Nyugatiszél

Az ezer sebből vérző oktatásunk egyik sarkalatos pontja a természettudományi oktatás, annak színvonalának rohamos hanyatlása. Miért kell ezekkel a tudományokkal külön foglalkozni, miért tűzte ki célul a kormány is a műszaki, informatikai és természettudományos támogatásának bővítését? Legegyszerűbb válasz a következő: ma rengeteg olyan cég van jelen itt Magyarországon is, aki érdekelt a műszaki fejlesztésekben és igényli a jól képzett, ám olcsó munkaerőt, ami eddig itthon remek ár-érték arányban volt elérhető. Az nem kérdés, hogy manapság egy műszaki, informatikai végzettséggel rendelkező diák jó esélyekkel indul a munkaerőpiacon az állásokért, így érthető, hogy a kormány is abba fektetné az pénzt, ami legjobb befektetésnek ígérkezik.

A technikai fejlődésnek sokat köszönhetünk, mivel nem csak az életünk vált kényelmesebbé, de az életminőségünk is sokat javult az utóbbi száz évben, például jobb eséllyel élünk túl súlyos betegségeket. Régi szép időkben egy horzsolás is könnyen halálos vérfertőzéssel végződött, egy anya is sokszor sirathatta halott gyerekét, ezeket az időket joggal nem sírjuk vissza. Ezek elkerülését mind a műszaki tudományok fejlődésének köszönhetjük. Ezek a tudósok feltalálók régen sem a földből nőttek ki, hanem egy oktatási folyamat végeredményei voltak, valamint valamilyen módon a rendszer honorálta az erőfeszítéseiket.

Ma szerteágazó tudományos világban arányaiban több ilyen végzettségű emberre lenne szükségünk, ehhez képest kutatások eredménye szerint (Osborne J.–Simon, S.–Collins, S. 2003) a közoktatásban résztvevő diákok érdeklődése az utóbbi évtizedekben folyamatosan csökken a természettudományos tárgyak iránt. A természettudományi ismeretek hatékony oktatása nélkül elképzelhetetlen a 21. század további technikai fejlődése, de e mellett fontos egyfajta általános természettudományos alapműveltség, mivel ennek segítségével választhatjuk el az áltudományos megtévesztést a valódi innovációtól. Például: nem nehéz belátni, hogy egy kuruzsló kezünkbe ad egy hatástalan gyógyszert, nélkülözve azokat a kutatásokat, fejlesztéseket, amikre egy rendes gyógyszergyárnak rengeteg pénzt kell költenie, jóval nagyobb profitra tesz szert, egyszerűen csak az butaságot kihasználva. Ezek kiszűréséhez nem kell orvosi egyetemet végezni, elég lenne csak a középiskolai tananyagra figyelni.

Egy részről eleve a szülő is elfogadja, hogy a matek ill. fizika megértéséhez „egy külön gondolkozás” szükséges. Így felmenti a gyerekét ennek elsajátítása alól, ezzel megfosztva egy versenyképes tudás megszerzésétől. Sem a matek, sem a fizika, sem a természettudományos tárgyak megértéséhez nem kell külön agytípus, ezeket bárki megértheti, csak több időt kell rá szánni. Tévedés azt hinni, hogy aki tehetséges az nem fektetett a tudása megszerzésébe sok időt. Még nem találkoztam olyan tehetséges fizikussal, aki nem sok-sok munkaórával szerezte meg a tudását. Tehetséges ember lehet, hogy gyorsabban haladhat, mint egy nem tehetséges, de szorgalom nélkül a tehetséges sem fog sokáig jutni. Például a matematika esetében azért van szükség kitartó szorgalomra, mert ez a tantárgy építkezik, ha valaki lemarad a törtek megértésénél, akkor az arányosságot sem fogja érteni, sem a geometriát, sem a kémiát, a fizikát pedig jobb ha el sem kezdi. Sok szülő úgy látom, a hiányosságok bepótolása helyett, elfogadtatja a gyerekével, hogy ez neki soha sem fog menni. Így kerül aztán középiskolába az a sok súlyos hiányossággal küzdő fiatal, aki már ekkor elvérzett a munkaerőpiac versenyén.

Természettudományok alapvetően épülnek egymásra, matematika az összesnek az alapja, annak elsajátítása nélkül például lehetetlen fizikát vagy kémiát tanulni. Jól látszik: a mai oktatás rosszul építkezik, túl sok gyereknél hiányoznak az alapok, sok bukott diáknál kiderül nem csak az adott év tananyagával vannak gondjai, hanem visszamenőleg rengeteg dolog nincs a helyén, szinte alapvető dolgokat nem értenek (tipikus példa a törtek értelmezése), azaz ha a diák egyszer lemarad, akkor többet senki sem segít neki felzárkózni, így a tudás romokra épül. Így nehéz lesz a műszak karok feltöltése, hiszen ezeket egyetemen nem lehet bepótolni, így ha létszámot valóban növelni akarjuk, akkor viszont a diploma minősége fog romlani, aminek egyszer a munkaerőpiacra is visszahat. Azaz egy fejlesztőcég elmegy oda, ahol a pénzéért megkapja a megfelelő tudást.

Jelen pillanatban műszaki és informatikai állásokban bővelkedünk itthon és Európa szerte is, ezt pedig csak jó minőségű oktatással lehet kihasználni. Olyan oktatással, ami valóban hangsúlyt fektet a természettudományos képzésekre is, biztosítja a megfelelő óraszámot ennek elsajátításához, és a fent említett megfelelő építkezésre is ügyel. Sajnos a döntéshozók túlnyomó többsége nem természettudományos beállítottságú, így nyilatkozhatnak olyan sületlenségeket, mint Czunyiné Bertalan Judit 2014-2015-ös tanévet évértékelő beszédében. Bizony szükség van a kémia tudás megfelelő elmélyítésére már általános iskolában is (például reakcióegyenletek felírására), mert arra kell építeni a középiskolai anyagot, majd az egyetemit, így lehet csak olyan tudást építeni, ami nemzetközileg is versenyképes lesz. E mellett sok problémát jól lát az államtitkár, de ezekre olyan megoldásokat várunk, amik a megszerzett tudás minőségében is meglátszik.

