálunk jelentkezik ez a probléma, egész EU-ra jellemző: Angliában, Németországban bevándorlók végzik el azt a munkát, amit a helyi lakosok nem hajlandóak, de Lengyelországban is lazítani akarnak a bevándorlási szabályokon, hogy a hiányszakmákat feltöltsék. Míg Nyugat-Európában a jó szociális juttatások miatt nem hajlandóak elvállalni bizonyos munkákat, addig nálunk ennél sokkal bonyolultabb a kép.

Orbán Viktorral egyet tudok abban érteni, hogy a munkaerőhiányt elsősorban a saját piacról kellene pótolni, hiszen nálunk és Európában is van felszámolandó munkanélküliség, plusz nálunk ez kombinálódik egy vészesen elszegényedő munkanélküli réteggel. Mégis miért nem megoldható ez a feladat? Európa szinten már írtam erről, most koncentráljunk a hazai körülményekre.

A szakemberhiány

Mint Magyarországon sok mindent, ezt is a rendszerváltásnál érdemes kezdeni. Mikor '89, '90 körül elindultak a változások, mindenki valamilyen jobblétre számított: szabadabb véleménynyilvánításra, bárki vállalkozhat (bár erre már előbb lehetőség nyílt), magasabb életszínvonalra. Szóval az elvárások adottak voltak, a megvalósítással mint tudjuk akadtak gondok. Nem csak politikai szinten, talán kicsit a lakosság fejében is egy kis zavar támadt, sokan a jobb életkörülmény alatt a kevesebb, vagy könnyebb munkát értették. Állam adta rokkant nyugdíj lehetőségét tömegesen használták ki, aki pedig vállalkozásba kezdett nem számított arra, hogy egy vállalkozás sem magától termeli a pénzt. Ez kombinálódik nem túl kényelmes adórendszerrel, ami mellett egy induló vállalkozás nehezen tud törvényesen működni. Ezek együttesen alakították ki azt, hogy a szakmunkát reménytelennek érezzük, szinte nincs szülő aki ezt perspektívaként állítaná gyereke elé, pedig sok szegény családban az lenne.

Míg az általános vélemény szerint nem érdemes szakmunkát tanulni, mert azzal nem lehet elhelyezkedni, furcsa módon, mikor valami miatt szakemberre lenne szükségünk, nagyon nehezen találunk, ha pedig sikerült, akkor az horribilis áron dolgozik. Ezt azért teheti meg, mert HIÁNY van belőlük. Az is igaz, hogy a szükséglet eloszlása nem egyenletes az egész országban, de ha az ország fele szívesen vállalna külföldön munkát, akkor másik fele lehet annyira mobilis, hogy maximum 500 km-el távolabbi városba költözik. Talán fel kellene éleszteni a szakmunkás képzést a tetszhalott állapotából, mert valóban sok gyár bezárt, csökkent a kereslet, de nem nullára és nem olyan kis mértékben, ahogy azt sokan elképzelik.

Leépíteni a szakmunkásképzést nagy hiba volt. Nem is értem miért nem fordítottak erre a területre több figyelmet, mert nyugaton is egy fontos képzési forma. Rendben, hogy kohómérnökre nincs szükség, de informatikai, adminisztratív, vagy akár kőműves területeken lenne igény középfokú végzettségű emberekre, akkor talán nem közgazdász képzettséggel kellene lényegében titkárnői állást elvállalni. Középfokú végzettség nem szégyen, pedig Magyarországon úgy tekintenek rá, hanem egy választható életpálya, amire szükség van, és hazánkban sokan szívesen is tanulnának ilyen iskolákban (igen, akármilyen hihetetlen cigányok is), de egyszerűen nincs rá lehetőség. Sok falu annyira el van zárva a külvilágtól, hogy a gyerekek nem tudnak középiskolába járni, mert nincs megoldva a közlekedés. Talán a futballstadionok helyett erre kellene először áldozni.

Mérnök kell, közgazdász nem

Diplomások területén is nagyok az aránytalanságok. Míg mérnökökből hiány van, közgazdászokból és jogászokból nagyon nagy a túltermelés. Itthon érthetetlen okokból az utóbbi két szak nagyon népszerű volt, de nem értem miért. Például egy közgazdász diplomával Budapesten kívül szinte lehetetlen volt elhelyezkedni (azt hiszem jogival is), ha pedig igen, nem is kecsegtetett nagy kereseti lehetőséggel. Akármilyen hihetetlen annyit havonta akár burkolással is meg lehetett keresni. Jogi pályáról nem is beszélve, akinek nincs ismeretsége, vagy inkább rokona aki egyengeti a pályáját egyetem után minimum öt évig, az szintén egy irodában köt ki nem túl magas fizetéssel. Bölcsész diplomákról meg kár beszélni, ha a kereseteket nézzük akkor a burkolás szintén versenyképes a tudományos pályával.

Sajnos ez a szomorú helyzet, természetesen vannak kivételek akik a fent említett diplomákkal jól keresnek, de azok a kis kivételek, akik valóban arra a pályára valók. Akik pedig „csak úgy” választották ezeket a karokat, valószínűleg nehéz munkakezdés elé néznek.

A mérnöki pálya jó perspektívákat kínál: viszonylag könnyű kezdeti elhelyezkedést, emelkedő fizetést, és mivel külföldön is keresett szakma egész Európában lehet gondolkodni. De miért nem megy akkor mindenki mérnöknek? Mert a mérnöki pálya nehéz. Olyan tantárgyakat kell, vagy kellene tanulni, amik nehezen elsajátítható, több munkát kellene beléjük fektetni. Mivel a tanári pálya anyagilag vállalhatatlan (lehet, hogy nem csak anyagilag), a minőségi romlás már általános iskolától tapasztalható, arról nem is beszélve, hogy természettudományos órák számát 1998 óta csökkentik. Történelmet tudni is szép, de mint fentebb leírtam, a természettudomány versenyképesebb tudás. Mivel nehezebb tárgyakról van szó, nehezebb jól oktatni is, ráadásul már lehetetlen leadni azt a minimum anyagot, ami egyetemen előfeltétel. Az egyetemi anyagot pedig nem, vagy alig-alig illesztik hozzá a csökkenő középiskolai tudáshoz. Ennek egyenes következménye, hogy a tanulóknak egyre szenvedősebb elsajátítani ezeket a tárgyakat, így érthető is miért nem mennek mérnök szakokra. A minőségi javulást általános iskolában kellene kezdeni, első lépés lehetne az, hogy megemelik (vagy visszaemelik) a természettudományos órák számát és ez még pénzbe sem kerülne.

Összegezve: a kilencvenes évektől napjainkig, mintha semmi valós visszajelzés nem lenne a munkaerőpiactól a szülők felé. Olyan pályákat választottak a fiatalok, amik vagy versenyképtelen, vagy telített azon a területen a munkaerőpiac. Akik pedig akár szakmunkásnak is szívesen tanulnának, azok esélyük sincs eljutni az adott iskoláig. Elterjedt az a mondás, hogy „csak valamilyen diplomás legyen”. Csakhogy az a valamilyen diploma keresetet nézve annyit sem ér, mint egy burkolói, villanyszerelő pedig messze megelőzi. El lehetne gondolkodni, hogy kinek a hibája volt az a félretájékoztatás. Szerintem az iskoláknak kellett volna megkapnia ezeket az információkat, a felvételi tájékoztatóban is jó helye lenne, nem csak nyers adatként, hanem konkrét szándékokként, hogy mire, milyen diplomásra, szakemberre lenne szükség a munkaerőpiacon. Akkor talán nem így ilyen durva létszámcsökkentéssel kellett volna a lakosságot a valósággal szembesíteni. A szakmunkásképzés még egy nagy kérdőjel.

Trianon talán a magyarok számára legismertebb francia szó, szinte teljesen összeforrt a nemzeti gyásszal, fájdalommal. Ezzel a gyásszal növünk fel, tanítják a szüleink, tanítják az iskolában, évben többször szembesülünk vele TV-műsorok kapcsán is, évforduló kapcsán meg pláne a sajtó is tele van ezzel.

Trianon mégis mindenkiben másképp él, mindenki kicsit a maga formájára alakítja. Van aki teljesen azonosul vele, személyes ügyének tekinti. Utánaolvas, tájékozódik, hisz a magyarok régi dicső történelmében. Véleményem szerint sokszor bele is savanyodnak. Mások csak néha elmerengenek a nagy Magyarország térkép felett, milyen szép is volt, megmarad ez az egész egy delíriumnak, egy szép mesének a valóságtól teljesen elszakadva. Megint mások beleuntak ebbe az egészbe, vagy családi okokból soha nem is foglalkoztak vele, e helyett inkább egy magyarnál jobban definiált nemzethez sorolja magát, annak ellenére, hogy a nyelvét már nem is beszéli és a kultúrájáról sem sok fogalma van. Ennek ellenére biztonságosabbnak érzi, mintsem egy ilyen közép-Európában nyelvileg elszigetelt, nem túl szerencsés múltú nemzethez sorolná magát. Végül vannak olyanok, akik akarnak valamit tenni ezért a nemzetért, már csak azért is mert úgy érzik, nincs sok választásuk, ide tartoznak, ezért akarnak dolgozni.

Aki ebbe a csoportba tartozik nagyon elszigetelve érezheti magát, mert nincs az a fórum, ami ilyen embereket gyűjteni szélsőséges nézetek nélkül. Szerintem mindenki érti mire gondolok, mikor arról beszélek amikor kinéznek a társaságból, ha pozitívan próbálsz a nemzetedről beszélni. Rögtön megbélyegeznek, hogy biztos „szélső jobbos” vagy, pedig nem. Csak jobb lenne, ha valahogy pozitívabb lenne a hangulat, ha nem az örökös megszorítások, de rossz a helyzet, meg mennyire rosszul jártunk a történelemben is özönlene ránk minden helyzetben. Problémák mindenhol vannak, tragikus sorsú nemzetekre is van példa a történelemben, amiknek a sorsa lehet, hogy tényleg tragédiával végződött és végleg eltűntek a történelem süllyesztőjében.

A baj mértékétől függetlenül kellő erőfeszítéssel és összefogással szinte mindig ki lehet találni valamilyen megoldást. Szerintem egy nemzet akkor tűnik el abban a bizonyos süllyesztőben, ha már hiányzik az alapvető kompromisszumkészség, az áldozatkészség egy közös ügy iránt, legyen az akár a fennmaradás. Ha az örök reménytelenségben és a rosszban élünk, akkor a sorsunkat be fogjuk teljesíteni, valóban egyek leszünk az eltűnt nemzetek sorában. Vannak példák nálunk rosszabb helyzetben lévő országokra, ahol mégis megmaradt egyfajta kohézió, és ha úgy alakul együtt mozdulnak a közös ügyért.

Trianont nem szabad elfelejtenünk, meg kell tartani az emlékét, de nem csak a gyászra kell emlékeznünk, hanem a hibákra is, amiket a politikusaink elkövettek jóval a trianoni béke előtt. Ide kell érteni a reformok, nemzetiségi ügyek elodázását, a túl maradi gondolkodást. Az iskolákban is fel kellene hívni a gyerekek figyelmét ezekre a hibákra, ebből tanuljanak, ne pedig a felesleges bánatot és haragot neveljük beléjük.

Választhatjuk az örök gyászt is, ami egy bénító nemzeti depresszióhoz vezet, de szembe is nézhetnénk a hibáinkkal, amikből tanulhatnánk, jobbá tehetnénk saját és talán a határon túli magyarok sorsát is. Nekem ezt jelenti Trianon.

Parlamenti ciklus félidejében nem árt egy pillanatra megállni és elgondolkodni, mi is történt eddig. Számos elemzés, cikk, kritika megjelent, amik amolyan helyzetértékelők, legyen ez a poszt is egy ezek közül.

Nem könnyű helyzetben vette át FIDESZ a stafétabotot, egy világméretű válság kellős közepén voltunk, a gazdaságtani jósok elnyúló válságot ígértek, esetleg kisebb emelkedéssel, majd újabb visszaesésekkel. Ezekre fittyet hányva kormányuk egy nagyon optimista politikába fogott: adót csökkentenek. Ez egy tekintélyes lyukat ütött a költségvetésen, amit elkezdtek toldozgatni-foltozgatni, eddig úgy tűnik eredménytelenül. Nem tudom, hogy ezt az optimizmust mire alapozták, mert az adócsökkentés köztudottan rizikós lépés, gazdaságélénkítő hatása pedig soha nem garantált, főleg eladósodott lakosság esetében. Másik gond, hogy nem túl széles réteget érintett, viszont a hátrányait annál többen. Ennek a politikai jelentőségét persze azonnal felismerték és sufnituning megoldással megpróbálták a fizetéscsökkenést megakadályozni. Ehhez a baklövésükhöz pedig végletesen ragaszkodnak.

Tudták azt is, hogy azonnal pénzt kell szerezni. De sajnos az ellenzéki politizálásuk során kényszerpályára helyezték magukat, így kénytelenek voltak olyan „Robin Hood” megoldásokat keresni, amivel nem egyértelműen a lakosságot terhelik, hanem áttételesen, sőt ezt az áttételt is megpróbálták megszüntetni. A bankadóval, multikat büntető adókkal nem értek el mást, mint a kormányba vetett bizalmat csökkentették, így hosszú távon fogjuk megfizetni az árát, előre ki nem számítható mértékben. Egy kivetett adóval legalább tudjuk, hogy jövőre mennyivel kevesebb pénzzel számoljak, de egy elvesztett vagy veszélyben lévő bizonytalan munkahely szerintem sokkal rosszabb.

