A ponthatárok kihirdetése előtt kicsit nosztalgikus érzés töltött el, milyen is volt amikor vártam az eredményt, vajon felvesznek-e. Könnyű helyzetem volt, mert a pontrendszer évek óta változatlan volt, az állami finanszírozás megszüntetése sem volt épen akkor napirenden, szóval nagy változások híján tudtam, hogy mire számíthatok. A rá következő években már nem volt ilyen könnyű a helyzet, mert vagy a költségtérítés került napirendre, amit a nép végül leszavazott, máskor a pontszámítási szisztéma lett más, így az összehasonlítási alap lett oda, most pedig az államilag finanszírozott férőhelyek számát csökkentették le, elég drasztikusan. Ez a változás sokak személyes érdekeit sértette, mind a tanulókét, mind az oktatókét.
FIDESZ megint a saját politikájának esett áldozatul. Mivel az az ominózus népszavazás-kezdeményezés az ő ötletük volt, mikor is a költségtérítéses rendszert le lett szavazva, nem is nyúlhattak máshoz, mint az államilag finanszírozott férőhelyekhez. Erre egyszerű okból volt szükség: kevés a pénz (erre is). Itt nem a FIDESZ politikáját kívánom kritizálni (mivel szerintem nincs lényegi különbség a megoldások között, csak máshogy nevezik), sőt általában nem a felsőoktatás rendbetételéről szeretnék írni, hanem mi, az átlag szavazók hozzáállásáról a felsőoktatáshoz.
Ezt a kérdést is érdemes a rendszerváltásig visszavezetni. Rengeteg munkahely szűnt meg, sok olyan, amihez elég volt valamilyen szakképesítés, de sok üzemmérnöki állás is megszűnt, a bányászatról nem is beszélve. Egyszerűen akkor magától értetődőnek tűnt, hogy másfajta munkaerőre van szükség. Gond csak ott volt, hogy nem tudták, hogy mire. Nyugati filmekből láttuk, hogy például a jogászok igen jól élnek. Ezért akinek nem volt jobb ötlete elment jogásznak. A másik jolly joker a közgazdász képzés lett (elnézést a kiragadott példáért, írhattam volna ide sok mást is). Az aki teljesen kiábrándult a gyerekkori vágyaiból, de a szülői nyomásnak meg kellett felelnie, akkor ha jobb volt matekból, biztos a közgazdasági egyetemet választotta, a nélkül, hogy tudta volna egyáltalán, mire is jelentkezik. Igazából sem a tanárok, sem a szülők nem tudták, mit is takar az adott képzés, milyen elhelyezkedési lehetőségeik vannak. A nagyobb baj, hogy az egyetemi oktató sem igen tudta. De nem is volt dolga, hogy a munkaerőpiacot felmérje. Azt meg előre nem lehet látni, hogy mennyi idő alatt telítődik egy szakma. Nem is hiszem, hogy egy egyetemi dolgozó felelőssége lenne figyelmeztetni egy diákot, hogy ez a szakma bizony nem igényel ilyen mértékű utánpótlást már tíz éve.
Miért fogjuk be a szemünket és értékeljük túl a diplomák szerepét? Miért hisszük azt, hogy ha szerzünk egy papírt, amire rá van írva egy szakma (azaz dehogy szakma csak egy elvégzett szak neve), akkor az garancia is a jobb életre? Ha valaki tehetséges valamiben, és érdekli is az adott terület, akkor nagyon szerencsés, valószínűleg sikeres is lesz benne. Ha nem, akkor meg kell találni azt az irányt, amiben a legsikeresebb lehet, legyen az zene, asztalos, orvos, betegápoló, kőműves, bármi. Pályát nem pletykák alapján szabad választani. Bizony középiskolásként is át lehet futni az álláshirdetéseket. Valószínűleg négy év alatt keveset fog változni az állások összetétele, innen láthatjuk, hogy mire számíthatunk a diploma megszerzése után. Más kérdés, ha a családban valamelyik szülő is az adott szakmát viszi és ez a gyereket is érdekli. Nem ördögtől való, ha egy bíró apának a gyereke is bíró lesz, mert szerintem a következő generáció valamilyen úton-módon tovább viszi az elődök tapasztalatát, egy szülő nagyon értékes tudást adhat az egyetemi tanulmányok mellé. Ha valaki egy telített szakmát azért választ, mert tehetséges benne, akkor sem szabad eltántorítani, mert a tehetsége és szorgalma révén abból meg fog tudni élni.
A probléma abból adódik, ha valaki pletykák, téves hírek, vagy egy téves szülői nyomásra választ egy egyetemet. Ez a diplomaszerzés után egy igen nagy frusztrációt fog eredményezni. Ha nem kiemelkedő a saját területén, akkor egy kilátástalan harcot fog vívni nem csak a munkáért, hanem a munkahelyen bent maradásért is. Ebből lesz, hogy az illető nem ért mi baj körülötte, miért nem sikerül neki állást szerezni, pedig három diplomája van. Sajnos azért nem, mert tévedésben élt. Becsapták. Nem az állam, mert onnan senki nem állította, hogy el lehet helyezkedni biztosan egy adott képesítéssel. Talán magát csapta be, vagy a szülők, vagy a környezete, akik téves következtetéseket vontak le, talán a tévéből jövő információból.
Szerintem át kellene gondolni a pályaválasztási módszereinket. Érdemes lenne több információt gyűjteni már középiskolában, interneten sok álláskereső portál van, azokat lehet böngészni. El kell felejteni, hogy a diploma bármire is garancia. Egy diploma értéke ugyan úgy inflálódhat, mint bármilyen értéktárgyé, ha abból sok kerül a piacra és a kereslet pedig csökken, egyre kevesebbet fog érni. Garancia az álláskereső képessége és tudása. Ezt kell mindenek előtt fejleszteni. Nem lehet csak a szerencsében bízni, a megszerzett tudás az egyetlen garancia a megélhetésre. Ha ez a tudás hiányszakmához kapcsolódik, akkor pedig kimondottan szerencse, mert sokat fog keresni. Sajnos sok felsőoktatási szakra nincs szükség. Sajnálom az ott dolgozókat, mert ez nem az ő hibájuk, egyszerűen megváltoztak a körülmények. Ezeket szerintem még akkor sem lenne szabad finanszírozni ilyen mértékben, ha lenne rá pénz, mert egyszerűen pazarlás.
A diplomaszerzés is egy befektetés, ha jól csináljuk nyerünk a plusz három-öt (vagy több :)) év tanulással, de igazából veszthetünk is vele. Nem kis döntés, jól át kell gondolni, aki pedig bekerült oda kell tennie magát.
