Nyugatiszél

Az előző rész folytatása, ahol a természet és az ember kapcsolatáról beszéltünk, valamint rávilágítottunk a folyamatosan változó bioszféráról, az egymással az élettérér harcoló földi létformákról, a fenntartható fejlődés szemszögéből. Most lássuk ugyanezt Karinthy Frigyes egyik regényén keresztül.

Az emberiség és a természet közti összhang több írót is megihletett, ebből az egyik legérdekesebb Karinthy Frigyes Utazás Faremidóba című regénye. Ezt a regényt Jonathan Swift Guliverje ihlette (bevallottan Karinthy egyik kedvenc olvasmánya volt) Faremidóban ezt az utazást gondolja tovább, azaz ezt tekinthetjük Guliver ötödik utazásának is.

Ez az utópikus történet a szolaszikról szól, akik egy Földön kívül élő géplények. Ők már több tízezer éve figyelik a földi élet alakulását, amit ők csak dosziferanak neveznek, ami az ő nyelvükön egyfajta betegséget jelent. Minden bolygó egy szolaszivá alakul, ha nem fertőződik meg a dosziférával. A történet elején rögtön az első világháború egyik légicsatájába csöppenünk, ahol főhősünk a repülőgépével egyre magasabbra menekül, így összetalálkozik az egyik géplénnyel, ami megragadja és elviszi a szülőbolygójára. Ez a találkozás csupán a véletlen műve, mivel a világháborús gépeket hitték a szolaszik egy értelmes életformának, de főhősünket megvizsgálva arra jutottak, hogy a Földön minden úgy alakul, ahogy elvárják: a dosziféra „betegségek” egymás ellen fordulnak és szép lassan saját pusztulásukat okozzák, így a bolygó magától meg fog gyógyulni. Szolaszik főhősünket egy megvetendő létformának tekintették, ami több tízezer éves megfigyelésükre alapozták, sőt, főhősünk az utazása végén maga is belátja ezt az állítást, így végül igen levert hangulatban tért haza. Szolaszik a zene nyelvén beszélnek egymással, ezt a zenét nevezhették régen a szférák zenéjének és ihlethette meg a nagy zeneszerzőket. Főhősünk, látva a szolaszik csodálatos világát, kétsége sem volt a felől, hogy ő valóban egy alsóbbrendű létforma.

Karinthy humoros írásait senkinek sem kell bemutatni, zseniálisan rejti el a mély mondanivalóját a szarkazmus mögé, ezt úgy, hogy az egész földi életet gúnyolja ki, azt amit egy csodának hiszünk, az embert pedig ennek a rendszernek a legtökéletesebb teremtményének. Ennek a szarkazmusnak a huszadik század elejének tudományos szemlélete lehet az alapja: az ember is a természet része, annak a természetnek, ami folyamatosan változik az egymás elleni harc miatt. Ebben a regényben tükröződik az első világháború borzalmai is: az emberiség a technikai fejlődését a minél hatékonyabb pusztításra használja ki, ha létezne egy magasabb létforma (amiben a legtöbb ember hisz), az csak mély megvetéssel tekinthet ránk.

Mikor főhősünk kísérőjének (Midorének) megpróbálta bebizonyítani, hogy a földi élet is értelmes, akkor a nagy filozófusok munkáit hozta fel példaként. Ekkor Midore rávilágított, hogy egy műszert nem azért kell vizsgálni, hogy megértsük mire való, mert ha nem ismerjük, akkor egyszerűen nem használjuk. Hanem ha van valamilyen hibája kijavítjuk, ha jó, akkor pedig használjuk. Ekkor a következő kérdést tette fel: „tudjuk-e mi használni agyunkat arra, amire való ”. Szóval egyebet sem csinálnak a filozófusaink, mint felteszik a kérdést, mire való az értelmünk, és azon törik a fejüket, hogy min törik a fejüket. Ilyen előfordul a szolasziknál is, de ilyenkor a meghibásodott gépet el kell vinni egy javítóműhelyben, ahol a fejét kitisztítják. Az első világháború borzalmai után valóban úgy tűnhetett, az ember csupán azért uralja a természetet, mert tökélyre fejlesztette azt a pusztítást, ami a földi életre is eleve jellemző. Végül álljon itt egy idézet a regényből a főhős és Midore vitájáról:

„Röviden vázoltam a filozófia mai állását, s diadalmasan jegyeztem meg a végén, hogy nagyon közel vagyunk ahhoz az időhöz, mikor tudni fogjuk, mit kell érteni szellemi működés alatt.