A nyugdíjkassza reformjáról meg kár is szót fecsérelni: a nyugdíjra szánt pénzünket államosították és a kimutatások szerint bár az összes magánnyugdíj-pénztár veszteséges volt, az állam gazdálkodott a legrosszabbul a nyugdíjvagyonnal! Ezt sem árt észben tartani!

Ezek mellett elindult egy ideológiai megújulás: új alkotmány, új médiatörvény, három csapás stb. Igen a régi alkotmányt még a kommunista időkben alkották, de ettől még nem volt az alapjaiban rossz. Több alkotmányjogász szerint semmi szükség nem lett volna erre az átalakításra, főleg nem ilyen módon. Már csak azért is, mert '90-ben hozzáértő emberek kiigazították azt, amit kellett. Kinek van arra szükség, hogy megkössék a következő kormány kezét? Miért rögzítenek benne olyan dolgokat amik nem biztos, hogy a jövőben előnyös lesz? Ez csak azt támasztja alá, hogy nagyon meg vannak győződve a maguk igazáról, de ez nem bölcs hozzáállás, ugyanis kételkedni mindig muszáj. Muszáj bízni a következő nemzedékben, hogy bár más utat választanak, de nem csak egy járható, igaz út létezik. Bizony a gazdasági, politikai folyamatok olyan összetettek, hogy több jó megoldásnak is kell lennie ugyan arra a problémára. Szerintem erre a fajta nagy megújulásra a nemzet nem tartott igényt.

Egy másfajta megújulásra viszont igényt tartott volna: a politikának a gazdasághoz való hozzáállásában, valamint ennek a kommunikációjában. Ugyan úgy hitegetnek és ködösítenek, amiből az ország értelmesebbik felének teljesen elege van. Nagy forradalom nevében teljesen nyilvánvaló hibákat vétenek, amiket aztán olyan gyerekesen próbálnak leplezni, hogy azon csak nevetni lehet(ne). Itt félidőben egy lényeges adatot látok csak: 
Tárki szerint a FIDESZ népszerűsége az MSZP-ére esett vissza. Ezt úgy kell érteni, hogy a FIDESZ-t annyira utálják, mint az MSZP-t. A másik fontos adat: a választók 49% nem választana semmilyen pártot! Azaz, ha kocsmában a sörtől megokosodva elkezdenénk politizálni, akkor a velem szemben ülő kb. 50% valószínűséggel utálja az összes pártot. Magyarul nem bízunk már egyáltalán a vezetésben, a FIDESZ nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, egy hatalomhoz és a saját igazához ragaszkodó idealista párt. A vezetőség fociszeretete pedig már inkább ellenszenves, mint szimpatikus. Ez talán a Kádári időket idézné, ha éltem volna akkor. De nem, így nekem csak Orbán van, akiből mondjuk ki: hiányolom azt az intellektust, amit egy vezetőtől elvárnék. Persze választás sincs, hiszen az MSZP teljesen lejáratta magát, JOBBIK-ról kár beszélni, az LMP pedig annyira naiv párt, hogy inkább sajnálom őket, Demokratikus Koalíció pedig a következő választásokkal meg fog szűnni létezni, nem is kár értük.

Ez egy nagyon keserű hangvételű poszt lett, mert nincs semmi okunk örömködni. Az Európa gazdasági helyzete nagy vihart ígér, FIDESZ pedig nem mutat semmi olyan kvalitást aki ebben a viharban el tudná kormányozni az országot, csupán egy dezsavű érzésünk van, hogy miért is váltották le őket 2002-ben, azzal a különbséggel, hogy most nincs választásunk. Ebben a helyzetben egy igen kiváló kormányra lenne szükség, nem pedig önjelölt forradalmárokra. Bár csak egy elemző hangvételő, vagy esetleg dícsérő posztot írhattam volna, de sajnos nem ment, sajnos ez lett.

Az előző bejegyzésemhez érkezett pár visszajelzés, ami arra sarkalt, hogy az előző poszttal ellentétben most a szubjektív véleményemet is kifejtsem az atomenergetika helyzetéről (valamint ez az utolsó atomenergiával foglalkozó poszt ezen a blogon). Előző poszt érintette a környezetvédelmi problémákat, amiket nem kerülhetünk ki, valóban a megújuló energiát ki kell használni, amennyire csak lehet, de ne higgyük azt, hogy ezekkel fedezni tudjuk az óriási fogyasztásunkat. Nem szeretnék itt statisztikai adatok tömkelegét felsorolni, egyrészt a szakavatatlan olvasó ezt elunja és nem is érti, aki pedig szakmabeli maga is utána tud nézni, vagy eleve ismeri is ezeket. Ha ebből a tényből indulunk ki itt jönnek az atomerőművek a képbe. Szerintem az atomerőművek egy olyan energiatermelő eszközök, amik sok jelenlegi problémára megoldást jelentenének:

Globális éghajlatváltozás

Egyrészt a globális éghajlatváltozás tény. Ebben az ember szerepe vitatott csupán. Szerepünket meg szerintem azért kár vitatni, mivel számos faj kipusztításával bizonyítottuk az erős befolyásunkat a globális folyamatokra, a technika gyors ütemű fejlődésével, pedig a légkör összetételét változtatjuk meg nem elhanyagolható mértékben. Tudjuk, hogy a földtörténet során már előfordult magas szén-dioxid koncentráció, de nem tudjuk, hogy ehhez milyen életkörülmények párosultak, esetleg pont egy nagy vulkántevékenységhez, vagy meteoritbecsapódáshoz kapcsolódik, amit meg egy nagy kihalás követett. Attól még, hogy ilyen előfordul természetesen is, muszáj lenne ezt nekünk mesterségesen előidézni? Ráadásul hozzávetőleg 300 év alatt? Mert 300 év földtörténeti szempontból mérhetetlenül rövid idő, ez azt jelenti, hogy az ember befolyás összemérhető a természetes geológiai folyamatokkal. Tudom azt is, hogy a fenti állítás bizonyítása kétséges, mert nem áll rendelkezésünkre megfelelő mennyiségű adat, amiből statisztikát készíthetnénk. Ugyanis, ha egy éves periódusról szeretnénk egy elfogadható szórású mérést végezni, ahhoz 100 évnyi adatra lenne szükség, 1000 év pedig még mindig elhanyagolható földtörténeti szempontból, ehhez pedig 100000 év mérésre lenne szükség. Viszont ebben a témában nálam okosabb emberek kifejtették a véleményüket, alátámasztva az ember szerepét az globális éghajlatváltozásban. Az ember tevékenysége több tudományos nézet szerint veszélyes a földi életre, ezért a szén-dioxid kibocsájtást sürgősen csökkentenünk kell.

Ebben lehetne az atomerőműveknek kiemelt szerepe. Nagy kapacitásúak, így hatékonyan működnének, az azt is jelenti, hogy a szennyezés egy helyre koncentrálódik. Láttam olyan kimutatást is, hogy egy atomerőműnek is van szén-dioxid kibocsájtása, mivel például a szállítást is benzin, vagy dízelmotoros járművek végzik. Ez az érvelés röhejes, ezt nem is értem miért kell az atomerőművek számlájára írni. Ehhez hasonló érvek miatt meg el teljesen az ember kedve a vitától.

Fűtőelem

A fűtőelemek beszerzése nem olyan problémás az atomerőművek esetében, mint a kőolajé, vagy a földgázé. Míg az utóbbit politikailag nem túl stabil, vagy háború sújtotta országokból kell beszerezni, addig az uránérc fő kitermelője Ausztrália, Kanada, amik sokkal megbízhatóbb országok. Sőt, a technológia fejlődésével akár hazánk is újra megnyithatná uránérc bányáit, ilyen irányú kutatásokat a Wildhorse Ausztrál cég jelenleg is folytat. Ez azt jelenti, hogy bizonyos áramár mellett akár itthon is bányászhatnánk a nyersanyagot.

Másik előnye az ár: jelenleg az uránérc a legolcsóbb alapanyag, amiből áramot tudunk termelni. Gázerőművek csak azért maradnak versenyképesek, mert az egész erőmű beruházási költsége nagyon alacsony, így a befektetőnek hamarabb megtérül, míg egy atomerőmű sokkal később kezd profitot termelni, de a földgáz és kőolaj árának emelkedésével a fosszilis erőművek fokozatosan elveszítik előnyüket.

Természetesen az uránkészletek sem állnak végtelen mennyiségben rendelkezésünkre, de beleszámolva, hogy az uránnak nem csak a 235-ös izotópját használhatjuk fel, hanem a 238-ast és a tóriumot is, akkor már nem ötven, hanem több száz éves készletekről beszélünk az egész világ számára.

Dráguló kőolaj

A kőolaj fokozatosan drágul. Ennek egyszerű prózai oka van: fogy. A fogyasztás növelésével (Kína és India bekapcsolódásával), valamint az adott áron kitermelhető készletek fogyása mellett elértünk egy bizonyos maximumot, amit nem tudunk tovább fokozni. Ez vezet a piac idegességéhez, hogy elég egy rossz időjárás Texasban és egekbe emelkedik az olajár. Mivel a fogyasztás tovább nő, míg a kitermelés alig lehet ilyet ütemben növelni, várhatóan ár évről évre monoton emelkedni fog. Ennek elsősorban a gépkocsi közlekedésre lesz hatással, egyre versenyképesebbel lesznek a nem benzin meghajtású autók. Jelenlegi trendek szerint az elektromos autók tűnnek a következő generációnak, és itt jönnek képbe újra az atomerőművek: ezt a megnövekedett fogyasztást honnan termeljük meg.

Ne feledjük el, hogy a magas olajárakból indultunk, ki azaz például Magyarország legnagyobb kapacitású erőműve a Dunamenti Erőmű is drágábban termeli meg nekünk az energiát. Azaz az olaj és gáz ár emelkedése hatással lesz az áram árára is, amire viszont pont nagyobb mennyiségben lenne szükségünk, amit valahonnan meg kell termelni. A megújuló energia jelenleg sem elég, ha pedig erőműveknek kell kiszolgálni a személygépkocsik energiaigényét is, biztos, hogy nem támaszkodhatunk rájuk.

Összegezve

A fenti érveket alapul véve, gazdasági és igen KÖRNYEZETVÉDELMI szempontból is szükségünk lenne az atomerőművekre. Németország populista hozzáállása nagyon káros, mivel mint vezető gazdasági hatalom leállította az ez irányú fejlesztéseket, viszont ha tevékenyen hozzájárulna a technológia fejlesztéséhez, akkor már rendelkezésre állnának olyan technológiák, amivel az elhasznált fűtőelemek sem jelentenének akkora veszélyt a környezetre. E helyett inkább megveszi az áramot máshonnan, mindegy, hogy ott mivel termelik meg azt. Nem beszélve a tóriumról, ami után nem maradna veszélyes hulladék! Ilyenkor teljesen értetlenül állok a politikusok döntései előtt, miért nem használnak környezetünkre kevésbé káros technológiákat, amik már a rendelkezésünkre állhatnának, ha a fejlesztéseket beindították volna.

Időről időre felvetődik a kérdés, kell e nekünk atomerőmű, egyáltalán szükség van e atomenergiára. A környezetvédő szervezetek és a szakma teljesen ellentétes véleményen van, ami nem könnyíti meg a választópolgárok helyzetét, ugyanis így nem könnyű egy átlagembernek döntést hoznia. Pedig végső soron választókon múlik, erre Németország jó példa: Angela Merkel hiába végzett fizikus, a politikai célok miatt le kell állítani az atomerőműveket, bármi is a szakmai véleménye. Persze Japán messze van, Németországban meg szökőár sem túl valószínű, de ha az emberek félnek valamitől, nem racionálisan döntenek, hanem próbálják a veszélyt lehetőleg teljesen kizárni.

A választók akarata fontos egy demokráciában, de mennyire kell engedni, hogy a választók félelme irányítsa a döntéshozókat, mint a szakmai szervezetek? Mint mindenhol itt is az arany középút lenne a megfelelő: a közembernek mindig résen kell lennie, hogy az egyéni érdekek ne lépjék túl a biztonsági határokat, a szakmai oldalnak pedig kötelessége kampányolni és tájékoztatni a közvéleményt az adott technológia negatív és pozitív oldalairól. E kettő összegéből kellene egy kompromisszumnak születnie ideális helyzetben.

Atomenergia a mumus

Atomenergia az energiatermelés mostohagyereke. Már a születése is rosszul kezdődött: bombakészítés háborús célokra, egy olyan pusztító fegyver, ami akár az egész városokat dönthet romba. (Paradox módon pont ez a fegyver hozta el Európának a leghosszabb békeidőszakot.) Ezzel a kezdettel nem csoda, ha egyből bizalmatlanság fogatta ennek a békés felhasználását is, majd a balesetek (three mile island-i, csernobili, most legutóbb a fukusimai) pedig végleg aláásták a bizalmat. Míg a legkülönbözőbb biztonsági elemzések próbálják bizonygatni, hogy milyen biztonságos egy erőmű, addig a másik oldalon elég Csernobil nevet bevetni és minden érvet lesöpör az asztalról. Ezzel egy németországi erős kancellár-asszony sem tud mit kezdeni. Közvélemény egy része azt hisz, hogy egy atomerőmű bármikor úgy robbanhat, mint egy bomba, pedig egyik baleset esetében sem volt ilyesmi, ha volt robbanás, akkor az gáz, vagy gőzrobbanás volt. Másrészt nincsenek eléggé hangsúlyozva a valós problémák, mint például a használt fűtőelemek tárolása hosszú távon, sokan nem is tudják, hogy ez a legkomolyabb hátránya egy atomerőműnek.

