Isten (ha létezik) megadta nekünk a kételkedés lehetőségét. Kételkedhetek akár benne is. Ha feltehetem a kérdést, akkor fel is teszem: létezel? Ha igen, hogy válaszolnál? Mégis hogy találnék utat? Vagy rá kell jöjjek, hogy nem is létezel?

Elképzelek egy kedves pásztort, aki a báránykáját terelgeti egy ösvényen, aki egyszer csak megvilágosodik, bizonyságot lel és elnyeri a lelki békéjét. Rövid életünk alatt sok választásunk van, de sok ösvény, messze vezet tőled. Úgy érzem én is egy ilyenen járok.

Testvérem és felesége babát várt. Ezen a héten meg is született, egy átlagos családba, ahol húsvétig nem is történ semmi említésre méltó. Gyerek születése csak a szűk családnak nagy esemény felülről nézve ez is egy átlagos dolog. De egy apa élete megváltozik. Gyereke nevelése lesz az élete feladata, ami ezer veszélyt és kételyt tartogat a sok öröm mellett. Isten! (ha létezel) Egy kegyetlen leckét tartogattál a tarsolyodban a testvérem számára: gyereke születése előtt tudtára adtad, hogy életét megrövidíted, ezzel életének hátralevő perceit nagy becsben kell tartania.

Húsvét hetében, mikor bátyám krisztusi korban lépett, megtudta, hogy rákos, így életét nem csak a születendő gyermeke változtatta meg gyökeresen, hanem a halálos betegsége is. Talán nem ölöd meg most. (Szabó Magda adta Emerenc szájába, hogy Isten is öl.) Megengeded, hogy küzdjön az éveiért.

Isten! (ha létezel) Mi a szándékod?

Térdre akarsz kényszeríteni?

Ahogy közelednek a választások, egyre csak nő a kétség bennem. Ez aggasztó önmagában is, mert normális esetben egyre biztosabbnak kellene lennem abban, hogy kire adom a voksomat. A mostani kampány csendes volt, bár a végére egy kicsit felpezsdült, de még mindig hiányzik a tűz, ha szabad a párkapcsolatokkal párhuzamot vonnom. Ez egy egyenlőtlen közdelem volt, ahol nem is választási csata, hanem politikai lenullázás zajlott, az ellenzék totális veresége a nélkül, hogy megválasztották volna.

Csendes kampány mellett jellemzőek a csendes választók. Eltekintve azoktól, akik közel vannak a tűzhöz, ritka aki politikáról beszélne. Talán a Jobbik szimpatizánsokra jellemző, hogy érvelnének, győzködnének a saját oldaluk mellett (már ha a hallgató nyitott a vitára). Inkább az apátia és a belenyugvás jellemző. Vajon a kampány célegyenesében képes-e az ellenzék mozgósítani a változást akarókat? Egyáltalán érdemes-e elmenni választani?

Tallián Miklós szerint nem érdemes. Mielőtt elolvastam volna az írását, egyfajta tényként kezeltem, hogy el kell menni szavazni, de valamit azt hiszem megértettem: a mostani helyzetben talán nem felelőtlenség a szavazás bojkottálása, hanem ez egyfajta út lehetne a gyógyuláshoz. A cikket nem szeretném megismételni, de valóban egy rossz rendszer sokáig fennmaradhat, de nem a végtelenségig, talán jobb lenne, ha annak a fejére borulna, aki ezt összehozta. Ez történt a baloldallal is, egyszer valaki csak tanul belőle. Másrészről csak azért voksolni a baloldalra, mert utáljuk a FIDESZ-t pont olyan ostobaság, mint azért szavazni a FIDESZ-re, mert mindig is utáltuk a kommunistákat. Ha valóban alkalmas lenne a baloldal a kormányzásra, akkor megérdemelné a voksunkat? Előbb ezt kell mérlegelni.

De mi is vezetett odáig, hogy most a legkilátástalanabb egy bizonytalan szavazó helyzete? Először is volt a baloldal összeomlása. Hogy mi vezetett idáig, annak elemzése túlmutat ezen a poszton. Tény, hogy a keletkezett űrt semmilyen baloldali párt nem tudja betölteni, nincs olyan hiteles személy, aki vezethetné az ellenzéket, és a szavazók felsorakoznának mögé. Ezt az űrt egyenlőre a Jobbik kezdi betölteni. Egy biztos, a baloldal nem tudod nyolc év kormányzás után olyan vezetőt felmutatni, aki új lendületet adna. Ezzel szemben tételezzük fel Orbán Viktor visszavonulna, biztos lenne olyan ismert (hangsúlyozom: ismert) politikus, akire a régi szavazók szívesen adnák a voksukat.