Midore udvariasan hallgatott végig, s aztán megjegyezte, hogy mindenre válaszoltam, csak arra nem, amit kérdezett. Mert hiszen, a cél szempontjából egészen közönyös az az eszköz vagy műszer, amivel a célt elérjük. Mert ugyebár, aki egy műszert vizsgál, nem azért teszi ezt, hogy megtudja, mire való ez a műszer (ez a legelső, amit tudni kell, ez magától értetődik, hiszen ha nem tudom, mire való, nem is érdekel a műszer), hanem egyszerűen azért, hogy megállapítsa: van-e valami hibája, vagy hibátlan és használható, ezután pedig használni kezdi a műszert. Ő azt kérdezte, tudjuk-e mi használni agyunkat arra, amire való, én pedig hosszan és lelkesen azt feleltem, hogy mi ismerjük a műszert, és szét is tudjuk szedni. Szavaimból azt látja, hogy mi évszázadokon át egyebet se tettünk, mint egyre csak szétszedtük és újból összeraktuk értelmünket, és a legnagyobb gondolkodóknak azokat neveztem, akik azt a legalantasabb és legkisebb munkát végzik, amit náluk esztergályosok csinálnak. Ő azt kérdezte, mire használjuk az eszünket, miről gondolkodunk, feleletemből pedig kiderült, hogy mi egyebet se teszünk, mint egyre feltesszük ezt a kérdést és azon törjük a fejünket, hogy min törjük a fejünket. Mert ha jól értette, ezt akarom mondani az ismerettanról szóló magyarázatommal. Mindez rendben volna, mert hiszen hasonló betegség náluk is előfordul, s a szolaszi-gyárban erre külön reparáló műhelyt állítottak fel: megtörténik ugyanis, hogy a koponya tiszta és helyesen összeállított folyadéka, a szolaszi agyveleje (mint ahogy mi mondanók) elromlik. Láthattam, hogy a tiszta földön sok helyen található az a romlott és bomlófélben levő anyag, amit én szerves vegyületnek szoktam nevezni, ez a romlott, mérges anyag valahogyan belekerül a szolaszi fejébe, és megmérgezi a gondolkodás szervét.”

Hogyan határozzuk meg az ember helyét a természetben? Alapvetően két úton indulhatunk el, ha az európai kultúrából indulunk ki: ha elfogadjuk a darwini elméletet, vagy ezt elvetve az egyik kreacionista elmélet mellett tesszük le a voksunkat. Ha ennek a két félnek a képviselője leülne egymással vitatkozni (vagyis inkább beszélgetni), biztos vagyok benne, hogy lenne egy közös nevező, amiben egyetértenének, azaz ma az ember valamilyen szempontból kiemelkedik a Föld többi élőlénye közül. A darwini elmélet követője szerint a hosszú fejlődésünk során jutottunk el addig, míg mi emberek sokkal komplexebb kommunikációra és szervezettségre lettünk képesek, mint a többi élőlény. Aki pedig valamilyen teremtésben hisz, ő az ember eleve elrendeltetésében hisz. Tulajdonképen az idevezető út a különbség, de mindkét elmélet az embert a környezete fölé helyezi.

A természet, amit féltünk, amitől félünk

Bár jelenleg rengeteg szállal függünk a környezetünktől, de ha figyelembe vesszük a tendenciákat, tulajdonképen folyamatosan ebből való kiszakadáson dolgozunk, miközben rettegünk ettől a távolságtól és visszavágyunk. Amitől eltávolodunk oda vissza nem mernénk térni. Nézzük meg az ember miért is akar kiszakadni a természetből? Ok egyszerű: a természet folyamatosan meg akar ölni minket. Elkezdtük földet művelni, hogy tartalékot képezhessünk az ínségesebb időkre, állatot tenyésztünk, hogy ne kelljen a vadászat szerencséjének kiszolgáltatni magunkat, fűtött házakba költözünk, hogy megóvjuk magunkat a természet viszontagságaitól, ezek mind egyfajta küzdelem a természettel szemben. Harcolunk a kórokozók ellen, a környezetünk apró gyilkosai ellen is.