Greenpeace jelenléte nagyon hasznos, így folyamatosan a figyelem központjában vannak és nem engedik lazulni a biztonsági előírásokat. Ennek a kitüntetett figyelemnek egyértelműen ez az egy előnye van: a biztonság tényleg kiemelkedően fontos az atomerőművek esetében. A költségek lefaragása érdekében a management mindig megpróbál a biztonsági követelményeken lazítani, ami könnyen egy kolontári katasztrófához vezethet. Érdekes módon a kolontári baleset után nem kellett az összes alumínium gyárat bezárni, pedig nem csekély környezeti kárt okozott...

Mit akar a nép

Ha a társadalom többsége úgy dönt, hogy be kell zárni az erőműveket, akkor azt tiszteletben kell tartani. De ezt a döntést úgy kell meghozni, hogy minden következményeivel tisztába kell lenni. Ugyanis ahhoz ragaszkodunk, hogy áramunk legyen, méghozzá fejlett európai háztartásnak nem is kicsi az áramfelvétele. Ezt valahonnan meg kell termelni, aminek lesz is hatása a környezetre. Ha emlékszünk a bősi vízlépcsőt megvétóztuk, környezetvédelmi elvekre hivatkozva, sok helyen tiltakoznak a szélerőművek ellen is, különböző okokra hivatkozva: hangos, rontja a látképet, megöli a madarakat, stb.

Atomenergiát fosszilis erőművekkel lehet helyettesíteni (azaz szén, olaj, gáz erőművekkel), amik meg a szén-dioxid kibocsájtást fogják növelni. Persze az ember szerepe a globális éghajlatváltozásban erősen vitatott, de azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy ennek a sok szénhidrogének elégetésének hatással kell lennie a légköri folyamatokra, amik átalakíthatják a bolygónk időjárását, így tulajdonképen az egyik rossz helyett egy másikat választunk: vagy gázokat eregetünk a levegőbe ami az időjárást befolyásolja, ezen keresztül az élelmiszer termelést, vagy választjuk az atomerőműveket a maguk biztonsági kockázatával és vállaljuk a veszélyes sugárzó hulladék tárolását hosszútávra, ami a talajban marad többé-kevésbé lokalizált helyen. Úgy néz ki nincs ingyen energia.

De akkor mi legyen?

Az atomenergia egy olcsó megoldás lenne, ezért életképes ezen ellenszéllel szemben is, valamint nagy kapacitásúak a szél és vízi-erőművekkel szemben. Németország felvállalja a drágább áramot cserébe az erőművek leállításáért. Mi ezt megtennénk? Szerintem nem. De Németország példája is képmutató, hiszen mivel importálja az áramot, nem mérlegeli, hogy ott azt milyen erőművel termelik meg, azaz nekik így csak az a fontos, hogy a szennyezés a határaikon kívül legyen.

Az első lépés a spórolás lenne. Ha kevesebb energiát használnánk, akkor a zöld technológiák aránya is jobb lenne, mert a megújuló erőművek kapacitása véges, ráadásul adott ország lehetőségei nagyon korlátozottak lehetnek. Ha folytatjuk a pazarlást, akkor azzal biztosan a környezetbarát technológiák versenyképességét rontjuk, így vagy importra szorulunk, vagy újabb nagy kapacitású erőművet kell építenünk, ami vagy fosszilis, vagy atomerőmű lesz. Ha pedig a kőolaj készletek tovább csökkennek és ezzel tovább drágul a kőolaj, abban az esetben pedig jelenlegi technológiával nem is látszik más alternatív energia, amivel a jelenlegi életmódunkat fenntarthatnánk.

Másodszor találkoztam Bajna Gordon egy cikkével, amiben az aktuális politikát bírálja, véleményezi. A cikk tartalmával teljesen egyet tudok érteni, politikai és a gazdasági célokkal is. Felsorolt problémák egy részével foglalkoztunk ezen a blogon is, de aki kicsit is követi a napi gazdasági híreket és hajlandó ezeken két percet gondolkodni is, ugyan ezekkel a felvetésekkel találja szembe magát, valamint szerintem hasonló megoldási vázlat körvonalazódik számára.

Amikor Orbán Viktor, vagy mondjuk Lázár János beszédeit, nyilatkozatát hallgatom, mindig azt a benyomást keltik, hogy tényleg az ország helyzetének javításán gondolkoznak, csak egyoldalúan a politikai érdekeik, a népszerűség megtartása az elsődleges szempontjuk. Az érveléseik elgondolkodtatóak, kicsit más kép alakul ki bennem, mint egy cikk tükrében, ahol ügye az intézkedések várható negatív hatását is kifejtik. Egyszerűen nem tudok másra gondolni csak arra, hogy ők tényleg csak jót akarnak. Például mikor a végtörlesztés vitájában Orbán felszólalt, egy nagyon meggyőző beszéddel bizonygatta, hogy itt egy igazságos veszteségelosztásról van szó: ugyanis ezeket a hiteleket körülbelül 150 svájci frank árfolyamon vették fel, így a 180-as árfolyamon a végtörlesztés egyfajta salamoni döntésnek is tűnhet. Orbán szerint ez így igazságos, és erre a választók bólogathatnak is.

De ennek a politikának van egy nagy buktatója: ugyanis ha számítások nem jönnek be és a gazdasági helyzet tovább romlik (azaz rossz anyagi helyzetben lévők kilátásai romlanak), akkor azok a választók, akik az Orbán-féle igazságos megoldásinak örültek, a gazdaság mélyebb elemzésére soha nem fordítanak időt, össze lesznek zavarodva, e miatt dühösek lesznek és egy másik populista politikát hirdető pártot fognak választani, amelyik lehet, hogy szélsőségesebb nézeteket vall … Ugye nem kell folytatnom, ezt tovább gondolva nem nehéz belátni hova is juthatunk ilyen nép-igazságos politikával. Igenis lehetséges forgatókönyv, hogy még Görögországnál is lejjebb csússzunk, hogy az oktatás reménytelenül rossz lesz, ha pedig az elvándorlás miatt újra elűzzük a felnövő értelmiséget az országból, újabb keserves 40 év elé nézünk.

Bajnai Gordon véleménye nagyon szimpatikus, de figyelembe véve azt, hogy nemcsak nincs kormányon, hanem még tervbe sincs véve semmilyen politikai szereplése, nincs semmilyen párt aki tervezne személyével, csupán egy figyelemre méltó vélemény egy volt miniszterelnöktől. Innen nézve persze mondhatjuk, hogy könnyű okosnak lenni, kormányozni mindig nehezebb, mint azt elemezni, bírálni. Viszont Bajnai Gordonnak volt egy éve mikor miniszterelnök volt egy nagyon nehéz időszakban. Selmeczi Gabriellával semmiképen sem értek egyet, hogy az ország tönkretételében vett volna részt. Egy olyan helyzetben kormányzott, ahol esély sem volt arra, hogy látványos politikai győzelmet arasson, vagy népszerűséget szerezzen. Csupán szakmai körökben szerezhetett elismerést, ahonnan tudtommal elismerően nyilatkoznak róla. Sajnos egy olyan stílusú munkának amit ő képvisel nem is lehet hangos sikere, ugyanis egy csendes, kis lépésekből álló projekteknek nincs látványos eredménye rövid távon, a kicsi pozitív változásokat meg sajnos a választók nem veszik észre, de ha valami picit rosszabbra fordul, azt azonnal megtorolják.

Pedig Magyarországnak égető szüksége lenne egy ilyen gondolkodású kormányra. Európa és Magyarország együttes helyzete egy kimért józan, populizmustól mentes gondolkodásra lenne szüksége. Ehhez pont illik Bajna stílusa, de egy ember nagyon kevés ehhez. Sajnos nincs párt, aki hajlandó lenne egy ilyen programmal a választók elé állni, szembesíteni őket a rideg tényekkel és elmagyarázni miért van szükség a megszorításokra. Persze könnyebb lenne, ha a kormányzó párt folyamatosan tájékoztatná a lakosságot a tényleges, valós gondokról, hogy rendszeresen elmondanák: nem csak az ország, hanem Európa is pénzügyi gondokkal küzd, ezért MEGSZORÍTÁSOK jönnek, mert nincs más megoldás. Ezt a FIDESZ nem vállalja fel, pedig a saját következő négy évüket is megkönnyítenék, ha úgy alakulna. Egy pártnak mindig a politikai és gazdasági érdekei között kell egyensúlyozni, de a FIDESZ annyira ragaszkodik a saját ellenzéki politikájához, hogy most kormányon ez a korlátjuk, valamint ebben a helyzetben sokkal inkább a gazdasági érdekeket kellene figyelembe venniük, mint a politikait.

Egy politikától tisztes távolságot tartó párt nem lesz soha nyertes itthon. A megszokott választási témák nélkül nem lehet a választók érzelmeire hatni, ész érvekkel, adatokkal, elemzésekkel pedig biztos, hogy érdektelenségbe fullad az adott párt programja. Olyan mintha egy Bertolt Brecht-féle epikus drámából szeretnénk egy 3D-s mozifilmet csinálni. Semmi értelme mert a kettő pont kizárja egymást. Kár érte, mert nehéz helyzetben hideg, megfontolt fejre van szükség.

Nem csak a szorult anyagi helyzetűek választják a külföldi munkavégzést, hanem a középiskolások körében is egyre népszerűbb a külföldi továbbtanulás lehetősége, több esetben hosszabb távra terveznek. Persze ezt az országra nem túl hízelgő: „minél előbb el kell húzni” kijelentés kíséretében teszik. A külföldön tanulás egy jó lehetőség arra, hogy nyelvet tanuljunk és olyan technikákkal, módszerekkel ismerkedhetünk meg, amik előrébb tartanak, mint nálunk. Gondolok itt olyan tárgyakra, amiket emelt szinten érdemes külföldön tanulni, ilyenek különböző kutatási területek, ahol sokkal fejlettebb eszközök állnak a hallgató rendelkezésére, vagy ide lehetne sorolni a menedzsmentet, ami tőlünk nyugatabbra minden ágát magasabb szinten művelik, mint itthon. Ezzel a pár sorral le is zárnám a külföldön tanulás, dolgozás hasznáról szóló témát, a továbbiakban a világpolgár és az emigráns szemlélet közti különbségről szeretnék írni Márai Sándor példáján keresztül.

Márai Sándor elég felkapott író lett az elmúlt tíz évben (előtte pedig méltatlanul el volt hanyagolva), így többen jól ismerik a munkásságát. De előre le szeretném szögezni, próbáljunk meg attól elvonatkoztatni, hogy egy politikai kör megpróbálta munkásságát kisajátítani. Semmi közük sincs ahhoz a réteghez, amiről Márai ír, ugyanis az a réteg megszűnt létezni. Nem csak itthon, hanem egész Európában. Személyes véleményem szerint meg Márai nem szimpatizálna ezzel a politikai vonallal, de ez csak tipp.

De térjünk a tárgyra! Márai életét e téma szerint is két részre oszthatjuk: egy világpolgári korszakra és egy emigráns korszakra, amikor el kellett hagynia az országot a politikai változások miatt. A poszt szempontjából az első rész az érdekesebb, azaz mi is világpolgár és az emigráns közti különbség? Egy világpolgár nem csak az anyaországához, hanem egy bizonyos társadalmi réteghez is tartozik, amiben az országhatárokat átlépve vándorol, megtartva ezt az identitást. 1919-1928 között megjárta többek közt Németországot, Franciaországot, ahol tanulmányai mellett végig nyitott szemmel járt, látta a hasonlóságokat és különbségeket a hazai és az ottani viszonyok közt, elmerült az adott ország spleenjében, végül ezeket a tapasztalatokat irodalmi művekbe foglalta össze (Egy polgár vallomásai, Napló, Idegen Emberek stb...).

Márai korai műveiben nem találjuk a kesergés nyomát, a külföldi tartózkodás nem a menekülésről szólt, hanem egy ismerkedésről, tapasztalatszerzésről. Márai esetében nem csak nemzeti identitásról volt szó, hanem erős kötődése volt egy olyan társadalmi réteghez, ami egész Európában megtalálható volt, ami kisebb különbségektől eltekintve egységes képet alkotott. Márai naplójában meg is említi, hogy Németországban nem is érezte magát idegennek, otthonosan mozgott az ottani környezetben, ellentétben Franciaországgal (lásd: Idegen emberek c. írása). Talán a szülővárosának elvesztése is hozzájárult ehhez a világpolgári szemlélet kialakulásához. Mindenesetre a műveiből megismerhetjük az ő polgári rétegét, érződik az ehhez fűződő szoros viszonya és az olyan erős kötődése, ami miatt ebben kényelmesen érzi magát bárhol is legyen Európában.

Ezzel szemben manapság a diplomások és a középiskolások elsősorban menekülnek. Nincs szó egyfajta identitásról egy Európán átívelő társadalmi réteghez való tartozáshoz. Ezen nincs mit csodálkozni, mert a második világháború után a társadalmi rétegek összemosódtak. Tulajdonképen egy gazdag vezető réteg alatt kialakult egy óriási massza, aki az előállított termékeket fogyasztja és dolgozik, különböző bérért. Nem található az a réteg ahol a családban összegyűlt egy „könyvtár”. Egy családi műveltség, tradíció, ami generációkat meghatározna. Mindenki mintha ugyan abból a sablonból vágtak volna ki, ha megszerzi valaki a megfelelő tudást (ami nem műveltség), akkor Európában bárhol beállhat egy hasonló tömegbe magasabb fizetésért dolgozni, mint otthon. Márai Sándor céltalannak tűnő bolyongása mégis ezen, a polgári réteghez kötődő pályán mozgott. Identitás és a műveltség szorosan összefügg. Identitás valahova tartozást jelent, ez pedig csak közös történetek, mégpedig olyanok, amik csak adott szűk körnek (családnak) a története, közös kulturális élet, ahol az értékrendek is találkoznak. Ezek mind összekuszálódtak a második világháború viharában. Egyszer majd talán kialakul valami más helyette, de világosan látszik még sokan csak keresik a helyüket.

