Ezt az írást Bohumil Hrabal Esti Tanfolyam című novellája ihlette. Egy motoros tanfolyam városi vezetés gyakorlatát örökíti meg, ahol Hrabal mesél apja motor és sebesség imádatáról, hogyan száguldozott a családdal megpakolt oldalkocsis motorral az utakon, hiszen a sebességnek soha nem tudott ellenállni. A balesetek mindig komikusak ebben a novellában, a halálra rémült anyukának nevetve szokta mesélni az apuka, hogyan úszta meg az aktuális balesetet, akár a gyerekekkel együtt. Az oktató szerint Hrabal apja egy hős.
Az én szenvedélyem a biciklizés. Kicsit hasonlít a motorra: veszélyesebb, mert itt szintén nincs karosszéria, ami megvédene, de a sebesség is kisebb. Ennek ellenére kicsit én is Hrabal apjának a bőrében érzem magam. Bár balesetem nem sok volt, de ami volt az sem tántorított el a szenvedélyemtől, a veszélyektől sem ijedek meg. Talán kicsit apámtól örököltem, ő is sokat biciklizett, annak ellenére, hogy volt autónk is. Én azt hiszem ezt egy következő szintre emeltem, de remélem a mániát még nem értem el.
De mégis hogyan csöppentem Hrabal szürreális barokkos világába? Hiszen végül is én nem is a sebesség, hanem a tekerés, a sport szerelmese vagyok. Egy motoros, ha egyedül van a pályán az adrenalin löketért kockáztatja az életét, amit a motor sebessége okoz, nem pedig a környezete. Azt hiszen nekem a sport okozta adrenalinemelkedés elég lenne, a külső hatás által okozott nem hiányzik. De másrészről én is csak vigyorogva gondolok vissza arra a balesetemre, amibe akár bele is halhattam volna: egy forgalmasabb út szélén tekertem országúti biciklimmel, mikor az út szélén parkoló autó sofőrje elém nyitotta az ajtót. Esélyem sem volt fékezni, mert pont előttem történt, ráadásul lejtőn, majdnem a város vége táblánál. Természetesen óriásit estem, egy szinte szabályosat szaltóztam az út közepére, autó akkor pont nem jött (itt kamionok is szoktak járni). Rendőrt nem hívtam, mert rendes akartam lenni, így az autós a károm egyharmadát sem térítette meg. Nem is értette miért ilyen drága egy javítás (mert drága a bicikli ...). De ezért csak magamat okolhatom, legközelebb máshogy csinálom. Bár esés után mindenem fájt, végül kiderült, csak zúzódásaim voltak: szerencsém volt többszörösen is. Biciklimről ez nem mondható el.
Feleségem nagyon megijedt, kollégáim pedig azt hiszem igazolva érezték magukat, azaz hogy Magyarországon életveszélyes az utakon biciklizni. Mint Hrabal apját, úgy engem sem tántorít ez el. Mit veszítene nélkülem a család, vagy mit veszítene a fiam, ha nem ilyen lennék? Ezeken a kérdéseken mai napig gondolkodok, de nem tudok behúzott fülű nyusziként élni.
***
Ennek a témának a másik felét sem tudom szó nélkül hagyni: azaz miért is veszélyes a magyar utakon biciklizni. Mi más nálunk, mint mondjuk az osztrákoknál? Azért is szorítkoznék rájuk, mert ott szereztem lényeges biciklis tapasztalatot és tényleg markánsak a különbségek.
De mit is gondolnánk elsőre miért veszélyes úton bicajozni? Mert rossz az út? Vagy mert nem látni a biciklist? Miért más Ausztria? Talán a szabályzásunk rossz?
Az a helyzet, hogy a szabályzás szinte ugyan olyan a két országban, különbségek elhanyagolhatóak. Valóban több és jobb minőségű bicikli út van, de ezek nem kijelölt bicikliutak, hanem csak zöld jelzéssel ellátott ajánlott útvonalak két település között. Azaz például egy versenyző gyorsan akar menni, akár az autóutat is választhatja, láttam is ilyet nem egyet.
Ezzel szemben ha Magyarországon épül is bicikliút, akkor azt trehányul fogják kivitelezni, pár év múlva áttör rajta a fű földes lesz és legtöbbször igen keskeny. Na akkor egy versenybringás is kénytelen a tipegő kisgyerek tempójában menni. Természetesen a vonalvezetésük is ezeknek ad hoc, többször keresztezik a járdát, autóutat, hogy minél több veszélyes szituáció legyen. Ezzel szemben még a magyar utakon is biztonságosabb versenybiciklivel menni, mint ezeken a bicikliutakon. De Magyarországon városok között is csak kötelezően használandó bicikliutakat jelölnek ki, így számíthatunk autók dudálására is, ha mégis az autóutat választjuk, de inkább ők dudáljanak, mint elüssek egy házból kiugró gyereket, vagy aki az apukája előtt kacsázik.
Az én összegzésem a következő: Magyarországon más a kultúra, itt minden a motorizált közlekedés alá van rendelve. Nem vagyunk toleránsak más közlekedőkkel szemben. A bicikliút alkalmatlan minden biciklis igényének kielégítésére. Szomszédunknál lehet az úton tekerni, ezért nem dudálnak rád ha azt választod, de az ajánlott bicikliút is széles és jó minőségű. Magyarországon a cél nem a biciklizés segítése, hanem a kerékpárok eltakarítása az autósok elöl, amit az autósok egy része ki is kényszerít az utakon. Ez egy olyan kulturális különbség, amit nem lehet szabályokkal helyretenni. A fejekben lévő agresszió, a másokkal szembeni intolerancia sokkal mélyebben gyökerezik. Osztrákok talán jobb anyagi helyzet miatt nyugodtabbak, nem tudom.
A fent említett balesetemre a reakciók is jól alátámasztják ezt: a magyar kollégák csak csóválták a fejüket, ej minek kell olyan helyen biciklizni, ahol veszélyes. Ezzel szemben az osztrákok kategorikusan kijelentették, hogy ez csak az autós hibája lehet, ez nem vita kérdés. Egy ukrán munkatársam viszont elmondta, hogy az oroszok egy hangutánzó szót használnak a biciklisekre: azt ami a kukoricapehely összeroppanására is használnak, mert ahhoz hasonlít mikor átmennek a biciklin az autóval. Szóval lehetne rosszabb is nálunk …
Szabály csak egy eszköz, amit az adott kultúrába helyezve teljesen más jelentést kaphat, az sem mindegy , hogy ezt milyen kultúrájú alkotó realizálja: a cél érdekében, vagy másokat elnyomni. Ebben a tekintetben tényleg Ukrajna és Ausztria között vagyunk és nem csak földrajzilag.