Sokszor beszélnek a fenntartható fejlődésről, olyan értelemben, ami főleg a környezet megóvásáról és azzal összhangban élésről szól. De a fenti bekezdés értelmében maga a fejlődésünk az, ami nem lehet összhangban a természettel. A környezetünk sem állandó elég hosszú időtartalmat vizsgálva, több nagy kihalás is átformálta már a Föld élővilágát, de ha kisebb léptékeket nézünk, akkor is megfigyelhetjük, hogyan szorít ki az élőhelyéről egy jobban alkalmazkodó élőlény a gyengébbeket. Ez kicsiben ugyanaz a harc, amit az ember vív. Viszont míg egy fa, vagy erdő terjeszkedése, illetve pusztulása természetes körülmények között csupán kisebb környezetére hat, addig az ember mindennapos tevékenysége már hatalmas hatást gyakorol az egész bolygó élővilágára. Ha a fenntartható fejlődést úgy értenénk, hogyan is élhetnénk ezentúl összhangban a természettel, az egy nagyon fogós kérdés lenne. Mégis mennyit kellene feladnunk a megszerzett biztonságunkból, vagy a kényelmünkből ezért? Valószínűleg nagyon sokat. Valójában nagyon kevesünket érdekel olyan állat vagy növény kihalása, amivel soha nem találkozunk. Így igazából a motiváció elég kicsi.

Sokasodj , szaporodj és hajtsd uralmad alá a Földet!

Lehet a fenntartható fejlődést máshogy is értelmezni: folytathatjuk-e a fejlődést ebben az ütemben, a jelenlegi technológiai fejlesztési ütemben a Föld készleteit figyelembe véve. Ebben a definícióban a kérdés a fent említett harc fenntarthatósága a kérdés. Ezt, a valószínűbb hozzáállást feltételezve a fejlődésünkkel párhuzamosan a Földünket is átalakítjuk, kiszorítva mindent, amire nincs szükségünk. Jelenleg a pazarló táplálkozásunk miatt olyan sok termőterületet emészt fel az állattartás, ami nem tudja a növekvő igényeket követni. Ha majd például a mesterséges hús elterjedne, nem lenne többé szükségünk az állattenyésztésre sem, így azokat az erőforrásokat más szolgálatába állítanánk. Ebből a szempontból a fejlődés célja a természet meghódítása, lecserélése egy olyanra, ami számunkra jobban megtervezett, kiszámíthatóbb. Jelenleg a klímaváltozás az egyik legnagyobb kihívás az emberiség számára, de ki tudja? Lehetséges, hogy a jövőben gépekkel sikerül stabilizálni a légkört, így az időjárás is az ember irányítása alá kerül.

Jövőt nem jósolhatjuk meg. Lehet, hogy sikerül egy kompromisszumot kötnünk a természettel, de az is lehet,. Hogy a fejlődésünk olyan lendületet vett, mai elsöpri a Föld ma ismert élővilágát. Vajon az ember képes-e ezt túlélni? Figyelembe véve az alkalmazkodóképességét, valamilyen formában szerintem igen.

Végre olyan történik az oktatás körül, aminek már rég el kellett volna kezdődnie. Ha valami ennyire régóta rosszul működik, alulfinanszírozott, ilyenkor rég a döntéshozókra kellett volna borítani az asztalt. Sajnos manapság jellemzően inkább csendben lelépünk, mintsem harcoljunk az otthoni helyzetünk javításáért, talán ez a késlekedés is ennek tudható be. Csupán abban reménykedek, hogy ne fulladjon ki ez a tüntetéssorozat, érdemi változtatás nélkül. Na de ezen a ponton álljunk is meg! Mi a kívánatos érdemi változtatás?