Márai Sándor emigráns korszakában született írásaiban megjelent egyfajta keserűség, amit a hontalanság okoz. Egészen más szabadon vándorolni, mint tudni, hogy a szülőhazába nem térhetünk vissza. Neki a politikai rendszer elől kellett menekülnie, mert nem érezte magát biztonságban. Manapság ilyenről nem beszélhetünk, csupán arról, hogy valaki nem elégedett a jólétével. Sokan a rossz pénzügyi helyzet miatt keresnek jobb anyagi lehetőségeket, de többen a nagyobb luxus miatt vállalnak külföldön munkát. Ez teljesen más motiváció, ami szintén egyfajta helykeresés a társadalomban. Úgy érzem sokan egyszerűen elégedetlenek az adott társadalmi helyzetükkel (legyen az bármilyen jó), innen feljebb akarnak kerülni, mert nincs az adott rétegen belül semmi kohézió, csak az örök mozgás. Egy ilyen masszában nem könnyű magunknak olyan célokat találni, amitől valóban boldogok lehetünk. Ezért is menekülünk sokan az ésszerűtlen fogyasztásba, anyagi javak hajszolásába, hogy ezt a hiányunkat pótoljuk. Hiteleket nehéz visszafizetni, de mi volt az a cél amiért felvettük?  

Oligarchák már pedig vannak, attól függően, hogyan definiáljuk őket. Ha a következő definíciót vesszük: “egy nagyobb országrészen önhatalmúlag uralkodó főnemes, hatalmaskodó főúr, kiskirály” (forrás: wiki), akkor ebből kiindulva elég nagy vitára nyílik lehetőségünk, ugyanis manapság nehéz eldönteni, hogy ki is az ún. “kiskirály” a földbirtokosok körében. Elég jó, már-már cinikus érvelés az, hogy senki nem látott még oligarchát. Hát pont ezzel van a gond. Kisbirtokosok is tudják, egy lemondott miniszter is tudja, de tulajdonképen csak egy kisebb nyomozással deríthetjük csak ki, hogy tulajdonképen kikről is beszélünk személy szerint. Ettől kelt ez az ügy indulatokat és sérti sokak igazságérzetét: miért kell fantomok ellen harcolnunk? Így lesz ez a gazdasági verseny tisztességtelen.

Orbán Viktor érvelése helytálló, miszerint nincsenek oligarchák, ha a fenti definíciót úgy értjük, hogy ezeknek a gazdasági szereplőknek nincsen politikai befolyása. LMP érvelése is helytálló, mivel szerintük ezek a nagybirtokosok a FIDESZ érdekcsoportjából kerülnek ki, párthoz való kötődésük elég nyilvánvaló. Ha a parlamenti összefoglalót jól értettem, akkor a vita a körül van, hogy ezek a földbirtokosok mennyire befolyásolják a jog és hatalomgyakorlást. Orbán Viktor világosan kifejtette, szerinte szükség van azokra a nagybirtokosokra (tőkésekre), akik munkahelyet teremtenek és hatékonyan tudnak egy gazdaságot működtetni. Kérdés csak az, hogy kik legyenek ezek a tőkések.

TSZ vezetőkből oligarchák

Mikor 1990 után a TSZ-ek kezdtek kft.-é átalakulni, természetes, hogy az ott dolgozó, az ágazatban járatos vezetők kerültek jó pozícióba. Nem azért mert „szemét komcsik”, hanem mert tényleg volt rálátásuk, mivel ott dolgoztak, és sokaknak közülük jó elképzeléseik és céljaik is voltak a saját kft.-jükkel kapcsolatban. Valamint ezek az újdonsült vállalkozók kárpótlási jegyekből is bevásároltak, amikkel igen kedvező áron jutottak földekhez és ezek a földek ma már értéküket megtöbbszörözték. Könnyű ezért is őket hibáztatni, de ez nagy hiba, mivel a kárpótlási jegyekhez senki nem ragaszkodott. Legtöbben, akik ezeket megkapták egyáltalán nem láttak perspektívát a földművelésben, főleg a telek méretéből adódóan, ezért is minél előbb pénzzé akarták váltani. Így elmondhatjuk, hogy a kereslet és kínálati oldal akkor igenis találkozott egymással, az pedig, hogy utólag kiderült, ők csináltak jó üzletet, azért nem ők a felelősek. Mégis mit kellett volna csinálni? Kényszerből kapát adni mindenki kezébe? Akkor azt hiszem tényleg nem is lett volna rendszerváltás … Azok akik végül megtartották kicsiny földjüket és bérbe adják mai napig ezeknek a vállalkozóknak, tisztességes bérleti díjat kapnak érte, mondanom sem kell a kárpótlási jegyért kapott pénz többszöröse visszajött már.

Ezek a volt TSZ vezetők bizonyára nem FIDESZ közeli emberek voltak (bár lehetett köztük olyan is, ezt nem tudhatjuk), de a politikai súlyuk nem mondható nagynak, így bármilyen gazdagok is nem beszélhetünk oligarcháról mégsem. Úgy tűnik 1990 után kezdett kialakulni egy birtokosi rendszer, amit tovább kellett volna finomítani, úgy, hogy az elmaradott térségek és a kisbirtokos gazdák is több támogatáshoz juthassanak, főleg EU-s forrásokból.

A FIDESZ-es oligarcha jobb

Már az első Fidesz ciklus vége fele érződött Orbán Viktor azon szándéka, miszerint az ő bizalmasait szeretné a mezőgazdasági szférában helyzetbe hozni. Valamiért ez fontossá vált, de a miértre mai napig nem jöttem rá. Akkor ebből nem volt ekkora médiaügy, már csak azért is, mert közelegtek a választások, ahol más fontosabb témák merültek fel, másrészt az MSZP nem foglakozott ezzel annyit mint most az LMP. Mégis úgy érzem, igazából azok a folyamatok folytatódnak, amik 2000-ben elkezdődtek, de a szükségességét most sem értem.

Miért kell egyáltalán helyzetbe hozni a más vállalkozókat? Miért jobb, ha egy bizalmas ember kezében összpontosul az ország mezőgazdasági termelése? Talán nem bíznak a helyi gazdákban, a hatékonysággal van a gond? Ezek mind olyan kérdések, amiket csak Orbán Viktor válaszolhatna meg, ha akarna. Talán egyre adott választ: a hatékonyságra. Sejthetően a párton belül dilemma volt, hogy a nagy, vagy a kis gazdaságokat támogassák. A miniszterelnök válaszából a parlamentben kiderült, ő a nagybirtokosok mellett teszi le a voksát. Az is lehet, csak az ő saját szemléletéből adódik, hogy erre a pozícióra csak bizalmasokat tud elképzelni. Azt hiszem sokan ezt nem szeretik benne.

Mire lenne szükség?

Teljesen természetes lenne, hogy egy szabad piaci versenyben kialakulnak nagy és kisbirtokok. Viszont ha európai szokásokat követnénk, akkor kicsit tanulhattunk volna Ausztria példájából. Ott nagyon komolyan veszik az ún. „esélykiegyenlítést”. Az EU-s támogatásokat több szempont szerint osztják szét: birtok, tevékenység, valamint termőterület elhelyezkedése szerint (pl. hegyvidéki, vagy síkvidéki gazdálkodás). Céljuk a családi gazdaságok támogatása és fenntartása, valamint környezetvédelmi szempontok betartása. (Részletesebben itt lehet erről olvasni.)

A mai hazai folyamatok ezt a szemléletet nem tükrözik. Ha egy vállalkozó kezében összpontosul a mezőgazdasági termelés, annak nagyon negatív hatása lenne a foglakoztatásra, biztos, hogy nagyon költséghatékonyan termelnének, de ezzel szemben milyen költségeket róna az államra az ezzel járó munkanélküliség minden gondja? A társadalmi és elvándorlási problémákról nem is beszélve.

A családi gazdaságok támogatása kiemelten fontos lenne, mivel segíteni kell őket a vállalkozók melletti versenyben. Azért írtam melletti versenyt, mert egymás mellett kellene működniük, minél kevesebb érdekütközéssel. Az EU-s támogatások felhasználásakor ezeket a szempontokat kellene figyelembe venni.

Ángyán József lemondása, Orbán Viktor magyarázkodása arra enged következtetni, nem ebbe az irányba haladunk, ami egy újabb sajnálatos pont, ami a kormányunk munkája ellen szól. Ebben a rossz gazdasági helyzetben sokkal fontosabb lenne a fejlesztési, mint a politikai célok megvalósítása.

Külföldön dolgozás az EU-s csatlakozásunk óta nem nagy kuriózum, ha valaki megcéloz egy hiányszakmát könnyedén kap állást külföldön. Egy EU-n belüli munkavállalás procedúrája alig bonyolultabb, mint egy itthoni, talán nincs is különbség. Ha valakinek sikerül külföldön elhelyezkednie, akkor az biztosan előnyös a munkaadónak és a munkavállalónak, hiszen ezért kötnek szerződést, ez a része világos, ezért is van egyáltalán munkaerő áramlás. De mi a helyzet a munkaerőt adó és a felvevő országokkal? A munkaerőt adó ország problémáiról már született itt egy cikk, most ezt kiegészíteném és a befogadó ország szemszögét is szeretném kifejteni.

A befogadó oldal

Egy olyan országból, ahonnan főleg kiáramlás van nehéz látni a célország fenntartásait a más országbeli munkavállalókkal szemben. Pedig a konfliktus kézenfekvő: a munkanélküliség mindenhol van, még egy fejlettebb országban is. Angliában például ez olyannyira gond, hogy 2007-ben Gordon Brown a “brit munkásokat a brit munkahelyekre” szlogennel kampányolt. Próbálták is szigorítani a bevándorlási törvényeken, de ezek a szabályok természetesen csak az EU-n kívüli országokra lehetnek érvényesek, de a bevándorlók jelentős része Lengyelországból, Litvániából és Magyarországról érkezik.

Angliában működő cégek szívesen alkalmaznak nem angol munkaerőt, mert ők jobban dolgoznak. Egy angol nem viseli el a nehezebb munkát, inkább a segélyből él valahogy. BBC egy műsorban megkérdezett egy vállalkozót, hogy miért foglalkoztat csak litvánokat. A válasz az volt, hogy britek el sem vállalnák ezt a bizonyos munkát. A műsor kedvéért lehetőséget adtak három munkanélküli angol fiatalnak, akik közül az egyik első nap csak egy SMS-t küldött, hogy nem megy dolgozni, egy másik meg első alkalommal elkésett. Ezzel szemben mondjuk egy litván tisztességgel elvégzi a rá bízott munkát. (Erről bővebben az mr1 honlapján lehet olvasni, valamint az erről készült műsor is meghallgatható.)

Persze ezek a kérdések nem csak Angliában merülnek fel, hanem más fejlettebb EU-s országokban is. A probléma hasonló: az adott ország fiataljai nem hajlandóak bizonyos számikra rangon aluli, vagy kényelmetlen munkákat elvégezni, inkább a segélyt választják, ezeket az állásokat meg betöltik más országokból érkezők. Bizonyos rétegek elkényelmesedésével sok munkalehetőség nyílik meg mások előtt, de ugyanez konfliktusokhoz is vezet. Ugyanezek a munkanélküliek, akik rangon alulinak tartja azt a munkát, amit betölthetne, a bevándorlót hibáztatja a munkanélküliségéért. Pedig ha ugyan azért a pénzért ő is olyan tisztességesen elvégezné az adott munkát, valószínűleg semmi esélye sem lenne egy külföldinek arra a pozícióra.

Egy vállalkozásnak mindenképpen előnyös, ha nagyobb munkaerőpiacról válogathat, egy európai multinacionális vállalat versenyképessége is javulhat a világon ezzel. Ezzel nem nehéz belátni, hogy valóban nyer ezzel összességében egy nagy cég, de az adott befogadó ország összes lakosa jobban jár azzal, ha egy nemzeti vállalatuk erősebb és több a bevétele. Magyarán a működéséből járó adóbevételekből bőven jut munkanélküli segélyekre, ami a fenti példából kiindulva nem is olyan rossz alternatíva nekik a munkához képest. Ergo elmondhatjuk, még szükségük is van a bevándorló munkaerőre.

Persze ez a szimbiózis addig működik, amíg valamilyen gazdasági vihar fel nem borítja ezt a kényes egyensúlyt, és felszínre kerülnek a kulturális különbségek miatti feszültségek. Erről már hallottunk Franciaországból, Németországból, legutóbb pedig Angliából is. A befogadó ország szempontjából jobb, ha türelmes az új lakókkal szemben, mert egész egyszerűen függ a munkájuktól.

A munkaerőt adó oldal

A munkaerőt adó oldal helyzete más, kicsit kényesebb téma, érdemes finoman fogalmazni, mert könnyen félreérthető. Leszögezném, az EU tagság előny. Ehhez kétség nem fér, elég csak arra gondolnunk milyen pánik volt mikor meglebegtették a kohéziós alap befagyasztását. Szóval bármilyen hátrányt is szenvedünk a munkaerő elvándorlása miatt, ezt kompenzálják támogatás formájában, amit ha okosan használnánk fel előnnyé is kovácsolhatnánk.