(lásd még: felsőoktatási koncepció)

Angella Merkel és Orbán Viktor összehasonlítása nem a hasonlóságon, hanem a különbségeken alapul. Ők a mai európai politika két szélső kontrasztja, ami egyben a lehetséges jövőt is előrevetíti. Angela Merkel jövőképét mi Magyarok egyszerűen nem érthetjük, a másiknak pedig egyszerűen nincs jövője.

Először is Merkel szándéka szerint az összes háborús menekültnek segítséget nyújtana, a mellett, hogy eddig sem volt a korlátlan befogadás híve, emlékezzünk csak a kenyai kislány esetére az iskolában, neki a személyes és politikai konfliktust is felvállalva megkísérelte elmagyarázni, hogy Németország nem fogadhat be minden külföldről érkezőt. Itt érhető tetten Angela Merkel elvhűsége. Valószínűleg véleményét előzőleg jól átgondolja, majd ehhez tartotta is magát. Sokan szemére vetették, hogy lassan dönt erre a németek már a merkel igét is megalkották, de be kell látni hogy egy bonyolult probléma megértéséhez idő kell.

Szíriai menekültek esetében is hasonló a helyzet. Belátta, hogy a határokat lehetetlen lezárni, de a háborús menekülteken segíteni kell. Valószínűleg számoltak azzal is, hogy a háborús menekültekkel együtt érkeznek majd olyanok is, akik valójában a puszta jobb lét reményében jönnek. Világosan kimondták, hogy őket vissza fogják küldeni. Ha figyelünk mit mond, akkor a szándékai világosak, amihez tartja is magát. Ezzel válik hitelessé a személye és a politikája. Elveit akkor is vállalja, ha ezzel politikai népszerűsége csökken, meglebegtetve akár a lemondás lehetőségét is.

Ezzel szemben Orbán Viktor csupán látszólag mozog egy azon elvek mentén. Önellentmondásairól rengeteg példát találhatunk, kár lenne itt a helyet pazarolni, inkább gondoljunk bele ennek hátterébe és káros következményeibe. Miniszterelnöki hivatal Orbán Viktor vezetése alatt különösen sok figyelmet fordít a kommunikációra. Ennek kapcsán több név is előkerült: Habonyi Árpát, Giró-Szász András, Rogán Antal. Ennek az apparátusnak azért is lehet nehéz dolga, mivel néha elég meredek fordulatokat kell megmagyarázniuk. Ilyen lehet az Oroszok felé közeledés lenyomása a nép torkán, egy olyan párttól, aki 90-es években még leghangosabban követelte az orosz csapatok kivonását. Ez annyira jól sikerült, hogy a jobbik segítségével ma már a jobboldaliak igazi oroszbarátok lettek.

Orbán Viktor Angela Merkellel szemben jogi végzettsége van, amit sohasem gyakorolt, szinte rögtön a nagypolitikába vetette bele magát. Ez kapcsolatok nélkül nyilván lehetetlen lett volna. Ezzel szemben Merkel fizikusként végzett miután kutatói pályán dolgozott. Itt valószínűleg a szakmájából fakadóan komplex problémák megoldásban, átlátásában szerzett gyakorlatot, itt szokhatta meg, hogy bizonyos feladatok hosszabb gondolkodást igényelnek, illetve nagyobb szellemi erőfeszítést. Ilyenek kapcsán más lesz az ember világnézete is. Ösztönösen egy lépéssel tovább gondolkodik, jobban elemzi a következményeket, akár hosszabb távon is. Orbán Viktor politikájában ez tetten sem érhető. Ha belegondolunk, hogy ő csupán politikai tapasztalatokkal rendelkezik, akkor ez világos is. A kormány legtöbb intézkedése leginkább politikailag átgondolt, de sajnos ez csak egy paraméter a sok közül, amit számításba kellene venni. Vegyük a rezsicsökkentés példáját: itt egy gyors választás előtti népszerűségszerzés reményében lényegében az energiaszolgáltatás színvonalát kockáztatta. Vagy vegyük azt a kijelentését, hogy szerinte a környezetvédelem baloldali téma. Érdekes, mert az ember hatása a környezetére megkérdőjelezhetetlen, szóval, ha jobboldali nem fog szenvedni a szárasságok miatt? Ez azért nem politikai kérdés, inkább olyan téma, ami tudományosan alátámasztott tényekre alapul, súlyos veszélyekről, ami a következő generációt fogják érinteni. Ezt a kérdést kár pusztán politikakánt értelmezni.

Végül a menekült politika: ezzel nem csupán itthon szerezhet olcsó politikai előnyt, hanem külföldi szövetségeseket is találhat. Ezzel végre nem szigetelődünk el, ellenben az ország súlyos demográfiai problémáját fedi el, ami a gazdasági lemaradásunk miatti elvándorlással kombinálva tulajdonképen a létezésünket fenyegeti. Ma meg tudjuk védeni a határainkat, de jelenleg nem látom, hogy száz év múlva ki fog itt bármit is védeni.

Fontos látni, hogy egy miniszterelnöknek (ahogy ezt maga Orbán is mondta) valóban nem egy szakterületen kell jónak lennie, hanem több területre kell rálátnia és azokat összehangolni. Így a miniszterelnöknek kell összefognia a külpolitikát, gazdaságot és a belpolitikát. Többek közt Antal József fia, Antal Péter is méltatja Orbán politikai tehetségét, de ezzel vitatkoznom kell. Szerintem csupán arról van szó, hogy ő az első miniszterelnök, aki erre helyezte legjobban a hangsúlyt, ami egyben a magyar társadalomnak, így az újságíróknak is újdonságként hatott. Orbán tanulva az elődei hibáiból a fajsúlyos gazdasági kérdéseket megpróbálja mindig gyorsan, a nyilvánosságot kerülve letudni. Tulajdonképen egy gazdasági reform Magyarországon szinte a politikai bukással egyenlő. Ehhez szükség van egy széles szavazórétegre, akik a görögökhöz hasonlóan könnyen elhiszik, hogy mindig létezik könnyebb út, de kellően rövidlátóak ahhoz, hogy ne kérjék számon időben az aktuális politika hibáit. De ez azzal a veszéllyel fenyeget, hogy viszont aki átlátja és teheti (márpedig az EU-n belül elég könnyű) egyszerűen elhagyja az országot, valószínűleg örökre, ezzel sok értékes munkaerőt veszítve.