Baloldal összeomlásából levonhatjuk azt a tanulságot, hogy a pártok és politikusok nem feltétlenül tanulnak a hibáikból, valószínűleg egy hasonló jobboldal összeomlása után a szélsőség nyerne teret, ami egy újabb távolodás lenne az európai értékektől. Szeretnék hinni benne, hogy a választás bojkottálásával üzenhetünk a politikusoknak, de attól tartok, hogy ezzel csak azt erősíteném, akit nem akarok, azt aki majd 2018-ban nyeri a választásokat és az eddigieknél is rosszabb lesz. Hogy üzenjünk mi választók a politikának, ha pofára esés sem elég? Mi lenne az a módszer, ami egyfajta megújuláshoz vezetne? A legtöbb bizonytalan erre keresi a választ.

Pilizota Szandra¹

Kurafi

Ringyók hátára

mászok: a Fuji magas.

Égi a bordély.

Késedelem

Törött ígéret

a szentély kőlépcsőjén:

eljöttem hozzád.

Rabló

Egy tölgyfaláda

arany nyomja a szívem.

Nem a bűnbánat.

Mi annak a háttere, hogy idei választást ilyen csendes kampány előzi meg? Elsősorban a felborult erőviszonyok. Az ellenfelek nincsenek egy súlycsoportban a kormányzó erőkkel, továbbá a baloldal sem tudta feledtetni a nyolc év kormányzását. A kérdés már nem is a végeredmény, hanem az, hogy meddig tart az egypártrendszer.

Bár a kampány nagyon csendes, szűkebb körben szóba kerül néha a politika, de nem úgy mint régen, mikor fiatalabb voltam és az ifjúságom hevületével szálltam vitába, sokszor az alkoholtól megokosodva. Talán kicsit szkeptikusabbak lettünk. Ahány emberrel beszélgetek, mindegyik beszélgetésnek más színezete van, de az is biztos, egyik esetben sem tudott ez a téma pár óránál tovább kitartani, nemhogy egy egész estét kitölteni és ezen a bor sem segített.

Egy ismerősöm tagja egy baloldali pártnak. Ő (is) hisz valamiféle rejtett szavazókban, akik csak a szavazófülke magányában fejtik ki a véleményüket, de közvéleménykutatoknak nem merik. Ez naivitás. Ezek a rejtett szavazók nincsenek sehol. Miért is? Mert rengetegen csalódtak bennük, ezt hajlamosak elfelejteni. Igaz, hogy a kormánypártnak nagy a hátszele, nagy a médiatámogatottsága, de ne feledjük el, ezeken a helyeken dolgozó emberek is számításba veszik, megéri-e áramlattal szembe úszni, bízik-e annyira az új erőben? Szerintem mikor a baloldal a jobboldalt azzal vádolja, hogy mindent az ő kezében tart, nem ártana egy önvizsgálatot tartani. Valóban félnek az emberek, vagy elhidegültek tőlünk? Mert ha bizony a baloldal messze nem olyan szimpatikus, mint régen, akkor egy semleges szavazó, például aki újságíró, miért foglalkozna velük? Talán a 2010-es vereség is a jobboldal hibája volt? Lehet, hogy fel kellett volna akkor reálisan mérni a károkat, és belátni, innen a talpra állás tovább fog tartani, mint négy év. Ebből következik, hogy az összefogás is egy szükségtelen dolog volt, mert így csak a céltáblát sikerült növelniük, a szavazóbázist meg csökkenteni.

Egy jobboldali szimpatizáns barátom szerint kormányunk messze nem tökéletes, de jobb, mint a baloldali volt. Talán ha nem ábrándultam volna ki a politikából tudtam volna vele vitatkozni, de csak annyit feleltem, hogy talán igaza van. Felháborított, hogy államosították a nyugdíjvagyont, hogy megszüntették a cafeteriát, hogy a fociba ölik feleslegesen a pénzt, de másrészről nem vagyok benne biztos, hogy amit csinálnak teljesen rossz. Életszínvonal nem javul, a gazdaság se bővül, de volt valamikor jobb? Ha nyerne egy másik párt, akkor minden szép és jó lenne? Na ebben nem hiszek és azt hiszem sokan mások sem. Tisztelem barátomat, hogy bízni tud egy pártban, mert én sajnos nem, pedig az országot valakinek szerintem is képviselnie kell.