A munkaerő elvándorlása kézzelfogható probléma, ezt jól látjuk a rezidensek példáján. Mi kiképezzük őket közpénzen, majd innen továbbállva egy másik országban helyezkedik el. Ezt joggal érezzük méltánytalannak, de ha beléptünk egy közösségbe, akkor annak a játékszabályait is be kell tartanunk. Ebbe az is beletartozik, hogy az állami pénzzel úgy gazdálkodunk, hogy ez a feszültség ne alakuljon ki. Ehhez előrelátóbb politikára lett volna szükség, és áldozatkészebb társadalomra. Azaz le kellett volna nyelni, hogy jobb egészségügyi ellátáshoz többet is kell fizetnünk valamilyen formában (adó, vizitdíj, magánbiztosítós rendszer, mindegy hogyan nevezzük).

A kialakult helyzetért nem az EU-t kell okolnunk, hanem saját magunkat. Magunkat, hogy eltűrtük és hagytuk, hogy idáig jussunk, nekünk sem volt semmilyen igényünk egy bár fájdalmas, de hatékony megoldásra. Bizony a gazdasági válság megtanított minket arra, hogy milyen ára van az ilyen fafejűségnek: szép lassan az EU-n belüli pozíciónk egyre rosszabb lett. Mivel évek óta nem változnak a bérek, várható volt, hogy az infláció hatására a külföldi munka egyre vonzóbb lesz, ami tovább rontja az itthoni helyzetet.

Ha nem akarunk odáig süllyedni, hogy az EU-s tagságunk tényleg csak hátrány legyen, sürgősen versenyképessé kellene tenni az itthoni munkahelyeket a külföldiekkel szemben. Ehhez biztosan nincs szükség nyugati bérekre, elég lenne, ha az életkörülmények javulnának és a bérek bizonyos szakmákban legalább egy elfogadható szintet elérnének. Szeretném azt hinni, hogy nem késő, hogy nem egy olyan lejtőn vagyunk, ahol már hiába húzzuk a féket.

A bentlakásos iskolákat regényekből is jól ismerhetjük, mást ne említsünk, mint Nyilas Misi történetét, céljuk egyértelműen a hatékonyabb nevelés volt. Egy ilyen iskolába vagy csak a jobb tanulók kerülhettek, vagy például egy olyan speciális „szakma” alkalmazta ezt a nevelési módszert, mint a katonaság. Mindegy honnan vesszük a példát, jól látszik, ha speciális odafigyelésre, nevelésre van szükség, azt előszeretettel végezték bentlakásos intézményekben. Meg kell említeni a javító, nevelő célját is: ha egy gyerek rossz társaságba keveredett, vagy valamilyen oknál fogva a családi környezet nem volt megfelelő számára, akkor is ideális megoldást jelentett egy bentlakásos iskola, ahol a szigorúbb környezetben talán jobbra fordul a gyermek sorsa.

Hangsúlyozom, hogy TALÁN, mert egy ilyen bentlakásos intézménynek is megvannak a hátrányai, nem csak egy Almodóvar filmre gondolok, meg a valóságban megtörtént szörnyűségekre. Tökéletes nevelés nincs, de a lényeg nem a kiragadott negatív példák, mert azt találhatunk a hagyományos iskolák esetében is bőven, hanem ezzel a módszerrel el tudunk e érni egy jobb átlagot bizonyos gyerekek körében. Módszer nem általános, de ahol hatásos, igenis alkalmazni kellene.

Szegregáció, vagy segítség a Romák esetében? – A környezeti hatás kiküszöbölése

Ez a kérdés rengetegszer felmerül, amikor a roma integráció ez az eszköze szóba kerül. Tapasztalat pedig van: a pécsi Gandhi Gimnázium évek óta alkalmazzák a bentlakásos módszert is. Legfontosabb, hogy ne kényszerből, hanem a szülőkkel együttműködve, a gyerek javát szolgálva működtessük. A példa a szemünk előtt van, csak össze kellene gyűjteni a tapasztalatokat és alkalmazni őket. Ezzel el is értünk az egyik lényeghez: miért szükséges a bentlakásos iskola a romák esetében.

A fogyatékosokkal foglalkozó speciális iskolákban sajnos magas a roma gyerekek aránya. Az enyhe fogyatékos gyerekek esetében nem kerülhetjük ki a rossz családi körülmények káros hatását, azaz nem vele született rendellenesség miatt lett enyhén fogyatékos, hanem magyarra lefordítva nem foglalkoztak vele eleget. Értem úgy, hogy nem beszéltek hozzá, nem kapta meg otthon azokat a fejlesztő játékokat, amik egy magyar családban magától értetődően megvannak, valamint óvodába sem járnak, ahol ezt pótolhatnák. A rossz családi körülmények bizony erős kihatással vannak a szellemi fejlődésre, amik iskolakezdésre behozhatatlan hátrány lesz és nem fogják rendes iskolába engedni a gyereket. Ezt szinte nem is lehet máshogy korrigálni, mint időben, a családi környezetből kiemelve.

Ha a gyerekvállalás és segélyezési (anyagi) problémákat félretesszük, akkor a gyerekek érdekében minél előbb el kell kezdeni a gyerek felzárkóztatását, és igen, még iskola előtt. Ezt először a szülőkkel kellene megértetni, hogy ez kizárólag a gyerekük érdekében szükséges és velük együttműködve szeretnénk ezeket a bentlakásos intézményeket bevezetni. Természetesen mivel azt sem várhatjuk el, hogy a költségeket a szülők állják az állami szerepvállalás kikerülhetetlen. Én személy szerint nem sajnálnám erre az adóforintjaimat. A megfelelő iskoláztatás az egyetlen út a roma integráció felé és ha ezért nem hozzuk meg az anyagi áldozatot később fogjuk a kárát látni, mert bizony egy felnőtt iskolázatlan embert „nehéz továbbképezni”.

De a magyar gyerekeknek sem ártana

Mielőtt nagyon elmélyülnénk a roma gyerekek problémáikkal, ne feledkezzünk meg az oktatás általános nehézségeiről. A tanároknak soha sem volt könnyű dolguk a kamaszodó gyerekekkel, de manapság a szülő kooperációja nélkül ez a nevelési feladat különösen nehéz. Nekem az a meglátásom, hogy a tanárok többsége komoly és igen sok munkát fektet a jó órák tartására. A probléma a követelmények teljes behajthatatlansága és a gyerekek érdektelensége. Olyan sok, érdekesebb információ éri el őket, hogy ezekhez képest a tanóra sokkal unalmasabb.

Egy szülőtől hallottam a legjobb önkritikát: „Olyan későn érek haza, hogy fogalmam sincs, hogy mit csinál és mennyit tanul a gyerekem.” Hát igen, azt hiszem ebben a mondatban összefoglaltuk az igazságot. Egy gyerekét egyedül nevelő, éjjel-nappal dolgozó szülő (vagy akár pár) ügye nem olyan ritka. Ha egy kicsit belegondolunk, akkor nem nehéz belátni, gyereknevelésre bizony semmiképen nem marad egy ilyen szülőnek, vagy akár szülőknek ideje. A fent említett szülő még szerencsés, hogy belátta a saját hibáját és nem hárít a tanárra.

Ez a rész akár egy külön poszt is lehetne, de mégis ide kell vennem a következő kapcsolódási pont miatt, ez pedig a nevelés hiánya. Mindegy az, hogy ez a rossz anyagi helyzet miatt megromlott családi körülmények, vagy az agyonhajszolt családot elhanyagoló XXI. századi életmódunk miatt, de a lényeg, hogy sok család bizony nem fordít elég időt a saját gyerekének a nevelésére, oktatására. Elszörnyülködünk azon, hogy a cigány gyerekek hogyan viselkednek az iskolában, pedig nem csak velük van a gond. A magyar gyerekek ugyan úgy kezelhetetlenek, csak arról nem beszélünk olyan sokat. Akármilyen bizarrul hangzik, ezt a nevelést pótolhatják a bentlakásos iskolák. Egy erős intézmény nyújtotta többlettudás kincs egy olyan ember esetében, akik tényleg a tudásukból, diplomájukból tudnak csak megélni. Egy jó oktatással a gyerekünk jövőjét alapozzuk meg, a nevelés elhanyagolásával pedig nagy felelőtlenséget követünk el.

Nem szabad a bentlakásos iskolákra úgy tekinteni mint egy börtönre. Akik nekem például a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumról meséltek, általában jó tapasztalatokat és jó közösségről hallottam, nem utolsósorban az oktatás színvonala sem volt rossz. Ez csak egy példa, de érdemes fontolóra venni az ilyen intézmények szerepét, mert a mai életmódunk mellett igazából rájuk vagyunk utalva, romáknak pedig égető szükségük lenne rájuk.

Talán emlékszünk a történelemórákról arra a népi legendára, hogy miért is vezette be Mátyás király az ún. füstadót (füstpénzt, vagy a királyi kincstár adóját más néven). Ha nem, leírom emlékeztetőül: az 1336-ban egy inflációs adónemet felváltó adót vezettek be, a kapuadót. Ezt minden olyan portának be kellett fizetnie, aminek a kapuján befért egy megrakott szekér és meg is tudott fordulni. Mint mindenkor akkor is megpróbálták az adókat kijátszani, ebben az esetben több portához tartozott egy kapu, így akár öten fizettek meg egy kapuadót. Ennek Mátyás király reformjai vetettek véget, a kapuadót felváltotta a füstadó, azaz kémények után kellett fizetni. Ezzel feltételezte, hogy kémény mindenhol van, valamint többekre kiterjesztette az adófizetést.

Kérem senki ne értse félre ezt a párhuzamot. Közel sem arról van szó, hogy kormányunk olyan bölcs lenne, mint Mátyás király (legalábbis Mátyásról szóló legendák szerint). A leglényegesebb különbség a felhasználás céljában van: míg Mátyás egy ütőképes zsoldoshadsereget állított fel belőle, amivel bevette Bécset, máig csodálható épületeket építettet, addig a mai kormányunk egy szép adag adósságot igyekszik valahogy visszafizetni, tehát az adónkból nem sok fejlesztést fogunk látni, ezt bizony már előre feléltük.

De miért is hoztam fel ezt a példát? Mátyás királynak is egy olyan adórendszert kellett megreformálnia, amit már túl sokan kerültek meg. Egy elég frappáns megoldást talált a füstadóval a bevételei növelésére. Sokat gondolkodtam azon, hogy miért is olyan felháborító a füstadó és a tranzakciós adó, és arra jutottam azért, mert ez is pont ilyen frappáns megoldás: nehezen megkerülhető olyan adóteher, ami sok embert érint. Idehaza régi probléma az adók behajthatatlansága. A vállalkozásokat nullára könyvelik, akit csak lehet nem jelentenek be vagy csak minimálbérre, az állami alkalmazottak esetében pedig nem beszélhetünk adóról, csak kevesebb kiadásról. Ezekkel az adókkal mindenki be fog fizetni a kasszába, mert telefont mindenki használ és legyen manapság valaki bármekkora készpénz-fanatikus, néha muszáj banki átutalással intézni a pénzügyeit. Egy adót sohasem fogunk méltányosnak tartani, de az elmúlt két év talán megtanított nekünk pár játékszabályt, hogy mennyire gázolhatunk bele a nagy piaci szereplők érdekeibe, és azt hogy nincs ingyen semmi, munka nélkül meg főleg nem érhetünk el semmi javulást.

A másik lényeges különbség, hogy Mátyás a kapuadó helyett hozta a füstadót és nem a mellett. Ez szerintem az amin érdemes lenne változtatni: egy igazi adóreform az lenne, ha a régi nem bevált adókat leváltanák. Teljes mértékben támogatom a hatékony, megkerülhetetlen adót, amit mindenkinek meg kell fizetni, de nem tetszik az adórendszer bonyolítása., például az adó adóztatása, valamint azok az adók, amiket mondjuk a vállalkozók többsége már rutinból kikerül. A bonyolult adórendszer egyben a gazdaság gátja is, mert csak azokat engedi érvényesülni akik a kijátszásában jók, nem pedig az adott szolgáltatás nyújtásában. Ha statisztikát lehetne készíteni, jó lenne látni mennyien rettennek vissza a bonyolult bürokrácia és adórendszer miatt az ötleteik megvalósításától.

Ha ilyen intézkedésekkel kezdte volna a tevékenységét a kormány, talán még erre pozitívan emlékezne az utókor. Kár, hogy az előzmények tükrében ez csak egy katasztrófa elhárítása. Kár, hogy már az ellenzéki politizálásukkal kényszerpályára helyezték magukat, amihez ragaszkodva olyan intézkedéseket hoztak, amik nyilvánvaló bukás, csak képtelenek beismerni. Remélem ez az első lépés az észhez térés útján, legyen bármi is a kommunikációja a kormány részéről felénk. Következő jó lépés az lehetne például, ha az egykulcsos adójukat is elfelejtenék, és az e miatt kialakult adójóváírási bürokrácia is megszűnne. A remény hal meg utoljára.

Múlt héten derült ki számomra, hogy a Malackaraj blog átköltözött az Origóra, és ez az esemény adta az ihletet, hogy kommentáljam az egyik posztjukat. Régóta lelkes olvasójuk vagyok (bár sohasem kommenteltem), valamint a receptjeiket is kipróbáltam, ha lehetőségem volt rá. Ilyen volt a moros y cristiannos is. Nem szeretnék egy újabb gasztro blogot indítani, de ez az egy írás kikívánkozik belőlem (talán lesz még egy).