Ideális esetben a demokráciának olyan pártokról kellene szólnia, akiknek világos gazdasági és ideológiai céljai vannak. Például egy szocialista pártnak igazi szocialista politikájának kellene lennie, amire, ha megvan a társadalmi igény, akkor ő szerez többséget, a szélsőjobboldali rasszista pártnak, meg rasszistának és szélsőjobbnak. Ezzel szemben ma egy ideológiák között ügyesen manőverező kormányunk van, aki ha kell kommunista, ha kell szélsőjobboldali, a politikai paletta teljes skáláját bejárja, attól függően, mivel lehet több szavazatot nyerni a választásokkor. Így sem mi, sem a külföldi befektetők (akik végső soron munkát adnának nekünk) nem tudhatják mire számítsanak. Az a szűk réteg aki hatalomra juttat egy pártot, nem biztos, hogy azonos azzal, akik az ország gazdasági motorjai lennének. Rezsicsökkentéssel bravúrosan lehetett választást nyerni, de az világos, hogy ezzel nem lesz több orvos, nem lesz jobb az oktatás és nyugdíjunk sem lesz. Ezekkel a témákkal meg egyszerűen nem foglalkoznak, mert politikailag veszélyes, erről hallgatni kell. De egyszer be fog szakadni az a tető és oda lesz a politikai tehetség. Ahhoz, hogy fajsúlyos pozícióban jó döntéseket hozzunk valódi tehetség kell, nem csupán egy területen, itt valószínűleg a politikusi karrierje előtti életpályája árulkodó lehet, talán érdemes utánaolvasni. Ez nem jelenti azt, hogy minden tudós egyben jó politikus lenne, de Angela Merkel letett előtte is valamit az asztalra, majd a politikai rostán is átverekedte magát míg kancellárasszony nem lett

Magyarországon mindig sajátosan viszonyultunk a reformokhoz. Ennek oka a probléma gyökerének meg nem értése lehet. Sokan közülünk különösen fifikás okos népnek tartjuk magunkat, de szerintem ez inkább nevezhető makacsságnak. Ennek a makacsságnak az oka az ismeretek hiánya, ami ezzel a megalapozatlan önbizalommal párosul. Így könnyedén lesöpörhetünk minden változtatást, reformot az asztalról, hiszen azt hisszük a saját igazunk megindokolható.

Engem senki sem vádolhat azzal, hogy a FIDESZ elkötelezett híve lennék, azt hiszem ez az eddigi írásaimból is világos, de a menzareformmal teljesen egyet tudok érteni. Nem azért, mert fitneszguru lennék, vagy valamelyik médiasztár-fitneszedző/celeb híve vagyok, hanem mert a saját kárunkon tapasztaltuk meg a családunkkal, hogy a helytelen táplálkozásnak gyakran 30-40 év múlva lesznek meg a következményei. Magyarországon a többi Uniós országhoz képest sokkal több az érrendszeri megbetegedések száma, arat a rák is, ennek az alkoholizmus és a dohányzás mellet a helytelen táplálkozás is oka. Például nálunk eszik a legkevesebb halat az EU-n belül is, ennek pedig nem kizárólag anyagi okai lehetnek, hanem egyfajta igénytelenség is.

Tudom a helytelen táplálkozás egészségkárosító hatása messze nem annyira megalapozott, mint a dohányzásé, de ha az óvodás, iskolás gyerekek esetében kezdjünk alkohol és drogprevenciókkal? Szerintem nagyon is kézenfekvő a táplálkozásnál kezdeni azt a reformot, ami igazából az életmódunk megváltoztatásáról szól. Kár mindig a szélsőséges példákkal előhozakodni, a Szegeden éhező gyerekekkel, vagy a mélyszegénységben élők amúgy is nagyon egészségkárósító életmódjával. Reformnak nem feltétlenül kell egy óriási újításról szólnia, ami varázsütésre megold minden problémát. Ez egyrészt lehetetlen, másrészt a tapasztalatok szerint jobb egy komplex feladat megoldása helyett, azt több kicsire osztani és azokat egyenként kihámozni. Nem vagyok orvos, így nem szeretnék részletekbe menni, hogy mennyi egészségügyi kockázata van a helytelen táplálkozásnak, de sok esetben nem a legrosszabbra kell gondolni, a rákon kívül sok olyan betegségünk lehet, ami az életminőségünket egész életünkre jelentősen ronthatja, például: meddőség, mozgási nehézségek, vagy akár tartós fájdalmak, szerintem ezekkel együtt élni sem kellemes. Ha lehetne én szeretnék hatvan évesen is gond nélkül kirándulni egész nap, nem pedig azon aggódni, hogy eljutok, e elesés nélkül a sarki boltig.

Egy szélsőséges példa szerint, a cikkben említett szülő kislányának annyira összeszűkült a gyomra, hogy már otthon sem tudott enni, mivel az oviban meg annyira íztelen olt a koszt, hogy abból semmit sem evett meg. A baj sokkal inkább az otthoni étrendben keresendő, mint az óvodai étkeztetésben, szerintem. Mivel a gyerekem óvodás pontosan ismerem ezt a semmit nem eszek meg jelenséget, a gyerekek sportot űznek abból, hogy mit nem esznek meg. Ez persze otthonra is begyűrűzik, a gyerekem olyat sem akar megenni, amivel addig semmi baja sem volt. Ekkor eszembe sem jut, a kormányt vagy az óvodát hibáztatni, nekem kell ezt megoldani, nekem mint szülőnek nevelnem kell a gyereket, arra is, mi az egészséges, és mi az amit nem ehet korlátlanul, bármennyire is szereti. Hihetetlen, de a gyerek ezt fokozatosan elfogadja, ha eléggé következetesek vagyunk. Ha azt látja, hogy a szülő is lázadozik és vitatkozik ő is ugyan ezt fogja tenni, akár velünk szemben.