Egy ismerősöm jobbikos. Szerinte nincs más alternatíva, mert csak ők azok akik igazán védenék a magyar érdekeket. Szerinte nincs szükség az EU-ra, mert olyan egyezményt kényszerít ránk, ami magyar termelőket hátrányos helyzetbe juttatja. Ez érdekes dolog, mert én magam is felháborodok a szupermarketek zöldségkínálatán, például nem lehet magyar hagymát kapni, csak osztrákot, vagy németet. Néha makóit többszörös áron. Valóban ideges leszek ilyenkor és átfut az agyamon egy „bassza meg az EU” gondolat. De igazából nem tudom az okait. Lehet, hogy makói gazdálkodók termelnek keveset? Ez egy szerződés miatt van egyáltalán? Ha igen, akkor azt ki kötötte meg és miért? Ezek szerteágazó kérdések, nincs rálátásom, de valami tényleg nem stimmel, de erre nem biztos, hogy egy radikális megoldás kell. De nem láthatok a jövőbe, lehet, hogy ebből a szempontból jobb lenne.

Választhatjuk az LMP-t is. Egy kollégám LMP szimpatizáns. Ez a kollégám általában mindennel elégedetlen, kicsit az az érzésem, hogy csak abban a kényelmes pozícióban akar maradni, ahonnan biztosan a legszélesebb tábort szidhatja, jobbra is meg balra is, de azt se kelljen mondania, hogy ő nem szavazott. LMP feldarabolta magát, nem számottevő tényező. Elvükkel lehet szimpatizálni, de kormányozni nem fognak.

A kampány csendes a szavazók kiábrándultsága miatt. Nincs szükség egy olyan vitára, mai a szavazásra jogosultak nagy részét nem is érdekli. Másrészről egy bajnok birkózó kiállna küzdeni egy sokkal gyengébb ellenféllel? Szerintem csak kinevetné és legyintene: a presztízse nem nőne, ha győzne, csak kockáztatna. Ez teljesen érthető. Kormányváltáshoz ma több türelem, hosszú építkezés és politikai rátermettség kell, ami jelenleg szerintem hiányzik.

A „nyelvvizsga-amnesztiát" 2011 decemberében vezették be. A 2011-es program nem volt eredményes, így a kapcsolódó jogszabályrendszert megváltoztatták, és a rendelkezés 2014-től „Diplomamentés" néven ismeretes. Célja a diploma átvételének megkönnyítése komoly nyelvtudás hiányában. Mivel a nyelvvizsga-kérdés és az ahhoz kapcsolódó állandó botrányok és politikai csatározások szerintem jól tükrözik a magyar felsőoktatást, így postomban igyekszem kissé alaposabban körüljárni a sokakat izgató kérdést.

A nyelvvizsga-kérdésben szinte minden család érintett Magyarországon. Sokan már középiskolásként több nyelvvizsga-bizonyítvánnyal rendelkeznek, míg mások az államvizsga idejére sem tudják felmutatni a diploma átvételéhez szükséges papírokat. – Miért van ez?
Fontos megemlíteni, hogy a középszintű nyelvtanítás alapvetően a középiskolák feladata volna. Amennyiben valaki kiemelkedő nyelvi-készséggel rendelkezik, az viszonylag könnyedén abszolválhatja a szükséges ismereteket pusztán a középiskolai óraszám alapján is. Csakhogy a többség számára, a középiskolai óraszám nem elegendő, ha ugyanis a gimnáziumok szigorítják a nyelvi-képzést, akkor a nyelvvizsga-bizottságok is szigorúbb követelményeket támasztanak, a megoldást így a legtöbb diák esetében a szülők által finanszírozott magánórák nyújtják, ami gyakran áthúzódik az egyetemi évekre is. Itt máris adódik néhány kényes kérdés: az érvényes nyelvvizsga-bizonyítvány megszerzése rengeteg pénzt és energiát kíván a hallgatóktól. Az érvényes nyelvvizsga-papírokkal rendelkezők így jogosan ágálhatnak az „amnesztiát" kérőkkel szemben. A komoly anyagi vonzatokkal járó magánórák ugyanakkor a társadalmi-különbségeket konzerválják drámai módon, holott a felsőfokú oktatás egyik alapvető célja a tudás-alapú társadalom eszméje lenne, ami jó szakemberek képzésében mutatkozna meg elsősorban, nem pedig egy vagyoni alapon működő „szellemi-arisztokrácia" kinevelésében. Mivel Magyarországon nem léteznek reális ösztöndíjak, így semmi sincs, ami a tehetségesebb diákok anyagi terheit csökkentené, ezért is erősen problematikus kérdés a nyelvvizsga-kényszerrel kapcsolatos anyagi többletteher... Itt kell megjegyezzem, hogy a hallgatók nyelvi-készsége tudtommal semmiféle összefüggést nem mutat a hallgatók egyéb szellemi képességeivel. Kivételesen magas intelligenciával rendelkező személyek is megszenvedhetnek a nyelvtanulással és vice versa. A nyelvi-készséget leginkább talán a zenei-érzékhez lehetne hasonlítani: Vagy vele születik a hallgatóval, vagy égész életében kínlódik vele. A szorgalom persze csodákra képes... de egy botfülű vegyészhallgató számára például bizonyosan komoly kihívást jelentene, ha a diploma átvételének feltételeként Chopin-etűdöt kellene zongoráznia... Első hallásra mindez talán képtelen felvetésnek tűnik, de gondoljunk bele, pusztán szakmai szempontból mennyivel hangzik komolyabban egy olyan oktatási-rendszer fenntartása, ami a diploma átadását Esperanto vagy Lovári nyelvvizsgához köti?
Ne feledjük: az oktatást alapvetően az adófizetők szponzorálják. Az általunk, adófizetők által kiadott pénz csak akkor fog megtérülni, csak abban az esetben lesz társadalmilag nyereséges, ha eleve hasznos és értelmes dolgokra költik. A bennrekedt ötvenezer diplomával jó néhány szakembert elveszített az ország: ablakon kidobott pénz volt az oktatásuk. És akkor még nem számoltunk azokkal a frissdiplomás fiatalokkal, akik külföldön mosogatnak...