A kommentelők közt heves vita alakult ki, hogy ez az étel köret-e vagy főétel. Szerintem egyértelműen főétel, mert bár én nem vagyok egy kis étkű ember, de nem volt hiányérzetem az ebédem után. Ennek az ételnek a kulcsa az olívaolaj. Nem szabad spórolni vele, kihagyni meg egyenesen vétek, szerintem más olajból készíteni egyszerűen felesleges. Interneten kicsit továbbkutatva a következő recept alapján készítettem el:

  Hozzávalók:

-        fél kiló rizs

-        fél kiló vörös bab

-        egy fej hagyma

-        három gerezd fokhagyma

-        babérlevéllel

-        két tk. kömény

-        négy ek. oregánó

-        só, bors

  Elkészítés:

• Megfőzöm a beáztatott babot babérlevéllel és borssal.
• Közben megpirítom a hagymát olívaolajon.
• Ha a hagyma kezd megpirulni hozzáadom a felkarikázott hegyes erős paprikát (én itthon csak ezt tudom beszerezni, így is jó volt és a csípősség illik az ételhez), valamint a fokhagymát. Ezeket max. egy percig pirítom. (Fokhagymának nem tesz jót. Meg a paprikának sem.)
• Utána beleöntjük a rizst, ezt is kicsit megpirítom.
• Hozzáadjuk a babot, felöntjük annyi vízzel, ami bőven ellepi.
• Fűszerezzük sóval, borssal, köménnyel és oregánóval, végül öntök rá annyi olívaolajat, amennyire szaftosra szeretném csinálni és addig főzzük, amíg a rizs meg nem puhul.

Nagyon finom étel, laktató is és manapság szintén fontos szempont: gyorsan el is készíthető. Mi felvettük a listánkra.

Néha előfordul mindenkivel, hogy olyan mondat szalad ki a száján, amit talán jobb lett volna, ha nem mond ki. Ezt az érzést szerintem mindenki ismeri. Valamint ezt a szituációt mindenki máshogy reagálja le: valaki beismeri a hibát, valaki nem és valaki sumákol, mintha meg sem történt volna. Viszont bizonyos pozíciókban, ahol az ilyen kijelentéseknek sokkal nagyobb súlya van, sokszor egy bocsánat nem is elég.

Semjén Zsolt kijelentése teljesen beleillik a hazai retorikába. Ha nem Robert Fico lenne hatalmon Szlovákiában, ha nem lenne eleve negatív a megítélésünk, akkor el is siklanánk e hír mellett. De most nem tehetjük meg, mert különleges diplomáciai helyzetben vagyunk a felvállalt konfliktusok miatt. Jelen helyzetben hiába fordulnánk valamilyen európai bírósághoz, vagy európai szervezethez, mert bizony a körülöttünk kialakult botrányok befolyásolni fogják a döntéshozókat. Nekem az lenne a valószínűbb, hogy meg sem hallgatják a panaszunkat. Másik probléma, hogy ez már lefutott ügy, ugyanis ezeket a köröket az előző kormány lefutotta. Lehet, hogy az EU egyes döntéshozói sem nézik jó szemmel az ilyen diszkriminatív törvényeket, de nem tehetnek semmit, mert a nemzetiségi kérdés túl kényes Európának, ezt egyik nagyhatalom sem akarja feszegetni.

Jobb lenne egy pillanatra a trianoni sérelmeket és a szokásos ebből eredő retorikát elfelejteni. Ha ez meg van és sikerül üres lappal indulni, vegyük sorra a kezdeti feltételeket:

• Adott a magyar kisebbség Szlovákiában, akiknek szeretnénk ha az ottani helyzete jobb lenne.

• Adott még a helyzetünk az európai hierarchián belül, amit mindenki tud, hogy nincs nagy súlyunk.

• Végül ide kell venni az elmúlt egy év eseményeit is, hiszen a nagyhatalmak hozzánk való viszonya nagyban befolyásolja azt, hogy mennyire segítőkészek velünk szemben.

A legutóbbi pontot ki is fejtettem, nincs sok értelme ugrálnunk, nem valószínű, hogy érdemben segítenének. Akinek ez nem elég, gondoljon a bősi vízlépcsős esetre: tulajdonképen a döntésükkel mindkét ország problémájától elhatárolódtak, azaz nevezhetjük kettős kiütésnek is. Gondoljunk arra, ha két szomszéd összevesz, és bíróságra viszik az ügyeiket, akkor azzal ritkán oldódik meg gyorsan és fájdalommentesen a gondjuk. Legjobb mindig ha a két fél le tud ülni egymással és megbeszélik mi fáj nekik, utána ha lehet megkeresik a kompromisszumos megoldást.

Az első és második pontról: mivel a befolyásunk nem túl nagy az EU-n belül, nem hiszem, hogy Szlovákiára érdemi nyomást tudnánk gyakorolni. Ennek a nyomásnak a fontosságát is kétségbe vonom, ugyanis valóban olyan fontos nekünk ez a kettős állampolgárság. Kétség kívül szép gesztus a határon túliak felé, de az EU-n belül akadály nélkül vállalhatnak munkát a szlovákiai magyarok, tudtommal az egyetemi oktatás támogatása is megoldható lenne e nélkül. Mi pontosan az az előny ami miatt érdemes a kettős állampolgárság mellett kardoskodni?

Ennek a hátterét mi nem láthatjuk, de remélem nem pusztán ideológia van mögötte. Legfontosabb pedig az első ponthoz kapcsolódik: azt kell szem előtt tartani, hogy mi a szlovákiai magyarok érdeke, mi lenne nekik a jobb. Erről az ő véleményüket kell meghallgatni, és sohasem veszíthetjük szem elől, hogy az ő országuk vezetője Robert Fico, akivel, ha konfrontálódunk, annak az ott élő magyarok isszák meg a levét.

Legfontosabb ebben az ügyben a kompromisszum. Csak párbeszéddel lehet megoldást találni, és hiszem, hogy a szlovákiai magyarok helyzete csak úgy lehet egyre jobb, ahogy a két ország viszonya javul. Innen a számítógép elöl úgy tűnik Orbán Viktor szándékai is hasonlóak, Semjén Zsolt kijelentésére meg remélem hamar fátylat borítanak és nem mennek bele sehova sem vezető szópárbajokba.  

A gazdasági válság közepette gyakrabban hallani EU ellenes véleményeket, a JOBBIK-al az élen. Könnyű ezt dogmaszerűen elfogadni, hogy hülyeség az ilyen beszéd, de a helyzet ennél bonyolultabb. Főleg azért, mert lehet, hogy bizonyos kérdésekben tényleg rossz nekünk az EU tagság, de ez nem jelenti azt, hogy összességében rossz lenne. A lemaradásunk a többi tagországhoz képest visszafordítható egy jobb kormányzással, a kilépéssel viszont elszigetelnénk magunkat egy olyan közösségtől, akikhez gazdaságilag ezer szállal kötődünk. E miatt világos, hogy miért nem léphetünk ki.

Mégis miben érezzük a hátrányt? Az is világos, ha például az orvosok minél nagyobb számban hagyják el az országot a jobb fizetés reményében, akkor azt két okból látjuk kárát: lényegében kidobott pénz volt az orvosok képzése, másrészt Magyarország nem is olyan vonzó, hogy hozzánk más országból jöjjön helyette más. Magyarul úgy tűnik jelen pillanatban nekünk nem olyan előnyös a szabad munkaerő-áramlás, mármint az ország és nem az az egyén szempontjából, aki kimegy.

Talán érdemes azt megvizsgálni, hogy miért is jött létre az EU. Az ideológiák mellett nyilván gazdasági érdek állhatott ez az egész mögött: olyan szabad tőke, áru és munkaerő áramlást szerettek volna, ami kölcsönösen a befektető és a befogadó országnak is hasznos. Például egy német cég is könnyebben terjeszkedik egy olyan környezetben, ahol a bérek széles skálán változnak, de mégis van egy egységes szabályzás és akadálymentes szállítás. Ez jó egy tőkeerős országnak, mert könnyebben terjeszkedhet, és jobb egy lemaradottnak is, mert oda könnyebben betelepülhet egy sok munkahelyet ígérő cég.

Persze ha jön mondjuk egy gazdasági válság, már másképp néz ki a helyzet. Ilyenkor nem számíthatunk befektetésre. Sőt, örülhetünk, ha nem zár be túl sok munkahely, ilyenkor felszínre kerülnek azok a problémák, amiket a rendszer magában hordoz a jó gazdasági környezet esetén, ez pedig az öregedő Európa. EU számos tagországában csökken a lakosság különböző mértékében. Itt jön a képbe Németország, hogy miért is ragaszkodik a szabad munkaerő-áramláshoz, ugyanis ennek ő az egyik legnagyobb nyertese. Míg a népességcsökkenést semmilyen anyagi juttatással nem tudták megakadályozni, addig a kiesett munkaerőt remekül tudja pótolni a kelet-európai országokból. Például az informatikai szektorba komoly munkaerő importra szorul nem csak európai régióból, hanem Indiából is. Ennek persze nem csak az öregedő társadalom az oka, hanem a német fiatalok érdeklődésének a hiánya a műszaki, természettudományos, orvosi területek iránt. E miatt könnyen elszipkázzák a friss diplomásainkat is, akik még elég jó képzésben vesznek részt itthon.

Mivel Németország gazdasági előnye jó időre biztosítva van, abban nem reménykedhetünk, hogy Magyarországon hasonló bérek lesznek. Mivel nincs erős hazai vállalataink, csak a tőkeimportban bízhatunk, aminek pont az alacsonyabb bér az alapja. Egy új vállalat felfuttatása sem megy pár éven belül, és az ország fellendülése sem fog pár éven belül bekövetkezni, ezt mindenki sejti mélyebb elemzés meg gazdasági modellezés nélkül is. Szóval nem látszik semmilyen gyors válasz a gazdasági válságra, nem tudjuk lényegesen megemelni az orvosok fizetését, amivel legalább enyhíthetnénk az elvándorlást. Így tehát ezek összessége remek táptalaja az EU ellenes retorikának.

Megoldás mégsem a kilépés, vagy a röghöz kötés. Nem szabad abban a hiú ábrándban ringatni magunkat, hogy EU-n kívül jobban érvényesítenénk az érdekeinket. Pont, hogy nehezebben, hiszen nem vehetünk részt egy olyan folyamatokban, döntésekben, amiknek részei vagyunk. Attól, hogy kilépnénk, még Európa szívében maradunk és a kereskedelmi kapcsolataink sem változnak. Talán a röghöz kötés tűnik kevésbé problematikusnak, ez a felfogás azért nem tetszik, mert tulajdonképen EU-s támogatások keretében megkapjuk mi a kivándorolt diplomások képzésére fordított összeget, csak azt nem oda könyveljük. Azok, akik most a hátrányokat látják csak, látni fogják, ha megvonják tőlünk az támogatásokat és az IMF sem ad hitelt, milyen is az EU nélkül élni. Ez az együttélés olyan, mint a házasság: benne csak a hátrányokat látjuk, de ha kilépünk belőle bőrünkön érezzük a hátrányát, és többé nem leszünk függetlenek, hanem csak elvált emberek. 

Nemrég  láttam az m1 videótárból a Pesti Fekte Doboz cigány együttélésről szóló műsorát. Ez a téma már sokaknak lerágott csontnak tünhet, megint másokból annyi indulatot vált ki, hogy első másodberctől nem lehet erről a témáról higadtan beszélni. Pedig pont helyzet komolysága miatt lenne szükség a higgadt beszédre, a szokásos indulatok nélkül. A majdnem egy órás videót nem szükséges végignézni, ez a poszt inkább vele gondolkodik, nem pedig kommentrálja azt.

Nem kérdés, kényes témát boncol a műsor, sokszor a megfogalmazás sem kíméletes. Nyersen kimondja a valóságot egy olyan témáról, ami sokszor tabu (főleg a politikában). Pedig pont ez a műsor világít rá, hogy erről már nem lehet suttogva beszélni és úgy tenni, mintha ez nem is itthon történne meg. Muszály erről beszélni mert ez a nemzet érdeke.

Forgács István írásán alapuló műsor nem a cigáynság ellen irányult (ahogy az írás sem), hanem pont, hogy értük. Olyan rétegről beszélünk, akikről csak a hírekben hallunk, akkor sem pozitív értelemben. Nem jut el hozzánk a problémáik, olyan mintha a szomszéd megye, vagy falu eseményi valahol a harmadik világban történne, pedig ez bizony itt van, ebben az országban, csak a tévéből tűnik ugyan olyan távolinak mind a kettő. Azok, akik a bőrükön tapasztalják az együttélés nehézségeit, nekik is egy távoli, idegen csoport, hiába laknak pár utcával odébb. Egy idegen csoport, akikkel nem akar  (számunkra érthető módon) közösködni, beszélni az ő problémáiról. Pedig tizenöt-húsz év múlva nem lesz választásunk, olyan nagy számban fogják magugat képviseltetni, hogy a problémák már megkerülhetetlenek lesznek.