Válasz erre sokkal nehezebb, mint elsőre gondolnánk. Van egy kézenfekvő probléma, amit muszáj megoldani: a fizetések. Megfelelő szintű fizetések nélkül nem számíthatunk a színvonal emelkedésére, hiszen biztos egzisztencia híján a tehetséges fiatalok biztosan nem ezt a pályát fogják választani. De ez közel sem oldja meg az összes problémát. Ettől még a hosszú évek túlterhelése miatt kiégett oktatók nem fognak hosszútávon új erőre kapni, téves vezetési irányok is rosszak maradnak. Ha emlékszünk a FIDESZ igen ambiciózus reformtervekkel vágott neki a kormányzásnak, de ezek nem hozták meg a kívánt áttörést, így most látványosan ötlettelenül figyeli a káoszt. Hiba abban van, hogy semmiképen sem nagy víziókat kellett volna gyorsan, erővel átpasszírozni a rendszeren. Mivel ellenfél hiányában jó eséllyel hosszútávra rendezkedhetett be, így a reformokat sok kicsi átgondolt döntésekre oszthatta volna. Az hogy nem így tette, csak arról tanúskodik, hogy a kormányunk tagjainak bizony fogalma sincs a modern irányítási elvekről (nevezzük management-nek), pedig egy régóta kutatott terület ez is, irodalmával Dunát lehetne rekeszteni. Biztos többen ismerik is a minisztériumi dolgozók közül, csak ez nem érvényesülhet a sok maradi gondolkodású kolléga miatt (vélhetően). Ha a probléma egy kis szeletét vennék, azt szakmai csoportokkal megbeszélve bevezetnék, majd hosszabb idő elteltével újrabírálva helyességét, gyors visszajelzés lenne az adott lépés helyességéről és könnyen visszavonható lenne. Egy KLIK-et már lebontani sem olyan egyszerű.

A döntéshozók jó szándékát meg sem merem kérdőjelezni. Mégis a végeredmény elkeserítő, hiszem még elfogadható minőségű tankönyveket sem sikerült bevezetniük, ami egy miskolci diák szerint is az egyik legorbitálisabb hibája ennek az oktatási reformnak. Levonhatjuk a következtetést, hogy ezt a végeredményt a jó szándék és a csapnivaló vezetési képességek kombinációja szülte.

Gyorsuló fejlődésre rugalmas rendszerrel lehet csak válaszolni

Ha figyelembe vesszük a világ gyorsulva fejlődését, akkor a rendszernek ez a tehetetlensége még elszomorítóbb, ugyanis a tanároknak nem csupán az anyagi gondokkal, a túlterheléssel kell megküzdeniük, hanem a folyamatosan változó környezetnek is. Mást ne említsünk, mint a mozgáshiány és a számítástechnikai eszközök figyelemre gyakorolt hatását. Ezekre csak egy rugalmas, mindig változni tudó rendszer képes válaszolni. A sokat méltatott finn rendszer sem egy jó ötlettől sikeres, hanem folyamatos megújulási képessége miatt. Ha mi lemásoljuk most a két évvel ezelőtti finn modellt, ami nálunk talán még öt év múlva működhetne a jelenlegi lassú rendszerünk miatt, akkor az már megint elavult lesz. Diákok hiányolják a kreativitásra nevelést, a gyakorlat-központúságot, de ezek a tünetek, amiket a bőrükön éreznek.

Lehetséges megoldás lenne, ha valóban nagyobb szabadságot kapnának az egyes intézmények, és engednénk hogy a jobban szervezett intézetek elszakadjanak a gyengébbektől. Ennek meglennének a hátrányai, de ez az elszakadás már ma is jól megfigyelhető. Természetesen az erős központi irányítás hiányában sem volt a helyzet rózsás, számomra legnagyobb hibának a reál tantárgyak háttérbeszorítása volt (ez egy tipikusan kormányokon átívelő folyamat volt). Tudom, hogy a nemzeti identitás erősítése is fontos, az irodalom, történelem, számomra is kedves tantárgyak voltak, de a nemzet gazdasága szempontjából a műszaki végzettség fontosabb, hiszen ilyen szakmákból munkaerőhiány van Magyarországon. Viszont egy műszaki képzettséghez erős reál tudásra lenne szükség, ami a fizikaórák megcsonkításával, a matematikaoktatás lebutításával nem segítettek elő, de ez szintén csak a jéghegy csúcsa, csupán egy panasz a sok közül.

Mégis merre tovább oktatás?