A 2011-es „nyelvvizsga-amnesztia" – (amelynek már a neve is megalázó, hisz közkegyelmet tudtommal köztörvényes bűnözők kapnak, nem egyetemisták) – sikertelennek mutatkozott, az új szabályozásról – („Diplomamentés"... hm...) – pedig még nincsenek mérhető adataink. Annyi azonban világosan látszik, hogy a 2014-es szabályozás máris diszkriminálja a hallgatókat, és a max. 250 órásra (!) tervezett kurzuson való részvételt egy pályázat benyújtásához köti, ami szintén nem hangzik valami megnyugtatóan... Véleményem szerint, az egyetemeknek a jövőben csakis az általuk oktatott diszciplínákat szabadna követelniük a hallgatóktól. Mivel pedig tantervük többnyire nem tartalmazza a nyelvoktatást, így az erőszakos nyelvvizsga-kényszer számomra eleve jogszerűtlennek tűnik, s mivel ők hibáztak, következésképp nekik kellene „amnesztiát" kérni...

***

Nyelvek nem tudása magyar sajátosság? Talán azért nehéz nekünk megtanulni egy idegen nyelvet (elsősorban angol, vagy német nyelvet) mert más a nyelvtani rendszerünk, nehéz benne gondolkodni? Nem erről van szó. Egyszerűen elfelejtettünk nyelvet tanulni. Egy XIX. századi tanult, gondolkodó embernek természetes volt, hogy több nyelven is beszél, mert eleve a családi könyvár többnyelvű könyvekből állt (itt a franciára kell gondolni, mert az volt a kor európai nyelve). Még csak nem is magyar sajátosság. Egyszer egy csehországi üdülővárosban tapasztaltam meg a magyarhoz hasonló viszonyokat: tényleg szinte senki nem tudott sem németül, sem angolul (még a számokat is alig), pedig sok német jár oda síelni.
Ez egyfajta örökség a rendszerváltás előtti időkből. Olyan nyelv volt kötelező, amit nem kellett sem a tudományokban használni (vagy ritkán), sem a hétköznapokban nem találkoztunk vele. Másrészről az a réteg, akinek nyelvi műveltsége volt, az eltűnt vagy a tudás elveszett, amit évszázadokon át gyűjtögettek. Maradtak a svábok leszármazottai, akik németet oktattak (tudjuk milyen minőségben) és az átképzett orosz tanárok.
Ezzel szemben vannak ma olyan fiatalok, akik feliratos angol filmeken nőnek fel. Ezt a műveltséget lehet minősíteni, támadni, de tény: nekik egy használható nyelvtudásuk van, jó kiejtéssel, élő szókinccsel. Nyelvtudást nem lehet csak az órákon megszerezni, ehhez keményen kell otthon tanulni, vagy hasznos szórakozással összekötni (nem szinkronos filmek nézése például, idegen nyelvű könyvek olvasása), sok példa van rá hazánkban, hogy kemény munkával értékes nyelvtudáshoz lehet jutni. Nyelvtudás nélkül pedig nincs értelmiség, nincs igazi kulturális élet, nincs igazi tudás.