A cigányság helyzete még mindíg megoldatlan, és a társadalmi konzultációt a következő adat sürgeti: az öt évnél fiatalabbak között a roma származású gyerekek aránya körülbelül 20%. Azok közül, akik komolyan itthon képzelik el a jövőjüket és fontos nekik az ország sorsa, bizony jobban teszik, ha politikától és kormánytól függetlenül komolyan elgondolkodik ezen a kérdésen, és egy olyan megoldáson amit akár a saját, vagy a családja szintján megvalósítható. Nem, nem arra gondolok, hogy adjunk koldusnak több pénzt. Ezen a téren Muhammad Yunus-al, a bangladesi Grameen Bank, a "szegények bankja" alapító-vezérigazgatójával értek egyet: az ingyen kapott pénz nem oldja meg a szegények problémáját. Inkábba következő kérdések merültek fel bennem, például a gyerekneveléssel kapcsolatban: vajon érdemes e a szokásos ellenszenvet, gyűlöletet belenevelnünk a fiainkba, hogy aztán majd az iskolapadban konfrontálódjon, a jó eséllyel jelen lévő cigány származású osztálytársával? Érdemes e a feszültséget gerjeszteni magunkban a félelmeink miatt? Érdemes viszont nagyokat nyelve túllépni az ösztönös reakcióinkon és viselkedésünkön, mert ha tovább ássuk az amúgy is nehezen áthidalható árkot köztünk, akkor ez a történelemből már jól ismert tragédiához vezethet. Ezt pedig úgy hívunk, Trianon.

A történelem tanulsága

Elsőre kicsit erősnek tűnhet a párhuzam már csak azért is, mert Trianon sokak fejében úgy él, mint a franciák egy önkényes találmánya. Azóta több történelmi műsor sokkal mélyebben boncolgatta ezt az esetet, de talán a történelemórákon még mindíg nem fektetnek elég nagy hangsúlyt arra, milyen régóta is görgette a magyar politika maga előtt azokat a problémákat, amik végül a Trianini döntést jól megalapozták. Már a ’48-as reformok idején is napirendre került a jobbágy és nemzetiségi kérdés. Nem hiszem, hogy ez a gond akkor pattant ki, valószínűleg már jóval előbb is létezett, csak a történelem lapjaira nem került fel. A magyar politika lépéseit ismerjük: sem a jobbágy, sem a nemzetiségi kérdésben nem tettek semmi érdemlegeset, ami szép lassan, évtizedek alatt a nyakukra nőt és én hiszem, ha nincs az első világháború, akkor sem kerülhettük volna el ezt a szakadást. Egyszerűen túl nagy volt már mind a társadalmi, mind a nemzetiségek közti feszültség, és ez a két probléma együtt lehetetlenné tette az egységes magyar  fellépést. A politika meg csak sodródott az árral, annyit tett csak amit minimálisan meg kellet tennie az aznapi túlélésért. Ismerős?

Tudom, hogy az olvasók között sokan ösztönösen egy erőszakos megoldásra gondolnak, sajnos ilyen az ember természete, de mint trianoni béke esetében, nem azon kell keseregni, hogy Károlyi Mihly niért szerelte le a hadsereget, mert  mint említettem ekkor már rég mindegy volt, hanem azokat a tanulságokat kell levonni, hogy hogyan is lehetett volna ezt elkerülni. A megoldás az lett volna ha megfelelő időben nyitunk a nemzetiségek problémái felé és nem a törékeny többségünk elnyomó erelyében bízunk. Most is erről van szó.

Magyar cigányság esetében égető probléma az iskolázatlanság. Ebből a szempontból mélyen egyetérterk Forgács Istvánnal. Sok település annyira elszigetelve él azoktól a városoktól, ahol középiskolai oktatást kaphatnának, hogy szinte lehetetlen bejárni. Sokan mág az általános iskolát sem végzik el. Szinte nem is maradt más esélyük, mint a gyerekvállalás, amibe belekényszerítik a szülők a gyerekeiket. Nálam és kollégámnál is dolgozott cigány származású mesterember, a munkája kifogástalan volt. Ez és más pozitív példák mutatják, ha ki tudnak törni, bizony a társadalmunk ugyan olyan dolgozó tagjaivá válnak, mint bármelyikünk, de ehhez nekünk is esélyt kell adni.

Ha a fent említett 20% nagy része szegéynségben nő fel, semmi esélyt nem látva a kitörésre, az mindenki számára lehetetlen életet fog eredményezni. Nem tudom, hogy a politikától mit várhatunk, de nem számíthatunk arra, hogy a kényelmes bársonyszékből felkapják a fejüket. Akkor már késő lesz. Erről már beszélni kell, minél szélesebb körben és sürgősen megoldásokat találni, minden segítséget igénybe véve, a civil szervezetektől alapítványokig. Minden lehetőséget meg kell ragadni, hogy az oktatási, munkavállalási lehetőségaiket javítsuk, mert különben egy triani békéhez hasonló tragédiával szembesülünk.

Nincs fény az alagút végén

Ha a saját jövőnkkel szebe szeretnénk nézni, nem szabad a gyerekeinket a szokásos sztereotípiák alapján nevelni. Mi sem reagálhatunk mindíg ösztönösen, akármennyire a természetünk része. Sajnos azok, akik nap mint nap a bőrükön érzik a cigány együttélés problémáját, nem reménykedhetnek négy éven belüli megoldásra. Az a párt, amelyik azt állítja, hogy ezt hamar megoldja, arra a legenyhébb kifejezés az, hogy optimista. Ezt nem szabad elhinni, mert a társadalni folyamatok lassúak, ha javítunk az okatási lehetőségeken, annak is hosszú évek múlva van hatása. Mint minden nagy brobléma kitartással, kemény munkával oldható meg, csakis közös erővel. Hogy mi a dolga a cigányságnak, az e videóban elhangzott. Most az a kérdés, hogy mi a mi dolgunk.

Múl hét eseményei után felvetődik bennünk a kérdés: és ez után mi lesz? Valóban Schmitt Pál lemondásával le is zárulhat ez az ügy? Sajnos ez egy elég valószínű forgatókönyv, pedig a fejünkben kellene tartani azokat a gondolatokat és érzéseket, amiket ez az ügy kiváltott, az elejétől fogva. Fejünkben kell tartani, hogy a megfelelő pillanatban emlékezzünk rájuk.

Felejtés a korunk egy jellemzője. Okait nem sikerült teljesen feltárni, de talán a rengeteg és sőrőn változó információ lehet az egyik. Ezt a tempót az agyunk már nem tudja egyszerűen követni. Ezt, véleményem szerint, könyörtelenül kihasználja a politika (az egész világon, nem csak itthon). Ha egy ügy pihen pár évet és elveszti aktualitását, még újra felhozni sem érdemes a témát, mert teljes érdektelenségbe fullad.

Mivel négy évente kell arról döntenünk, hogy ki vezesse ezt az országot, fontos, hogy MAGUNKBAN a megfelelő dontés meghozásához, eltároljuk ezeket az eseményeket. Nem csak a végeredmlnyt, egy kis benyomást, hanem az egész szituációt, a körülményeket.

Ebben az esetben nem szabad elfelejteni, hogy egyáltalán hogyan választották meg Schmitt Pált köztársasági elnökké. Pusztán ez a körülmény indikálta azt, hogy lesz egy olyan ellenlábasa, aki előhúz valamit a mútjából (pletykák szerint volt válogatási lehetőség a kényes ügyek között). A págium-ügy már csak egy következménye volt egy rossz döntésnek. Tippikus eset, amikor egy vezető a hatalmát félreértelmezi és azt hisz, egy nagy támogatás mindenre felruházza. Pedig nem. Minden hatalomnak megvannak a korlátai, amiket egy jó vezetőnek látnia kell, akkor is, ha egy despota, vagy egy demokratikus rendszerben megválasztott miniszterelnök, csak mások ezek a korlátok.

Orbán Viktor úgy látja, hogy Schmidt Pál támadása az ő személye ellen irányul? Szerintem jól látja: ez az ügy, az ő rossz döntése ellen irányult, hogy olyan elnököt nyomott le az ország torkán, akit még a saját pártján belül is elleneztek. Egy jó vezetőnek fel kell ismernie, hogy mikor kell egy kicsit visszavonulni. Visszavonulás nem a háború elvesztése, sőt, még nem is feltétlenül a csatáé. Egy fontos taktikai elem, amit a megfelelő helyen alkalmazni kell. Schmodt Pál ebben az esetben későn alkalmazta, hogy kinek a hibájából, ezt sohasem tudjuk meg. Lehet, ha csak rajta múlott volna szive szerint már előbb felállt volna.

Azért fontos, hogy az egész körülményre emlékezzünk, mert ez az egyetlen módja, hogy a hatalom visszajelzést kapjon, a választásokon keresztül. Ha mindig csak legyintünk, morgunk abból nem lesz előrelépés. Ne higyjük, hogy a paszzivitásunkkal nem vagyunk mi is hibásak. Ezt mondom magamnak is, mert ebbe a hibába én is beleestem. Továbbá ne higyjük, hogy ezek a visszajelzések hatására a változások azonnal bekövetkeznek. Minden folyamatnak van egy időskálája, ami a társadalmi-politikai folyamatokban (talána tömegek és a politika közti nagy távolság miatt is) években kell mérni. Időt kell adni annak, hogy egy politikai kultúra kialakuljon, egy megfelelően önnálló gondolkodás. Számomra világos, hogy húsz év nem volt elég. Egyszerően mindent a magunk bőrén kell tapasztalnunk, hogy minek mi a következménye. Annak, hogy túl sokat költünk, annak, ha olyan érdekcsoportokat sértünk, akik nálunk erősebbek, és a gazdasági erejüknél fogva a befolyásuk megkerülhetetlen.

Talán megtanuljuk, hogy ezeket a játékszabályokat be kell tartani a jövőnk érdekében. Talán megtanulunk az érdekeink mellett kiállni, de úgy, hogy bizonyos határokat nem lépümk át, amik már egyértelmű ghazdasági károkat okozhatnak. Nem szabad felejtenünk, el kell tárolnunk ezeket az információkat, megérlegelnünk és a megfelelő helyen ki kell nyílvánítani a véleményünket!  

Sok helyen lehet olvasi a kivándorolt honfitársaink véleményéről, sok személyes ismerősünk van, akivel szintén felmerül a szokásos téma: milyen is külföldön élni. Sok esetben a szokásos táma jön elő, hogy milyen rossz a mi helyzetünk és ezzel milyen ott bezzeg milyen jó. Ritkább esetben egy valóban érdekes beszámolót hallhatunk, olyat talán mint Bede Mártoné.

De vajon ezek a problémák olyan jelentősek, hogy emigrálni kell? A több kereset az ok? A rendezettebb élet? Ezek közül szinte mindegyik ok megtalálható a beszámolókban, természetesen mindenki azt emeli ki ami az ő egyéni prioritása. Ezeket emberileg mind meg lehet érteni, azt is, hogy valaki a tudásáért nagyobb anyagi megbecsülést vár, mint amit itthon kaphat. De mégis, sokakban ott az a rossz érzés, hogy de ez nem egyfajta kapzsiság? Cserébe nem hagyunk itthon valamit, nem adunk fel sok kapcsolatot a jobb anyagi létért. Persze új barátokat ott is lehet szerezni, de a családi kötelékek pótolhatatlanok. Az is felvetődik bennem, ha mindenki pusztán anyagi megfontolásból választana hazát, akkor ennek az országnak ki kellene ürülnie, hiszen tulajdonképen minden pályakezdő több pénzt kereshet valamelyik másik országban, mint itthon, és valószínűleg ez így is marad, hiszen nem lehet minden ország egy szinten. Ez is egyfajta verseny, ahol mi nagy hátrányt szedtünk össze, és egyre többen szálnak ki ebből a közös hajóból.

Valójában a kivándorlásnak Magyarországon történelmi hagyománya van. Már az első világháború előtt többen hagyták el az országot,, mint '56 után. Az volt az emberek általános véleménye, hogy a kormány egyszerűen nem törődik velük, a problémáikkal. Pont, mint most. Körülbelül kétmillió állampolgár emigrált 1900-1956-ig.

Nyílván a nehéz körülmények, sokak szerint inkább igazságtalan rendszer mellett, a családok is erősen támogatják a kivándorlást. Szüleimtől is hallottam, hogy „ki kell menni”. Ez annak tudható be, hogy annyira kilátástalannak ítélik az itthoni helyzetet, hogy jobbnak tűnik, ha a gyermeke inkább egy teljesen idegen környezetben szerencsét próbál, mint az a segítség, amit ők nyújthatnának nekik itthon. Ez tulajdonképen indikálja az a gyökértelenséget, ami megkönnyíti a haza elhagyását és a beilleszkedést az új környezetbe. Ez már itthon egyfajta nevelés.

Sajnos nincs lehetőségem mély kutatást végezni abban, hogy fel lehet e mérni az úgymond „hazaszeretet” mértékét, vagy a hazához kötődést és ez milyen paraméterektől függ. Persze a szeretetet nem lehet mérni, de mégis, valahogy parametrizálni és számszerűsíteni szeretném különböző szempontok szerint, és összehasonlítanám több ország eredményét. Nos erre nincs lehetőségem, csak egy sejtésem van mint Fermatnak, azaz ahhoz képest hol helyezkedünk el a nemzetek gazdagsága rangsorán, nagyon elégedetlenek vagyunk a helyzetünkkel, és bizony a hazához való kötődésünk sem túl erős. Ez szerintem sokkal inkább az előbb említett „nevelés” az oka, mint a konkrét gazdasági helyzet, hiszen a sokféle panasz, a legkülönfélébb okok annyira megfoghatatlanok, hogy én csak az eleve nagyon gyenge, már-már nálunk tradicionális gyenge kötődéssel magyaráznám. A rossz hír, ha ez igaz, akkor ezen nem lehet segíteni. Ugyanis szeretetet nem lehet sem anyagi, sem egyéb gazdasági igazságtétellel „generálni”, már csak azért is, mert gazdasági, társadalmi igazság soha nem lehet. Ez sajnos a francia forradalom után már jól tudjuk: a szabadság, egyenlőség, testvériség hármasból egy minimum sérül. Ez van, a világ nem tökéletes.