Mikor dadusokkal és óvónőkkel beszélgettem rá kellett döbbennem, hogy az átlagnál kicsit tudatosabban neveltem a gyerekemet ezen a téren, pedig alapvetően nem tartom magam mintaszülőnek. Ugyanis amikor gyerek szomjas volt az anyatejről leszokása után vizet adtunk neki, még teát is ritkán, talán három évesen először. Ezért amikor vizet adnak neki, akkor megissza zokszó nélkül. Ezzel szemben vannak gyerekek akiket rá kell szoktatni a vízivásra, mert addig kizárólag cukrozott italokat ittak. Ekkor nem kell csodálkozni azon, hogy a sótlan és cukortalan ételeket nem fogja megenni, mikor tulajdonképen az édes íz függője lett. E mellett nyilvánvalóan ez egy nagyon egyoldalú táplálkozásra következtethetünk. Ezek az esetek miatt szerintem nagy hiba lenne ezt reformot visszavonni. E helyett érdemes elolvasni az origo cikkét a gyerekorvosok véleményéről, illetve a Magyar Gyerekorvosok Társaságának a honlapját is lehet böngészni, sok hasznos információt találhatunk ott.

Még a 2010-es választásuk után halhattunk valamit a munkaalapú társadalomról. De hogy ne csak a levegőbe beszéljek álljon itt egy idézet a fidesz.hu-ról:

„A mi programunk az az, hogy a nyugati típusú jóléti állam helyett, ami nem versenyképes, egy munka alapú társadalmat alakítsunk ki" - magyarázta a miniszterelnök. Hozzátette, a munka alapú társadalom kialakítását célozza a munkát terhelő adók csökkentése, az adózás súlypontjának áthelyezése a forgalmi adókra, a méltányos közteherviselés megvalósítása.

Konkrétumokat nézve itt elsősorban egy új adó irányvonalat képzeltek el, de egy sajátos ideológia is akar lenni mögötte. Ami megvalósult igazából a fogyasztás serkentését kellene erősítenie, ami inkább fogyasztói társadalmat erősítené, itt máris érezhetünk egy feszülő ellentmondást. Ehhez persze kellően magas átlagkeresetre lenne szükség, hogy legyen fogyasztás, amit a kormány majd meg akar adóztatni.

Az igaz, hogy nagy változások előtt állunk, amit ha tüzetesen megvizsgálunk, könnyen beláthatjuk, hogy egy konzervatív politikával nem sokra megyünk. De mik is ezek a változások? Mi az amivel a politika sem itthon sem külföldön nem foglalkozik eléggé?

Mint a természetben a legtöbb jelenség nem írható le egy lineáris (egyenes) függvénnyel, csak a folyamat kezdeti szakasza, majd ez a változás egyre gyorsabb lesz, míg pont a változás miatt meg nem változnak a feltételek és lelassul, vagy visszafordul. Ezt a felgyorsult változást nevezik manapság szingularitásnak. Lényeg: lehetséges, hogy rövid idő alatt gyökeresen meg fog változni az életünk, de mivel ez egy komplex probléma, a változás üteme megjósolhatatlan.

Ha megnézzük, hogy az ipari forradalom óta miként változott a társadalmunk és annak viszonya a munkával, akkor jól láthatjuk, hogy egyre kevésbé a közvetlen javak, élelmiszerek megtermelése a fő szempont. Ennek az egyszerű oka a mezőgazdaság gépesítése volt, így a felszabadult munkaerő a városokba költözött és az ipari termelésbe kezdett bekapcsolódni. (Magyarországon ez 100 – 150 év késéssel következett be.) Majd az ipari termelés is kezdte egyre jobban nélkülözni az emberi munkát, hála az automatizálás rohamos fejlődésének. Aki követi kicsit is a technika világának híreit, lenyűgözheti a robotok fejlődése is.

Azt nehéz megítélni, hogy a középkor utáni fellendülés melyik szakaszában vagyunk, de látnunk kell: a politikusok és a nyugati országok választóinak a változástól való félelme miatt lassul csak le az automatizálás. Ha a kilencvenes évek elején megjelent robotokat gőzerővel fejlesztették volna, akkor ma már a pincérek és az ápolók túlnyomó többségének például nem lenne munkája, de szerintem az autógyárak is sokszor politikai nyomásra alkalmaznak az autógyárakban bizonyos számú összeszerelőmunkást. Lényegében társadalmi nyomásra lettek az ilyen irányú fejlesztések lelassítva, mondhatjuk úgy is nincs még rá elegendően nagy igény. De meddig marad ez így?

Itt újra elértünk a népességcsökkenéshez. Elsősorban most gondoljunk Japánra, ahol a migráció még földrajzi okokból sem opció, valamint a népességcsökkenés is drasztikus. Egyszer el fog jönni az a pont, hogy a fiatal munkaerőt pótolni kell, mivel ők a legnyitottabbak a technológiai újításokra, így ott a legvalószínűbb az olyan robotok megjelenése, amik például az ápoló személyzetet helyettesíthetik. Egy gép nem eszik, nem alszik, nem kér fizetést, nem panaszkodik, nem tüntet. Egy kevésbé elrugaszkodott példa az autóipari automatizálás: ha sikerül az összes betanított munkást robottal helyettesíteni, akkor többé semmi szüksége nem lesz például a Mercedesnek a magyar munkaerőre. Akkor mi lesz velünk? Pedig szerintem ez nem is a távoli jövő. De hol tartunk most?

1929. október 24-én volt a híres fekete csütörtök a New York-i tőzsdén, amivel a nagy gazdasági világválság korszakába léptünk, és megágyazott a II. világháborúnak. Ennek egyik oka a túlkínálat volt. Azaz a termelés már annyira hatékony, hogy nem volt elég kereslet a sok árucikkre. A háború lezárása után ezt felismerve a nyugati világ a fogyasztást serkentette inkább, a gyárak olyan cikkekre összpontosítottak, amik vonzóak a vásárlók számára, de nem tartanak örökké. Az életciklus tervezés ma már egy jól ismert mérnöki fogalom. Viszont a szocialista blokk ezt figyelmen kívül hagyva rálépett arra az útra, amit a nyugat már végigjárt, ami természetesen szintén egy gazdasági összeomláshoz vezetett.