Szomorú klosárnap, jégzselé

Az avultat le kell
bontani. Méné tekel.
Spandora szelencéje nyitva,
benne az univerzum verzál titka,
ott a levegő sűrű vagy ritka,
attól függ, mélyére nézel,
vagy magaslatára hágsz,
hiába vagy tele pénzzel,
hiába őrláng, elmeparázs,
hol a verset megsütnéd:
az idő, az az idő eltűnt rég.

Megint Teslával álmodtam.
Úgy ébredtem ázottan,
dideregve, mint egy utazó,
kit visz a szél szadomazó
partira, gangbang-orgiára,
s nincs meg a neve, bolti ára,
nem emlékszik a holdvilágra,
csak egy csapat hímre.
Rákeres egy rímre,
és minden felgyorsul onnantól.
Emléke képzik a holnapról,
maga sem tudja, hol landol,
ha belép a vákuumenergiába.

Az Isten bámul úgy egyfiára,
mint ő a létralétre.
Alatta kő, fenn az éterbe lép be,
vagyis ki,
elindul űrfagyizni:
asztrocsatella kvantumhabbal.
Nincs ott éjszaka, nincsen nappal,
átkel az Einstein–Rosen-hídon,
leng, nem suhan.
Emléke néhány párhuzam,
vak mélyébe szakadt, zöld sírrom.
A testindulás nem halála a szónak.
Csak egy beomló jégbörtön olvad.

Na és az okság. A miértje éget.
Zsigerbe szorult és gyomorba égett,
összeszögelt, -tákolt törvények.
Az emberfaj nem sikertörténet.
A kéz egy húscsodaszer,
mindenre jó, mindent jegel,
a tenyérbőrön a súly puha bélyeg,
és nem tűnik el.
No more Philadelphia-kísérlet.

Mily habos e krumplifőzelék.
Szemem dagadt, teszek rá jégzselét.

Szerző: Simon Adri

Ezt az írást Bohumil Hrabal Esti Tanfolyam című novellája ihlette. Egy motoros tanfolyam városi vezetés gyakorlatát örökíti meg, ahol Hrabal mesél apja motor és sebesség imádatáról, hogyan száguldozott a családdal megpakolt oldalkocsis motorral az utakon, hiszen a sebességnek soha nem tudott ellenállni. A balesetek mindig komikusak ebben a novellában, a halálra rémült anyukának nevetve szokta mesélni az apuka, hogyan úszta meg az aktuális balesetet, akár a gyerekekkel együtt. Az oktató szerint Hrabal apja egy hős.

Az én szenvedélyem a biciklizés. Kicsit hasonlít a motorra: veszélyesebb, mert itt szintén nincs karosszéria, ami megvédene, de a sebesség is kisebb. Ennek ellenére kicsit én is Hrabal apjának a bőrében érzem magam. Bár balesetem nem sok volt, de ami volt az sem tántorított el a szenvedélyemtől, a veszélyektől sem ijedek meg. Talán kicsit apámtól örököltem, ő is sokat biciklizett, annak ellenére, hogy volt autónk is. Én azt hiszem ezt egy következő szintre emeltem, de remélem a mániát még nem értem el.

De mégis hogyan csöppentem Hrabal szürreális barokkos világába? Hiszen végül is én nem is a sebesség, hanem a tekerés, a sport szerelmese vagyok. Egy motoros, ha egyedül van a pályán az adrenalin löketért kockáztatja az életét, amit a motor sebessége okoz, nem pedig a környezete. Azt hiszen nekem a sport okozta adrenalinemelkedés elég lenne, a külső hatás által okozott nem hiányzik. De másrészről én is csak vigyorogva gondolok vissza arra a balesetemre, amibe akár bele is halhattam volna: egy forgalmasabb út szélén tekertem országúti biciklimmel, mikor az út szélén parkoló autó sofőrje elém nyitotta az ajtót. Esélyem sem volt fékezni, mert pont előttem történt, ráadásul lejtőn, majdnem a város vége táblánál. Természetesen óriásit estem, egy szinte szabályosat szaltóztam az út közepére, autó akkor pont nem jött (itt kamionok is szoktak járni). Rendőrt nem hívtam, mert rendes akartam lenni, így az autós a károm egyharmadát sem térítette meg. Nem is értette miért ilyen drága egy javítás (mert drága a bicikli ...). De ezért csak magamat okolhatom, legközelebb máshogy csinálom. Bár esés után mindenem fájt, végül kiderült, csak zúzódásaim voltak: szerencsém volt többszörösen is. Biciklimről ez nem mondható el.

