A határátkelő blogon közölt posztok egy része (az utóbbi is) egy jól elkülöníthető csoportba sorolható. Leszögezném, hogy sok érdekes írás van amit nagyon jó olvasni. Ilyenek például az olyan beszámolók, amik egy idegen kultúrát, munkakörnyezetet, életstílust írja le, szinte odaképzeli magát az olvasó. De az előbb említett csoport miatt már kicsit félek erre a blogra tévedni. Komolyan, meg sem merem már nyitni, hiába érdekes a cím :). Szóval ez utóbbi bejegyzés is tipikusan a panaszkodós fajta. Ezeknek természetesen van alapja, sőt komoly alapja van, amit persze itthon testközelből mi is jól ismerünk. De vajon ezek a problémák olyan jelentősek, hogy emigrálni kell? A több kereset az ok? A rendezettebb élet? Ezek közül szinte mindegyik ok megtalálható a beszámolókban, természetesen mindenki azt emeli ki ami az ő egyéni prioritása. Ezeket emberileg mind meg lehet érteni, azt is, hogy valaki a tudásáért nagyobb anyagi megbecsülést vár, mint amit itthon kaphat. De mégis, sokakban ott az a rossz érzés, hogy de ez nem egyfajta kapzsiság? Cserébe nem hagyunk itthon valamit, nem adunk fel sok kapcsolatot a jobb anyagi létért. Persze új barátokat ott is lehet szerezni, de a családi kötelékek pótolhatatlanok. Az is felvetődik bennem, ha mindenki pusztán anyagi megfontolásból választana hazát, akkor ennek az országnak ki kellene ürülnie, hiszen tulajdonképen minden pályakezdő több pénzt kereshet valamelyik másik országban, mint itthon, és valószínűleg ez így is marad, hiszen nem lehet minden ország egy szinten. Ez is egyfajta verseny, ahol mi nagy hátrányt szedtünk össze, és egyre többen szálnak ki ebből a közös hajóból. Valójában a kivándorlásnak Magyarországon történelmi hagyománya van. Már az első világháború előtt többen hagyták el az országot,, mint '56 után. Az volt az emberek általános véleménye, hogy a kormány egyszerűen nem törődik velük, a problémáikkal. Pont, mint most. Körülbelül kétmillió állampolgár emigrált 1900-1956-ig. Persze a nehéz körülmények, sokak szerint inkább igazságtalan rendszer mellett, a családok is erősen támogatják a kivándorlást. Szüleimtől is hallottam, hogy „ki kell menni”. Ez annak tudható be, hogy annyira kilátástalannak ítélik az itthoni helyzetet, hogy jobbnak tűnik, ha a gyermeke inkább egy teljesen idegen környezetben szerencsét próbál, mint az a segítség, amit ők nyújthatnának nekik itthon. Ez tulajdonképen indikálja az a gyökértelenséget, ami megkönnyíti a haza elhagyását és a beilleszkedést az új környezetbe. Ez már itthon egyfajta nevelés. Sajnos nincs lehetőségem mély kutatást végezni abban, hogy fel lehet e mérni az úgymond „hazaszeretet” mértékét, vagy a hazához kötődést és ez milyen paraméterektől függ. Persze a szeretetet nem lehet mérni, de mégis, valahogy parametrizálni és számszerűsíteni szeretném különböző szempontok szerint, és összehasonlítanám több ország eredményét. Nos erre nincs lehetőségem, csak egy sejtésem van mint Fermatnak, azaz ahhoz képest hol helyezkedünk el a nemzetek gazdagsága rangsorán, nagyon elégedetlenek vagyunk a helyzetünkkel, és bizony a hazához való kötődésünk sem túl erős. Ez szerintem sokkal inkább az előbb említett „nevelés” az oka, mint a konkrét gazdasági helyzet, hiszen a sokféle panasz, a legkülönfélébb okok annyira megfoghatatlanok, hogy én csak az eleve nagyon gyenge, már-már nálunk tradicionális gyenge kötődéssel magyaráznám. A rossz hír, ha ez igaz, akkor ezen nem lehet segíteni. Ugyanis szeretetet nem lehet sem anyagi, sem egyéb gazdasági igazságtétellel „generálni”, már csak azért is, mert gazdasági, társadalmi igazság soha nem lehet. Ez sajnos a francia forradalom után már jól tudjuk: a szabadság, egyenlőség, testvériség hármasból egy minimum sérül. Ez van, a világ nem tökéletes. Az szintén egy érdekes pszichológiai vonás, hogyha valaki egy új, nehéz életszituációba kerül, akkor hajlamosabb jól teljesíteni, ami persze sikerélményt is okoz, ami miatt jobb a közérzet, szóval lejön a rózsaszín köd. Nekem a beszámolókból és a saját külföldi tapasztalatom alapján sokszor nem tűnik lényegesen jobbnak a beszámoló alapján a posztoló helyzete, mintha azt itthon öt év munkával hozta volna össze. Ugyanis itthon is van arra szép számmal példa, hogy nagyon kevés fizetésért elkezdett valaki dolgozni, és pár év múlva már több kereseti lehetősége is volt. Csak ehhez sok évet kellett kitartóan dolgozni. Mint külföldön. És egy kis albérletben lakik. Mint sokan külföldön. Arról nem is beszélve, hogyha esetleg egy adott család közös vállalkozásban dolgozna, ezt a szintet szintén elérhetné sok esetben, de ezt meghiúsítja az együttműködés hiánya, meg persze a kitartás hiány, amiről itthon is sokat beszélnek (nevezzük nevén a dolgot: lustaság, lásd: Pató Pál c. mű). Szóval hazához sok szálon lehet kötődni, lehet szeretni a zenéjét, gasztronómiáját, tájait, amik sajnos úgy tűnik nálunk mind semmit sem érnek nekünk. Pedig éghajlati és földrajzi szempontból nagyon jó helyen lakunk. Kevés környezeti katasztrófa fenyeget minket (földrengés, hurrikán), sok a jó minőségű termőterület és nem utolsósorban a vízkészlet is elegendő. Ezeket például semmire sem becsüljük, pedig ezeket minimum érdemes megőrizni az utódainknak. Szerintem elsősorban a szülőknek lenne érdemes végiggondolni, hogy milyen szempontból neveljük a gyerekünket. Azt szeretnénk, hogy a sok panaszaink miatt a gyerekünk is eleve utálja a saját hazáját, vagy esetleg úgy biztassuk a külföldi munkára, tanulásra, hogy öt-tíz év múlva itthon kamatoztassa a tudását és a más kultúrát a sajátjával összehasonlítva, onnan az előnyös módszereket hazahozza. Szerintem a második úttal mindenki sokkal többet nyerne.