Hogy érhetjük el, hogy ne hülyékkel árasszuk el az egyetemeket és a munkahelyeket? Ehhez a reformokat kell megreformálni, amire azt hiszem a jelenlegi beképzelt önelégült vezetés képtelen, hiszen ehhez komolyan szembe kellene nézni a hibáival. Vigyázni kell arra, is, hogy ne kezdjünk el értelmetlenül csonkítani, a jelenlegi rossz rendszerben is vannak még értékek, amiket pedig meg kell őrizni. Nem akarok forradalmat, mert azt már kipróbáltuk, de sajnos a változtatásra szükség van, csak a megfelelő helyen.

Elnyomás alatt elsősorban azt értjük, mikor két fél közül az egyik túlzott mértékben korlátozza a másik szabadságát, mozgásterét. Erről általában először a politikai elnyomás juthat eszünkbe, azaz a diktatúra. Valójában kisebb mértékben gyakran találkozhatunk vele az életünk során: a családon belül, munkahelyünkön, iskolában is akár. Az irodalom megtaníthat minket arra, hogyan ismerjük fel ezt a helyzetet még időben, és időben szabadulhassunk. Akkor is fontos, ha mi kerülünk akaratlanul az elnyomó oldalára.

Ezen a blogon is gyakran előkerült George Orwell neve, mivel talán az ő művei a legismertebbek ebben a témában (Állatfarm, vagy az 1984), de számomra leghatásosabb és legszebb alkotás erről azt hiszem mindig a Moby Dick lesz. Orwell a művet nem csupán a politikai elnyomásra hegyezte ki, hanem ezen belül is a kommunista diktatúra veszélyeire hívta fel a figyelmet. Így a műve a kor egyik előretörő politikai irányzatára volt egy válasz, tiltakozás, amit továbbgondolva általánosítani lehet. Állatfarm tanulságosabb abból a szempontból, hogy a tanmese formája miatt, jobban odafigyelhetünk a mondanivalójára, vagyis arra, hogyan is juthat el egy forradalom a totális elnyomásig. Ugyanis a legfontosabb azt megérteni, hogy ez az átmenet sokszor nem észrevehető. Pontosan hol a határ az erősebb kontroll és az elnyomás között? Azt hiszem ez a határ az amit minden esetben észrevétlenül lépünk át, legyen az a jakobinus diktatúra a francia forradalom után, vagy a kommunista diktatúra a Szovjetunióban a cári rendszer megdöntése után, vagy akár egy párkapcsolatban is megfigyelhetjük, ha az egyik felet csalódás érte. Ezt meséli el nekünk az Állatfarm, vagy a Moby Dick, egy olyan fontos dolgot, amit egy egészséges társadalom fenntartásához minél több ember eszébe kell vésni.

De hogyan tudnánk ezt leghatékonyabban megtenni? Mint tudjuk az olvasás népszerűsége hanyatlik, kötelező olvasmányoknál is a nehezebb, mondanivalóval rendelkező könyveket lecserélik a könnyedebb olvasmányokra. Állatfarm rajzfilm verziója elég bugyutának hat, nehéz elképzelnem, hogy meggyőz egy olyan kamaszt, aki sokkal kidolgozottabb stílusú rajzfilmekhez szokott (sokszor nagyon erős mondanivalóval). Másik érdekes élményem a német die Welle film volt. Kicsit nehéz elmondani miért rossz a film, hiszem az alap ötlet kiváló: a helyszín egy középiskola, így a szereplőkkel egy hasonló korú könnyen azonosulhat. Mégis a film lezárása katasztrofális, azaz talán maga a bonyodalma is. Azok akik ellenállnak a tanórán megalkotott minidiktatúrának, helyesen érvelnek, de igazából közel sem valósul meg olyan elnyomás sem, mint ami akár egy átlagos középiskolában megtörténhet egy diákkal. Gondoljuk csak bele: mennyire gonosz tud lenni egy osztály egy kiközösített társukkal, ehhez képest a filmben maximum egy jó közös buli volt az egész, a végén a pisztollyal hadonászást leszámítva. Az osztály tulajdonképpen egész toleráns volt azokkal szemben, akik az autokráciát elutasították. Végén ráadásul a kijózanító pofont egy gyengeelméjűnek beállított osztálytárs adta, mikor az pisztolyt ragadott. Ez a lezárás kimondottan hibás, hiszen a legfontosabb pont az lenne, hogy teljesen átlagos emberek együttes rossz irányba mozdulása veszélyes, nem az egyes emberek ostobasága. Egy dokumentumfilm egyik jelenete nagyon megmaradt az emlékezetemben: Hitler beszéde után Berlinben egy fejkendős néni is lengette a karját lelkesen, kiabált a tömeggel együtt. Jobban megnézve körülötte is teljesen hétköznapi emberek éljeneztek, szerintem maguk sem tudnák utólag elmesélni, hogyan is csatlakozhattak ahhoz az ideológiához.