„Rámutatott, hogy a pénzügyi spekulációkra épülő gazdasági növekedés korszaka lejárt, pénzügyi szolgáltatási manőverekkel nem lehet helyettesíteni a tényleges termelő és értékteremtő munkát.” - fidesz.hu

Sajnos mivel a termelés már túl optimális, már igenis pénzügyi spekulációval jobban lehet serkenteni a gazdaságot, mint konkrét termeléssel. Sajnos Kína és egyéb távol-keleti országok olcsón elárasztja a világot lassan mindennel. Be kell látni vámok és támogatás nélkül az egész EU mezőgazdasága összeomlana, valamint mar rég nem a betevő falatért dogozunk, amit a földjeinket termelünk meg, hanem közvetett értékekért, teremtett igényekért, amit egyes cégek támasztanak számunkra. A munka fogalma végérvényesen átalakult és tovább fog változni, amire fel kell készülnünk. Ehhez nyitott gondolkodás és nagy fokú rugalmasságra van szükség. Valóban ki kell próbálni új dolgokat, de nem azokat, amik 100 éves ideológiákra épülnek, mert sajna azok már kipróbált dolgok, jól ismert végeredménnyel. Tulajdonképen itt a javak teljesen más elosztásáról lenne szó.

Szükség lenne az oktatás újragondolására, ugyanis nem felprogramozott biorobotokra lesz szükség, mint eddig (mert arra ott lesznek az igaziak), hanem kreatív, gondolkodó ötletemberekre, amik problémákat oldanak meg, fejlesztenek, továbbgondolnak. Ez csupán nevelés kérdése, tudom sokan szeretnek felsőbbrendű fajelmétehez hasonló érvekkel dobálózni, de ki kell ábrándítanom őket, ennek semmi valóság alapja sincs. Mikor a garantált alapjövedelemről először halottam, nálam is kiverte a biztosítékot. Érthető módon az is egy túl új dolog, amit nehéz elfogadnunk. Tervezik több európai városban is kipróbálni, érdemes nyitva tartanunk a szemünket és ezt a megoldást napirenden tartani.

Könnyen lehet, hogy ez lesz a változások egyetlen kulcsa bármennyire is természetellenesnek tűnik, ugyanis az előző okfejtések alapján magyarán szólva, nincs a munkánkra semmi szükség lassan. Már ma is rengeteg szükségtelen irodai munka létezik, akik ha megkapnák a fizetésüket és otthon ülnének semmi sem változna, de ez a jelenség a szocializmus alatt is tapasztalható volt. Ha azok a folyamatok, amiről írtam, valóban az automatizáció tovább erősödése felé tartanak, akkor ezek a látszatmunkák csak szaporodni fognak, aminek lásuk be semmi értelme. De miért kapnának pénzt az emberek a semmiért?

Nos, nem a semmiért. Mindig is voltak a társadalomnak hasznos és kevésbé hasznos tagjai. Ha a termelés és „az igazi munka” helyett az útkeresésre, ötletelésre fektetnénk a hangsúlyt, akkor ez több új perspektívát teremtene nekünk. Eddig is a régi munkák helyére újak jöttek, ma is vannak cégek ahol a munkaidő 30%-át saját projekttel kell tölteni! Ez az átmenet ami talán az új felfogás felé vezet. Rengeteg új terület jöhet létre, ami nem nélkülözheti az emberi agyat és kreativitást, valószínűleg ezeknek kell valahogy teret engedni. Ha az embereket értelmetlen robotba kényszerítjük, csak, hogy ürügyet teremtsünk arra, hogy pénzt adhassunk neki, ezzel megöljük a gondolkodásukat is, és ez a következő generációra is hatással lesz, aki majd még nehezebb helyzetbe fog kerülni.

De mindenek előtt az oktatásnak kell ehhez alkalmazkodnia. Sajnos itthon ebből a szempontból is rosszul állunk, de fontos lenne, ha elsősorban az érdeklődés fenntartása és támogatása lenne a legfontosabb, hiszen a mai fiataloknak lehet, hogy senki sem fogja megmondani mivel foglalkozzon, egy garantált alapjövedelem csak akkor működik, ha marad tenni akarás, nem süllyed totális közönybe a lelki sérülések miatt és foglalkozni fog valamivel, legyen az biogazdálkodás, vagy okostelefon alkalmazás írása, vagy csak művészkedés. Ne csak az árucikkek egy szűk csoportjának legyen vásárlóértéke (autó, ingatlan, elektronikai cikkek), hanem ennek a palettának is szélesebbnek kellene lennie. Ezt is az érdeklődés tágításával lehetne elérni.

Ez az átmenet nem lesz fájdalommentes, és azt hiszem nagyon sok meg nem értéssel kell szembenéznünk, a jelen politika ennek a rugalmasságnak semmi jelét nem mutatja. Azt hiszem az, hogy a miniszterelnökünk a számítógépet be sem tudja kapcsolni semmiképen nem előny. (Ellenpélda: a szingapúri miniszterelnök például a c++ kódját osztotta meg,)

Reagálni szeretnék egy cikkre. Ez a cikk címében egy palotaforradalom lehetőségét vetíti előre, ami az MSZP-ben egy nagyon is reális opció. Ez ennek a pártnak a legnagyobb gyengéje, helyesen teret enged a megújulásnak, de ez sokszor az önös tervek megvalósításába torkollik, az aktuális vezető politikai legyilkolása által. Míg a FIDESZ igazából egy ember köré épített bebetonozott monstrum, addig az MSZP inkább hasonlított egy méhkasra. Jelen pillanatban ez lehet a veszte, ugyanis a hatékony építkezéshez szükség van egy bizonyos szintű szervezettségre, ami jelenleg nincs meg a pártban. Viszont a túlzott merevség sem lenne ideális (mint a FIDESZ-ben). MSZP-nek nem sikerült ezt az arany középutat megtalálnia és Gyurcsány megbuktatásával a párt a káoszba süllyedt, a magbuktatókkal együtt.

Az, hogy nem tudnak a 17%-os támogatottságnál többet szerezni egyes egyedül csak a saját hibájuk. Nem lehet a kevés médiatámogatásra fogni az internet világában, egyszerűen krónikus ötlettelenségben szenvednek, ami a vezéregyéniség hiánya tovább ront, végkép beleszürkülnek a baloldal amúgy sem színes palettájába, pedig a kormány szolgáltat témát rendesen. De mégis kinek hiányzik ma egy ellenzéki párt?