Feleségem nagyon megijedt, kollégáim pedig azt hiszem igazolva érezték magukat, azaz hogy Magyarországon életveszélyes az utakon biciklizni. Mint Hrabal apját, úgy engem sem tántorít ez el. Mit veszítene nélkülem a család, vagy mit veszítene a fiam, ha nem ilyen lennék? Ezeken a kérdéseken mai napig gondolkodok, de nem tudok behúzott fülű nyusziként élni.

***

Ennek a témának a másik felét sem tudom szó nélkül hagyni: azaz miért is veszélyes a magyar utakon biciklizni. Mi más nálunk, mint mondjuk az osztrákoknál? Azért is szorítkoznék rájuk, mert ott szereztem lényeges biciklis tapasztalatot és tényleg markánsak a különbségek.

De mit is gondolnánk elsőre miért veszélyes úton bicajozni? Mert rossz az út? Vagy mert nem látni a biciklist? Miért más Ausztria? Talán a szabályzásunk rossz?

Az a helyzet, hogy a szabályzás szinte ugyan olyan a két országban, különbségek elhanyagolhatóak. Valóban több és jobb minőségű bicikli út van, de ezek nem kijelölt bicikliutak, hanem csak zöld jelzéssel ellátott ajánlott útvonalak két település között. Azaz például egy versenyző gyorsan akar menni, akár az autóutat is választhatja, láttam is ilyet nem egyet.

Ezzel szemben ha Magyarországon épül is bicikliút, akkor azt trehányul fogják kivitelezni, pár év múlva áttör rajta a fű földes lesz és legtöbbször igen keskeny. Na akkor egy versenybringás is kénytelen a tipegő kisgyerek tempójában menni. Természetesen a vonalvezetésük is ezeknek ad hoc, többször keresztezik a járdát, autóutat, hogy minél több veszélyes szituáció legyen. Ezzel szemben még a magyar utakon is biztonságosabb versenybiciklivel menni, mint ezeken a bicikliutakon. De Magyarországon városok között is csak kötelezően használandó bicikliutakat jelölnek ki, így számíthatunk autók dudálására is, ha mégis az autóutat választjuk, de inkább ők dudáljanak, mint elüssek egy házból kiugró gyereket, vagy aki az apukája előtt kacsázik.

Az én összegzésem a következő: Magyarországon más a kultúra, itt minden a motorizált közlekedés alá van rendelve. Nem vagyunk toleránsak más közlekedőkkel szemben. A bicikliút alkalmatlan minden biciklis igényének kielégítésére. Szomszédunknál lehet az úton tekerni, ezért nem dudálnak rád ha azt választod, de az ajánlott bicikliút is széles és jó minőségű. Magyarországon a cél nem a biciklizés segítése, hanem a kerékpárok eltakarítása az autósok elöl, amit az autósok egy része ki is kényszerít az utakon. Ez egy olyan kulturális különbség, amit nem lehet szabályokkal helyretenni. A fejekben lévő agresszió, a másokkal szembeni intolerancia sokkal mélyebben gyökerezik. Osztrákok talán jobb anyagi helyzet miatt nyugodtabbak, nem tudom.

A fent említett balesetemre a reakciók is jól alátámasztják ezt: a magyar kollégák csak csóválták a fejüket, ej minek kell olyan helyen biciklizni, ahol veszélyes. Ezzel szemben az osztrákok kategorikusan kijelentették, hogy ez csak az autós hibája lehet, ez nem vita kérdés. Egy ukrán munkatársam viszont elmondta, hogy az oroszok egy hangutánzó szót használnak a biciklisekre: azt ami a kukoricapehely összeroppanására is használnak, mert ahhoz hasonlít mikor átmennek a biciklin az autóval. Szóval lehetne rosszabb is nálunk …

Szabály csak egy eszköz, amit az adott kultúrába helyezve teljesen más jelentést kaphat, az sem mindegy , hogy ezt milyen kultúrájú alkotó realizálja: a cél érdekében, vagy másokat elnyomni. Ebben a tekintetben tényleg Ukrajna és Ausztria között vagyunk és nem csak földrajzilag.