A fehér bálna és Ahab harca

Moby Dick egy nehéz olvasmány, ma szinte lehetetlen eljuttatni a szélesebb közönséghez. Mivel egy hajó legénysége, Ahab kapitány és a fehér bálna kapcsolatáról szól, talán a tanulság is világosabb: egy diktatúrához hasonló elnyomás bármilyen közösségben előfordulhat, ehhez egy hajó a tengeren egy igen alkalmas terep (adott a kiszolgáltatott helyzet és az összezártság). Herman Melville ezt a saját bőrén is megtapasztalhatta, mikor egy bálnavadász hajón szolgált a Csendes-óceánon, akkor a 26 fős legénységből 11 dezertált, Melvlle pedig három hetet töltött bennszülöttek társaságában a menekülése után.

Ezen élményei alapján írta meg a Moby Dick című regényét, ahol velünk az olvasóval együtt olyan leheletfinoman csusszanunk át a normális világból Ahab őrületébe, hogy szinte magunk is a bálnavadászcsónakba szállnánk megszigonyozni a fehér bálnát. A legénység kezdeti ellenszegülése lassan fordul át, legyőzve a józan észt, azonosulva a kapitány gyűlöletével a fehér bálna iránt, aki őt nyomorékká tette. Azzal a gyűlölettel és félelemmel, amihez a legénységnek valójában semmi köze nem volt és semmi érdeke nem fűzte hozzá (ügye a legénység alapvetően pénzt akart keresni a bálnaolaj begyűjtésével), mégis a hajó végül egységesen indult a fehér bálna ellen, aki aztán elsüllyesztette a hajót, a főhős kivételével az egész legénység pusztulását okozva. Egy közösség akaratát nem nyomhatjuk el sokáig, így az elnyomás sem tartható fent bármeddig. A könyv megértését nehezíti a nyelvezete, ami hol bizalmas, hol kicsit bibliai, és rengeteg szimbólummal dolgozott az író. Ettől sarkall igazán gondolkodásra, ami ehhez a témához elengedhetetlen, ettől lesz igazán különleges és sokrétűen értelmezhető regény, a mellett, hogy a mondanivalója teljesen világos marad.

Édes Anna lázadása

Elnyomás családon belül is megvalósulhat, amiről Kosztolányi Dezső ír az Édes Annában (bár ott munkaadó és cselédlány viszonyról van szó, mégis az összezártság miatt a családhoz hasonlít inkább). Hogyan jut el a csendes törékeny fiatal lány a gyilkosságig, aki előtte egy csirke nyakát sem merte elvágni? Ha belegondolunk akkor az úrnő olyan mélységekben telepedett rá a magánéletére és irányította a beosztottját, ami egy erősebb elnyomás volt még a nagy testvér rendszerénél is. Egy olyan helyzetből, ahol már a házasságot és a családalapítást is megtiltják, innen csak a gyilkossághoz hasonló radikális eszközökkel lehet menekülni.

Kosztolányi ismerte az akkor újnak számító Freudi pszichológiát, ami regényében is tetten érhető. Kérdés ugye, mennyire volt Anna tette tudatos. Magyarországon a legtöbb gyilkosság hasonló szituáció miatt történik, gyakran a gyilkossá vált áldozatok utólag sem tudják elképzelni, hogy máshogy kiszabadulhatnának egy ilyen kiszolgáltatott helyzetből.

***

Elnyomás egy olyan helyzet, ahova akaratlanul belecsúszhatunk, a politika által, a munkahelyünkön, akár otthon a családon belül is. Az oktatás feladata, hogy legalább lehetőséget adjon arra, hogy a diákok ezt tanulmányozzák. Ehhez az irodalom a legjobb eszköz, valamint az olvasmányélmények megbeszélése, nem csak órákon, hanem esetleg a haverokkal egy sör mellett, akár egy politikai vitával magfűszerezve.