Tulajdonképen nagyon sok embernek, akik nem mennek el szavazni, vagy kénytelenek túl nagy kompromisszumot kötni. Az is intő jel, hogy a választók minimum fele nem választana senkit. Ez egyszerre mutatja az elégedetlenséget és az alternatíva hiányát. A cikkben említik a kormányzóképességet, és ehhez mi szükséges, de azt hiszem ezt önmagában nem hisszük el az MSZP-ről. Például a már-már szélsőségesen centralizált FIDESZ-ben is nehéz végigvinni egy-egy tervet, Lázár János szerint is túl sok oligarcha akar beleszólni a kormány munkájába, politikai ellenfelekről nem is beszélve, pedig egy erős pártról beszélünk. Most emlékezzünk vissza Gyurcsány Ferenc reformterveire, amit népszavazással sikerült megbuktatni (ami elvileg ellenzéki kezdeményezés volt, de valószínűleg kellett hozzá a párton belüli politikai ellenfelek segítsége is). Ilyen ma elképzelhetetlen, szerintem helyesen, mert ez a kormányzóképesség maga, nem pedig a cikkben felsorolt elvek:

"eszerint a kormányzóképesség megszerzéséhez négy fontos dolog kell: értékalapú politika, társadalmi beágyazottság, hitelesség és szakmai megalapozottság"

Kormányzóképességbe beletartozik az is, hogy bizonyos szükséges ám kevésbé népszerű intézkedéseket véghez tudjanak vinni a párt bukása nélkül. Az MSZP most korántsem mutat ilyen képet, és az, amit a cikk sugall, abszolút jogosan, csak a velük kapcsolatos kételyeket erősítik.

Aki elhatárolódik az összes párttól egy kicsit cinikusnak tartom, legfőképpen azért, mert ha nem szavaz, akkor mindegy mit hord össze, akkor tulajdonképen elégedett a jelenlegi rendszerrel. Ezzel nincs is semmi gond, de mivel mást állítanak, mint amit valójában cselekszenek, nem hiszem, hogy ez tudatos választás lenne.

Lényeg, hogy jelenlegi kormányunk elég sok ideológiai és gazdasági hibát vét, amit a választók többsége felé hihetetlen jól kommunikálnak, ezzel a bázissal pedig meg lehet szerezni a többséget. Ha nincs alternatíva, akkor elvesztjük a reményt is abban, hogy változtathatunk, így egyre jobban ki leszünk szolgáltatva egy ideológiának, egy akaratnak, ami valójában egy kisebbség támogatása csak, vezetők elkényelmesednek, és amint látjuk beindulnak olyan folyamatok, amik a politikai és gazdasági vezetés egy kézben összpontosulásval fog végződni. Ezt mindegy hogy egy puha diktatúra, ahol nincsenek kivégzések, de a lényeget tekintve ugyan az lesz: egy szűk bázis rákényszeríti az akaratát a többségre. Ha az Európai unió a jövőben is fennmarad ebben a formában, a középréteg csalódottsága további elvándorlást fog eredményezni, hiszen ez a kormány pont értük nem tesz semmit. Mivel nem tesznek semmit az egészségüggyel és a nyugdíjrendszerrel, ezek összeomlása sokaknak nem ad választási lehetőséget.

Egy ellenzéki pártnak erre is kellene fókuszálnia, kongatni kellene a vészharangot, de ehhez képest csak a csend van, mintha ők maguk sem hinnének ebben. Egy egészséges társadalomban mindig kellene lenni új elképzeléseknek, mind a politikai vezetésre, mind a gazdaság megreformálására, ha ez nincs akkor az apátia és a közöny nagyon mély problémára utal, arra, hogy a nemzet, a társadalom egésze elvesztette a hitét, így nem csoda, ha nehezen szerveződik egy ellenzéki párt. De működhetne ellenkező irányba: egy pártnak lehetne víziója, ő hitethetné el velünk, hogy van bizonyos dolgokra alternatíva, azokban, amikben a kormány gyenge. Ide olyan vezető kellene, aki nem a közvélemény-kutatásokat bújja, nem fél a politikai vitáktól, hanem mint egy jó vezér az alapelvek mentén utat mutat. Ehhez bizony egy személyiség kell, ami ma az MSZP-nek nincs meg.

Nemeskürty István halála azért is rendített meg, mert bár csupán egy könyvét olvastam a Mi, magyarok címűt, de az nagy hatással van rám. Sokszor az olvasmányok jönnek-mennek az ember életében a nagyobb hatású kissé háttérbe szorítja a feledhetőbbet, azt hiszem így már rengeteg olvasmányom a feledés homályába vész, de az ő műve azt hiszem életem végéig elkísér.

Nem csupán az átfogó történelmi tudása, a kiváló írói tehetsége fogott meg, hiszen úgy el tudta mesélni történelmünk 1000 évét, hogy az egy izgalmas olvasmány is volt egyben, hanem általában a hozzáállása a történelem vizsgálatához. Anno történelemtanárom a következő idézetet hajtogatta nekünk az óránkon:

“Historia est magistra vitae.”

(történelem az élet tanítómestere)

Idézet lényege a következő: a régi emberek hibáiból és erényeiből sokat lehet 

tanulni. Ez remélem nem lesz tanárom számára sértő, de ez a mondat igazán Nemeskürtyn keresztül nyert értelmet. Könyvében ugyanis rengeteg olyan következtetés, magyarázat található, ami a történelmi fordulópontokat több szempontból is megvilágítja, amiből rengeteg tanulság levonható, amin keresztül a mai politikai helyzetet is más szemszögből értékelnénk, de akár a nagyon érzékeny trianoni béke példáját is említhetném. A könyv folyamatosan gondolkodásra késztet, ami szerintem alapvető elvárás egy történelemkönyvtől, annak nem szájbarágásnak és száraz adatok felsorolásának kellene lennie, hanem olyan okfejtéseknek, amin keresztül megtanulunk gondolkodni, eseményeket a régi példák alapján elemezni legyen ez népvándorlás, nemzetiségek közti konfliktus, vagy gazdasági krízis.