Így a választások közeledtével újra előtérbe kerülnek a politikai témák, már csak azért is kell ezt a témát érintenem, mert egyszer már írtam Bajnai-féle politikáról, amit azt hiszem időszerű kiegészíteni.

Akkor arról írtam, hogy bizonyos esetekben előnyös lehet az apolitikusi hozzáállás, főleg ha nagy gazdasági bajokat kell megoldani, mert ilyenkor fontos a technikai tudás, azaz kevesebb az esély a hibázásra, ami esetleg még nagyobb lyukat ütne a költségvetésen. Kicsit könyvelői hozzáállással faragni ott ahol kell, toldani oda, ahova muszáj, de kerülni a politikai célú kockázatos költekezést. A valóság ennél sokkal bonyolultabb, amit jól mutat a baloldali összefogás megalakulásának módja is. Talán elsősorban az értelmiség (ami szerintem a diplomások egy szűk részhalmaza, talán ez a téma külön cikket érdemelne) szeretne egy olyan kormányt, aki az ö szintjükön és nyelvezetükkel kommunikál, mindent elmagyarázva, döntéseiket logikus lépésekre alapozva hosszútávra tervezve hozza meg. Azt hiszem ez a réteg az aki elvesztette a parlamenti képviseletét.

Bár Bajnai politikájáról írtam, de talán nem is az ő személye inkább az elvei voltak szimpatikusak, amiket akkor tudott kifejteni, amikor még pártot sem alapított, így ezt nem is politikusi, hanem inkább szakértői minőségében írhatta. Azzal, hogy pártot alapított, ha akarta, ha nem, politikussá vált, és ebben a minőségében teljesen más feladatok vártak rá. Egyszer a nagypapám oktatott ki a vezetői pozíció nehézségéről: ne gondoljam azt, hogy attól még, hogy én biztos vagyok az igazamban, akkor azt keresztül is tudom vinni a vállalaton, vagy az alattam lévő embereken. El kell fogadni, hogy néha a tömeg igenis mást akar és az ellen tenni nem lehet. A tömeg pedig nem akarja Bajnai politikáját. De lehet, hogy a szövetségesei sem.

Így mi is lett abból, ami nekem szimpatikus volt. Beintegrálódott egy nagy összefogásba, ahol ez csak egy csepp lesz a tengerben és kompromisszumkötésre hivatkozva addig faragják, amíg semmi sem marad belőle. Mert mi szavazók nem támogatjuk, ugyanis akkor nem lenne szükség kompromisszumra. Gondoljunk bele, ha véletlenül hatalomra kerülnének, hogy tudna érvényesülni a hatalmi harcokban, ha a kampánynál lényegében elvérzett és megadta magát. Hosszasan lehetne ezt elemezni, de Bajnai inkább szakértő, mint politikus, bizony nem bírt a nehézsúlyú játékosokkal.

Ez az összefogás súlyos lemondások és játszmák eredménye, mosolygós jóbarátok akik pár hete akár egymás hátába döfték volna a kést. Mégis milyen kormány lenne ebből, további harcok folytán melyik elv érvényesülne? Ki tud úgy szavazni rájuk, hogy közben ne találna minimum egy ellenszenves személyt ebben a szövetségben? Közvélemény kutatások szerint 20% le tudja nyelni ezt a békát, de az SZDSZ-MDF házasságból tudjuk 1+1 néha egy marad.

Fidesz sem egy év alatt lett meghatározó párt 1990 és 1998 között nem volt számottevő erő a parlamentben. Egy pártot építeni kockázatos dolog: lehet, hogy az LMP választja a helyes utat, és érdemes lesz kivárniuk, elkerülve a kellemetlen szövetséget, de az is lehet, hogy be sem kerülnek a parlamentbe és eltűnnek a süllyesztőben. Együtt-PM koalíció távolabb állt ettől a veszélytől, mégis az összefogást választotta és az identitás feladását a hosszútávú építkezés helyett. Tényleg ennyire sürgős leváltani a Fideszt vagy a siker kell már holnap azonnal?

Ez elég messze került attól az elvtől, ami szimpatikus volt abban a politikában, amit Bajnai képviselt, de azt kell mondanom én voltam naiv. Ha jó vezetőt akarunk választani annak jó politikusnak is kell lennie, olyan embernek, aki tudja hogyan lesz az elképzeléseiből törvény és rendelet. Ha ez nincs meg az levek semmit sem érnek. Talán nekünk kell az elvek és a vezető személye között kompromisszumot kötnünk. Az összefogásban nem látom sem az elveket, sem a vezért, csak egy nyertest, aki legyőzte a többieket.