Az szintén egy érdekes pszichológiai vonás, hogyha valaki egy új, nehéz életszituációba kerül, akkor hajlamosabb jól teljesíteni, ami persze sikerélményt is okoz, ami miatt jobb a közérzet, szóval lejön a rózsaszín köd. Nekem a beszámolókból és a saját külföldi tapasztalatom alapján sokszor nem tűnik lényegesen jobbnak a beszámoló alapján a posztoló helyzete, mintha azt itthon öt év munkával hozta volna össze. Ugyanis itthon is van arra szép számmal példa, hogy nagyon kevés fizetésért elkezdett valaki dolgozni, és pár év múlva már több kereseti lehetősége is volt. Csak ehhez sok évet kellett kitartóan dolgozni. Mint külföldön. És egy kis albérletben lakik. Mint sokan külföldön. Arról nem is beszélve, hogyha esetleg egy adott család közös vállalkozásban dolgozna, ezt a szintet szintén elérhetné sok esetben, de ezt meghiúsítja az együttműködés hiánya, meg persze a kitartás hiány, amiről itthon is sokat beszélnek (nevezzük nevén a dolgot: lustaság, lásd: Pató Pál c. mű). Itt természetesen rengeteg példát fel lehetne hozni, hogy "de én nem tehettem mást". Én ebben nem kételkedek, itt én csak elemzek, nem bíráskodok egyének felett.

Szóval hazához sok szálon lehet kötődni, lehet szeretni a zenéjét, gasztronómiáját, tájait, amik sajnos úgy tűnik nálunk mind semmit sem érnek nekünk. Pedig éghajlati és földrajzi szempontból nagyon jó helyen lakunk. Kevés környezeti katasztrófa fenyeget minket (földrengés, hurrikán), sok a jó minőségű termőterület és nem utolsósorban a vízkészlet is elegendő. Ezeket például semmire sem becsüljük, pedig ezeket minimum érdemes megőrizni az utódainknak. Szerintem elsősorban a szülőknek lenne érdemes végiggondolni, hogy milyen szempontból neveljük a gyerekünket. Azt szeretnénk, hogy a sok panaszaink miatt a gyerekünk is eleve utálja a saját hazáját, vagy esetleg úgy biztassuk a külföldi munkára, tanulásra, hogy öt-tíz év múlva itthon kamatoztassa a tudását és a más kultúrát a sajátjával összehasonlítva, onnan az előnyös módszereket hazahozza. Szerintem a második úttal mindenki sokkal többet nyerne.

A határátkelő blogon közölt posztok egy része (az utóbbi is) egy jól elkülöníthető csoportba sorolható. Leszögezném, hogy sok érdekes írás van amit nagyon jó olvasni. Ilyenek például az olyan beszámolók, amik egy idegen kultúrát, munkakörnyezetet, életstílust írja le, szinte odaképzeli magát az olvasó. De az előbb említett csoport miatt már kicsit félek erre a blogra tévedni. Komolyan, meg sem merem már nyitni, hiába érdekes a cím :). Szóval ez utóbbi bejegyzés is tipikusan a panaszkodós fajta. Ezeknek természetesen van alapja, sőt komoly alapja van, amit persze itthon testközelből mi is jól ismerünk. De vajon ezek a problémák olyan jelentősek, hogy emigrálni kell? A több kereset az ok? A rendezettebb élet? Ezek közül szinte mindegyik ok megtalálható a beszámolókban, természetesen mindenki azt emeli ki ami az ő egyéni prioritása. Ezeket emberileg mind meg lehet érteni, azt is, hogy valaki a tudásáért nagyobb anyagi megbecsülést vár, mint amit itthon kaphat. De mégis, sokakban ott az a rossz érzés, hogy de ez nem egyfajta kapzsiság? Cserébe nem hagyunk itthon valamit, nem adunk fel sok kapcsolatot a jobb anyagi létért. Persze új barátokat ott is lehet szerezni, de a családi kötelékek pótolhatatlanok. Az is felvetődik bennem, ha mindenki pusztán anyagi megfontolásból választana hazát, akkor ennek az országnak ki kellene ürülnie, hiszen tulajdonképen minden pályakezdő több pénzt kereshet valamelyik másik országban, mint itthon, és valószínűleg ez így is marad, hiszen nem lehet minden ország egy szinten. Ez is egyfajta verseny, ahol mi nagy hátrányt szedtünk össze, és egyre többen szálnak ki ebből a közös hajóból. Valójában a kivándorlásnak Magyarországon történelmi hagyománya van. Már az első világháború előtt többen hagyták el az országot,, mint '56 után. Az volt az emberek általános véleménye, hogy a kormány egyszerűen nem törődik velük, a problémáikkal. Pont, mint most. Körülbelül kétmillió állampolgár emigrált 1900-1956-ig. Persze a nehéz körülmények, sokak szerint inkább igazságtalan rendszer mellett, a családok is erősen támogatják a kivándorlást. Szüleimtől is hallottam, hogy „ki kell menni”. Ez annak tudható be, hogy annyira kilátástalannak ítélik az itthoni helyzetet, hogy jobbnak tűnik, ha a gyermeke inkább egy teljesen idegen környezetben szerencsét próbál, mint az a segítség, amit ők nyújthatnának nekik itthon. Ez tulajdonképen indikálja az a gyökértelenséget, ami megkönnyíti a haza elhagyását és a beilleszkedést az új környezetbe. Ez már itthon egyfajta nevelés. Sajnos nincs lehetőségem mély kutatást végezni abban, hogy fel lehet e mérni az úgymond „hazaszeretet” mértékét, vagy a hazához kötődést és ez milyen paraméterektől függ. Persze a szeretetet nem lehet mérni, de mégis, valahogy parametrizálni és számszerűsíteni szeretném különböző szempontok szerint, és összehasonlítanám több ország eredményét. Nos erre nincs lehetőségem, csak egy sejtésem van mint Fermatnak, azaz ahhoz képest hol helyezkedünk el a nemzetek gazdagsága rangsorán, nagyon elégedetlenek vagyunk a helyzetünkkel, és bizony a hazához való kötődésünk sem túl erős. Ez szerintem sokkal inkább az előbb említett „nevelés” az oka, mint a konkrét gazdasági helyzet, hiszen a sokféle panasz, a legkülönfélébb okok annyira megfoghatatlanok, hogy én csak az eleve nagyon gyenge, már-már nálunk tradicionális gyenge kötődéssel magyaráznám. A rossz hír, ha ez igaz, akkor ezen nem lehet segíteni. Ugyanis szeretetet nem lehet sem anyagi, sem egyéb gazdasági igazságtétellel „generálni”, már csak azért is, mert gazdasági, társadalmi igazság soha nem lehet. Ez sajnos a francia forradalom után már jól tudjuk: a szabadság, egyenlőség, testvériség hármasból egy minimum sérül. Ez van, a világ nem tökéletes. Az szintén egy érdekes pszichológiai vonás, hogyha valaki egy új, nehéz életszituációba kerül, akkor hajlamosabb jól teljesíteni, ami persze sikerélményt is okoz, ami miatt jobb a közérzet, szóval lejön a rózsaszín köd. Nekem a beszámolókból és a saját külföldi tapasztalatom alapján sokszor nem tűnik lényegesen jobbnak a beszámoló alapján a posztoló helyzete, mintha azt itthon öt év munkával hozta volna össze. Ugyanis itthon is van arra szép számmal példa, hogy nagyon kevés fizetésért elkezdett valaki dolgozni, és pár év múlva már több kereseti lehetősége is volt. Csak ehhez sok évet kellett kitartóan dolgozni. Mint külföldön. És egy kis albérletben lakik. Mint sokan külföldön. Arról nem is beszélve, hogyha esetleg egy adott család közös vállalkozásban dolgozna, ezt a szintet szintén elérhetné sok esetben, de ezt meghiúsítja az együttműködés hiánya, meg persze a kitartás hiány, amiről itthon is sokat beszélnek (nevezzük nevén a dolgot: lustaság, lásd: Pató Pál c. mű). Szóval hazához sok szálon lehet kötődni, lehet szeretni a zenéjét, gasztronómiáját, tájait, amik sajnos úgy tűnik nálunk mind semmit sem érnek nekünk. Pedig éghajlati és földrajzi szempontból nagyon jó helyen lakunk. Kevés környezeti katasztrófa fenyeget minket (földrengés, hurrikán), sok a jó minőségű termőterület és nem utolsósorban a vízkészlet is elegendő. Ezeket például semmire sem becsüljük, pedig ezeket minimum érdemes megőrizni az utódainknak. Szerintem elsősorban a szülőknek lenne érdemes végiggondolni, hogy milyen szempontból neveljük a gyerekünket. Azt szeretnénk, hogy a sok panaszaink miatt a gyerekünk is eleve utálja a saját hazáját, vagy esetleg úgy biztassuk a külföldi munkára, tanulásra, hogy öt-tíz év múlva itthon kamatoztassa a tudását és a más kultúrát a sajátjával összehasonlítva, onnan az előnyös módszereket hazahozza. Szerintem a második úttal mindenki sokkal többet nyerne.

Múlt héten konstatáltam, hogy a tojás ára majdnem duplájára emelkedett. A sajtó jól körüljárta ez a problémát. Persze mint minden csoda, ez is három napig tartott.

Természetesen elsősorban az EU-s rendeletet tették felelőssé, sőt alapjaiban kérdőjelezték meg a létjogosultságát. Felvetődött, hogy így valóban jobb minőségű lesz e a tojás és a tyúkok valóban jobban érzik e magukat. Hát persze milyen reakciókra is lehetett számítani, gondolhatjuk így utólag. Persze arra is kiváncsi lennék, hogy azok közül akik felháborodtak, mikor a hiradóban annó bemutatták a tyúkok „embertelen körülméneit”, kik vállalnák most fel a jobb tartásuk többletköltségét. Hát nem sokan. Mi értelme van például a műanyag palackok szelektív gyűjtésének, ha azok elszállításához, feldolgozásához szintén igénybe vesszük az ipart, ami szennyezi a környezetet. Telán nem lenne egyszerübb, ha nem vennénk müanyagpalackokat? Már hallom is erre a felháborodott nemeket.

A termelők valószínüleg látták előre ennek a rendeletnek az anyagi következményeit, és gondolom nem is lett volna ezzel semmi problémájuk, ha ehhez megvan a társadalmi támogatás. De így csupán a beruházási költség terheli őket, aminek a megtérülésében csak reménykedhetnek, hiszen az áremelés nyílván keresletcsökkenést fog okozni. Szóval nem lennék most a helyükben, valószínüleg kicsit nyugtalanabb lenne pár éjszakám.

Meg tudom érteni azt az oldalt is akik nincsenek a tyúkok jobb tartása mellett, mivel engem is úgy neveltek, hogy ezek az állatok azért élnek, hohy a húsukat (tojásukat) megegyük. A gazdaságos (azaz olcsó) állattartás meg azt is jelenti valahol, hogy környezetet is kevésbbé terheli. Például a japánok is nagyon egészségessen táplálkoznak, de cserébe végzetesen megritkították a partjaik közelében a halállományt (a bálnavadászatról nem is beszélve).

Nem árt kicsit megérteni a környezetre gyakorolt hatásunk komplexitását, és azt, hogy egy környezetvédelmi szabálynak e maitt nem látható előre a következménye. Talán úgy kellene kezelni, mint egy mérnöki problémát: ha működik ne piszkáljuk, ha nem megy változtassunk rajta.

Ma reggel hallgattam egy riportot a bérkopenzációról. Erre ügye azért van szükség, mivel bevezették az egykulcsos adót és így aki 2011-ben még 17%-ot fizetett, mostantól 19%-os SZJA-t kell levonni a béréből. Ez a változás sok közalkalmazottat érintet, akiket ügye megpróbál kárpótolni a kormány, több-kevesebb sikerrel.

Probléma persze nem a szándékkal van. Nekem ebben az ügyben a logikátlanság és a maradi makacsság zavar. Ugyanis, tisztán gazdasági sempontokat vennének figyelembe, akkor az lenne a tisztább sor, ha visszaállítanák a kétkulcsos adót. Egyrészt, mert túl nagy hiányt okoz a költségvetésben, másrészt azért is lenne kézelfekvő, mert így a munkavállalóra (és munkaadókra) sem rónának plusz adminisztratív terheket. És ezzel el is értünk a következő problémáig: a bérkompenzáció igénylése túl bürokratikus. Ráadásul aki nem intézte időben és a határidő után nyújtja be az igénylését, annak csak az adott, igénylés benyújtásától számolják a bérkompenzációt. Miért van szükség erre a sok bonyolult szabályra, bürokráciára?

Sajnos az egykulcsos adóhoz ragaszkodás nem gazdasági, hanem politikai döntés. A visszalépésnek beláthatatlan következményei lennének, nem mellesleg félnek az ún. "Gyúrcsán effektustó", azaz ha beismerik a hibájuket a politikai hitelük is el fog veszni. Persze kérdées az is, hogy így meddig marad meg. Sajnos semmi remény a kétkulcsos adó visszahozására, pedig ez lenne a leglogikusabb döntés. Személy szerint én nyertem az új adórendszeren, de akkor is támogatnám a kétkulcsos SZJAT, ha az én jövedelemsávomban újra emelkedne.

Önök szerint mi értelme az egykulcsos adónak? Kell ez egyáltalán?