Magyarországon a történelemoktatás egyik célja a nemzeti identitás erősítése, legalábbis ez volt az egyik kitűzött cél, ráadásul kötelező érettségi tantárgy, ami szintén a fontosságát lenne hivatott jelezni. Az oktatás sikerességét több ponton is meg lehet kérdőjelezni. Semmiképen sem szeretném tartalmilag kritizálni a tankönyveket, mert azokat nem ismerem, jómagam régen érettségiztem és nem ilyen területen dolgozom, így az ismereteim sajnos inkább kopnak, mint bővülnek, de azt jól látom, hogy egy beszélgetések alkalmával mások tudása, akiket ez a téma nem érdekelt, még jobban elkopott. Ismerek olyat akin kitűnő tanuló volt, természetesen ötös lett a történelem érettségije is, de ma már azt sem tudja, hogy kik oldalán harcoltunk a II. világháborúban, nemhogy arról valamilyen ok-okozati összefüggést tudna mondani, vagy hogy mi történt 1956 október 23-án és akkor kik ellen is harcoltunk. Mert nem érdekelte ez az egész, és bizony a száraz unalmas tananyag hamar el is illan. Lehet, hogy ez szélsőséges példának tűnik, de ha csinálnánk egy felmérést azt hiszem alaposan meglepődnénk.

Másik szomorú példa az ún. félkönyvesek jelensége: aki egy félinformációba belekapaszkodva felépít egy álomvilágot, egy bulvártörténelmet, ami a kellő háttérismeret hiányában természetesen folyamatosan formálható is. Elszomorító, hogy tankönyvekre hivatkozva állítanak olyan dolgokat, amik ott sohasem szerepeltek, de erre építik a következő és következő elméleteket, már már mondákat, legendákat meghazudtolva, csak ép tudományos tézisnek beállítva.

Ahhoz, hogy Nemeskürty István művét értelmezni tudjuk eleve gondolkozva kell hozzáállni az olvasáshoz, nem elhinni egyes feltételezéseket, hanem több helyről utánaolvasni és magunknak értelmezni. Sajnos igaz az az állítás, hogy nem voltunk ott, nem láthattuk mi történt, de több értelmezés metszete már egyre világosabb képet adhat, így magunk is bölcsebbek lehetünk és a mai életünkben jobb döntéseket hozhatunk. Ha elveszítjük a gondolkodás képességét és csak elhiszünk dolgokat, akkor birkák leszünk, akiket bármerre terelhetnek és a szörnyű dolgok újra meg fognak velünk történni.

Göncz Árpád neve összeforrt a rendszerváltással, ő volt az a politikus, akiben a választók mérsékelt része nemhogy nem csalódott, hanem egyenesen példaképként, tényleg Magyarország nagypapájaként tekintettek rá, bár nem közvetlen választásokon szerezte meg a Magyar Köztársaság elnöki pozíciót. A múltja csak hitelesebbé tette 1988 utáni politikai nézeteit és tevékenységét, hiszen két elnyomó diktatúrával is szembeszállt, kommunista elnyomás 56-os forradalom után börtönbe is zárta, ha nincs a 1960. márciusi amnesztia, talán élete végéig.

Műfordítóként és drámaíróként valóban közel érezhettük magunkat, hiszen ez csak alátámasztotta a bölcs öregember imidzsét. Erre szükség is volt, mivel a kommunista rendszerben a nép gyermeke szlogen kissé elkopott. Legismertebb fordítása a Gyűrűk ura, amit azért is kezdtem el elolvasni, mert az ő neve is szerepelt a könyvön, de végül nem sikerült soha elolvasnom, de ez nem Göncz Árpád hibája.

A rendszerváltás utáni egyik legnépszerűbb, ha nem a legnépszerűbb politikus volt, de még érdekesebb ezen népszerű politikus viszonya az aktuális kormánnyal. Göncz Árpád csökönyösen ragaszkodott olyan elvekhez, ami a választók nagy részének szimpatikus volt, nem az olcsó népszerűséget kereste, hanem a pozitív ideológiáját megértették a választók nagy része is, és könnyen azonosulni tudott, azzal, ami Göncz Árpád volt maga. De miért futott zátonyra a kapcsolata nem csak Antal Józseffel, hanem általában az MDF politikájával? Talán több következetességet várt volna el tőlük. Még több kérdést vet fel, hogy vajon miért találta meg a közös hangot az 1994 ás 1998 között kormányzó MSZP-vel jobban, mint a saját pártjával vagy a rendszerváltó MDF-el és később a FIDESZ-el? 1989-es változásokat sokan nem értették meg, szélsőjobb ösztönösen nyugat ellen kezdett lázadni, ők benne csupán egy összeesküvőt láttak, amit Csurka István csak megerősített, ami a 1992-es kifütyüléséhez vezetett, ezt a többség értetlenül fogatta. Sokan csupán azt hitték, megvalósulnak az álmaik, lesz nyugati kocsi, nyugati költekezés és több pénz, talán a szabadságot és abban rejlő lehetőségeket kevesen látták meg, még kevesebben értékelték.

Összességében Göncz Árpád készen állt a rendszerváltásra, mert ő maga sohasem fogadta el az elnyomást, mert személyisége letisztult volt és elég bölcs volt ahhoz, hogy a megfelelő döntéseket hozza meg, szilárd legyen az értékrendje. De a választók egy része és a kormány sem készült fel rá. A politikai hibák sorozata oda vezetett, hogy már a második választásokon vereséget szenvedtek a rendszerváltó erők, és faramuci módon, de a MSZNP utódpártja valószínűleg adaptálva az új politikai elveket, és a vezetési tapasztalatait felhasználva tudta azt a demokratikus kormányzást létrehoznia, ami Göncz Árpádhoz is a legközelebb állt, még a következő Orbán kormánnyal is hűvösebb volt a viszonya.

A további elemzéstől eltekintenék, inkább szeretném az utolsó bekezdéssel gondolkozásra sarkalni a kedves olvasót.