Paks II körül kirobbant (főleg politikai) vitának ezer árnyalata van: környezetvédelmi, energiapolitikai, gazdasági és politikai abban az értelemben, hogy melyik hatalom felé kötelezzük el magunkat. John Lukács írása olvasása után egem ez utóbbi kezdett igazán érdekelni. A többi kérdés vagy lerágott csont (például atomerőmű szükségességéről írtam itt és itt is), vagy egyszerűen információ hiányában nem tudunk értelmes véleményt alkotni.

Viszont azt mindenki el tudja dönteni, hogy melyik politikai kultúra az ami számára szimpatikus. Tekintsünk el attól az abszurd helyzettől, hogy pont a volt MSZNP utódpártjai hazaárulózzák a jobboldali kormányt a Moszkva felé nyitás miatt. Mindenki személyiségéből fakadóan más-más rendszerrel szimpatizál, valaki az egyén és az egyéni döntéseket szeretné tiszteletben tartani, valaki a tekintélyt becsüli. FIDESZ kezdetben liberális párt volt, majd szép lassan átalakult egy konzervatív, tekintélyelvű párttá, amivel a potenciális szavazói szerintem egyet is értenek. Pont ezt a szervezettséget és határozott fellépést várják el tőlük a választóik is. Ha megnézzük ehhez a stílushoz inkább a moszkvai politika passzol, mint a decentralizált brüsszeli, de tartsuk szem előtt: itthon ezt a választók akarták. (A liberálisból konzervatívvá válásról meg Sir Winston Churchill szavai jutnak eszembe: Ha egy ember 30 éves kor alatt nem liberális, akkor nincs szíve, ha viszont 30 fölött nem konzervatív, akkor nincs esze.)

Ez alapján szerintem világos, hogy nekünk magyaroknak soha nem volt egyértelmű, hogy kelet, vagy nyugat felé orientálódjunk. Történelmi tény, hogy koronát a római pápától kaptuk, de ne felejtsük el a több száz évvel ezután felbukkanó pogánylázadásokat, hogy Szent István megkoronázása után is megmaradt Erdély és a keleti országrész keleti katolikus egyházhoz csatlakozott. Innen egyértelmű, hogy Magyarország ebből a szempontból nem volt egységes.

Következő fontos állomás az ország három részre szakadását megelőző időszak. Szapolyai által képviselt vonal (, ami a köznemesség álláspontja volt) egyértelműen a török birodalom felé húzott, a mellett az ország tovább szakadt Jagelló ill. Habsburg párti részre. Eredmény 150 év Török és 300 év Habsburg uralom lett, a függetlenségünk elvesztése. Mégis melyik vonallal jártunk volna jól? A Szapolyai-féle nemzeti királlyal? Ha a legutóbbi sikeres királyunkra gondolunk, talán ez lett volna a helyes út, még a török befolyás ellenére is, hiszen Mátyás uralkodása alatt virágzott utoljára Magyarország, az után soha nem sikerült nemzeti királynak a trónra ülnie.

Ellenben láthatjuk Szerbia példáján milyen kulturális és gazdasági különbségek alakultak ki a Habsburg uralom alatti Vajdasági és a török uralom alatti részen. A legjobb az lett volna ha minél nagyobb terület maradt volna a lehető legnagyobb önállósággal magyar uralom alatt, Erdély sorsán láthatjuk: ez lehetett volna számunkra a legjobb kompromisszum.

Itt szeretnék utalni Móricz Zsigmond Erdély című regényére, itt az író egyértelműen állást foglal Erdély mellett és a Habsburg uralom ellen, és ezzel a véleményével nincsen egyedül. El kell fogadnunk, az itt élő, egy nyelvet beszélő, de sokféle gyökerű ember különbözően gondolkodik erről, még Szent Istvánról is. Ha Paks II beruházásra gondolok, kicsit félek a rizikó miatt, hogy az oroszok kemény játékosok. De más részről végre történik valami. Végre beindul egy olyan beruházás, ami termel valamit, ami hozzájárul az ország működőképességéhez. Nekem az az az érzésem, hogy az EU-tól sokkal kevesebbet kapunk, de kisebb rizikóval. Nekem a következő is gyanús: a kiszivárgott amerikai jelentések alapján már hosszú ideje mindkét nagypárt az orosz beruházást látta reálisnak. Ez itt szerintem a legfontosabb dolog, más nem is csinálná meg, nem csak atomerőművet, hanem semmilyen más erőművet sem.