II. József volt az utolsó felvilágosult uralkodónk, aki abszolutista berendezkedést személyes haladó elveinek megvalósítására használta volna, ha a rendek nem állnak ellen. I Lipót Toszkána hercege lett II. Lipót néven József utóda. Ez ő uralkodása honosította meg azt a sztálini diktatúrához hasonló paranoid uralkodást, ami a kiegyezésig oly jellemző volt a Habsburg udvarra. Mindenfajta haladást és reformot potenciális lázadás lehetőségének tekintet, így ellenszegült minden változtatásnak. Ennek köszönhetően hazánk siralmasan lemaradt az iparosodási versenyben. Szinte ugyan azon feudális viszonyok voltak érvényben, amit 1222-ben az aranybullában lefektettek, míg Angliában az ipari forradalom 1769-ben elkezdődött, talán érthetjük, mit érezhetett Széchenyi, mikor külföldön járt és utána a magyar lemaradásról beszélt.

A 48-as forradalom ez elleni egyfajta lázadás, tenni akarás volt, a császári udvar merevsége pedig automatikusan indukálta a hevesebb reakciót: a forradalmat. Az összefogás erősségét jól mutatja a tábornoki kar elég színes nemzetiségi összetétele is, valamint a magyar forradalom tartott ki legtovább az európai felelések közül. Az akkor nem kicsi Habsburg birodalom egyedül nem is tudta leverni, ehhez a hatalmas Oroszország segítsége kellett. Magyar szabadság ügyét önmagában a nagyhatalmak kialakulása sem segítette. Ugyanis hiába voltunk már erősebbek az elnyomóinknál ehhez kellett volna egy erősebb külső szövetséges is, aki konfliktusban áll a Habsburgokkal. De ekkor sajnos ilyen nem volt.

Az uralkodók maradi hozzáállása miatt bukásra volt ítélve a Habsburg birodalom, hiszen a technikai újítások, az ipari kapacitás a modern háborúk döntő tényezői lettek, amiben behozhatatlanul lemaradtunk. Az aradi vértanúk kivégzése 1849. október 6-án történt meg, a kiegyezésre 1867 elejéig kellett várni. Tanulság, hogy a forradalom maga és a megtorlás is a csökönyös politika miatt volt, a változásnak muszáj utat engedni, mert így szenvednek a régi értékek a legkisebb csorbát. Ha túl konzervatívan, csökönyösen ellenállunk, akkor a felduzzadó víz áttöri a gátat és mindent elsöpör.

Magyar irodalom Janus Pannoniusnál kezdődik az iskolákban, akinek sem születési helyét nem ismerjük, sem a magyar nevét pontosan, e mellet még csak nem is magyarul írt, hanem latinul (a kornak megfelelően). Középiskolások például ezzel a gyöngyszemmel ismerkedhetnek meg:

UGYANARRA A LINUSRA

Szent könyvek tömegét tudó Linus, te,
zord rendjében a jó Ferenc atyánknak,
szándék nélkül a fültanúja voltál,
hogy meggyóntam: elég gyakorta űztem
egy-egy farcicerét ramaty buzikkal.
Szentséges dühöd oly magasra hágott,
hogy mindenfele prédikációdban
megróttad nyomorult viselkedésem.
Nem tettem, Linus, én bujálkodásból:
a csúf ördögöket riasztom ezzel.

ahonnan a „farcicere” szóval bővíthetik a szókincsüket. De miért érezzük sokkal jelentősebbnek a romantika korszakát, mint azt megelőzőt akár?

Ez elsősorban magával a műfajjal magyarázható, a kiábrándultság, szabadságvágy, mind passzol az 1848-as forradalom és szabadságharc körüli hangulathoz. Szakítás a realitásokkal azért is volt akkoriban időszerű, mert el lehetett merülni a múlt dicsőségesebb korszakaiban, a szabadságharc pátoszában, e mellett pedig el lehetett feledkezni a valós, igen súlyos gondokról. Többek közt Habsburg birodalmon belül a Magyar királysághoz tartózó területeketet mind a nemzetiségi, mind a társadalmi ellentétek kezdték szétfeszíteni, ami a jól ismert Trianoni békéhez vezettek. Ezek összefonódását jól mutatja, hogy a 48-as forradalom után a románok esetében ép a jobbágyfelszabadítás elmaradása csapott át egy nemzetiségi felkelésbe. Ez a példa is jól mutatja a helyzet összefonódását. Gazdasági lemaradásunk nem csak Széchenyinek voltak világosak, már a jobbágyság is jogokat követelt magának, a feudális rendszer lebontását, ami valljuk meg: abban a korban nagyon is időszerű lett volna. Természetesen a magyar gondolkodásra oly jellemző maradiság miatt a szükséges reformok elmaradtak, így a problémák tovább eszkalálódhattak és a jól ismert tragédiába vezettek.

Maga a szabadságharc alapját a nemzetiségi mozgalmakat is Napóleonnak köszönhetjük, ugyanis a liberalizmust valamint a nemzeti eszmék magvait a napóleoni háborúk hintették el Európában, nálunk ekkorra érett be. A bevezetőben említett Janus Pannonius nem is írhatta volna más nyelven verseit, mint latinul, az ő korában más elképzelhetetlen lett volna. Nem volt a magyar nyelv használata a nemzetiségi mozgalmak előtt egyértelmű: Mária Terézia Ratio Educationis rendeletét több nemes, nem azért bírálta, mert nem magyarul kellett volna oktatni, hanem, hogy nem latinul, ami akkor a tudomány nyelve volt. Társaságban pedig egy úr franciául beszélt, az otthoni könyvtárban is főleg francia irodalommal volt. Ehhez képest a 48 forradalom után a nemesek nemzeti ébredése igen jó táptalaja volt a romantikának, egyrészt igény volt a magyar nyelvű irodalomra, így szélesebb körben terjedhetett, másrészt magyarság tudat erősítésére is fontossá vált.

Jókai irodalma ezt a forradalom és szabadságharc utáni hangulatot lovagolta meg, egy mesevilágot teremtett, ahol az eltévelyedett nemesek is nemzeti útra lépnek, a testvérek feláldozzák egymásért magukat, akár egy csikós is hős lehetett az ő világában. Ezek a regények, amik a forradalom idején játszódnak egy mainál sokkal erősebb Magyarországról szól, ami nem állhatott messze a valóságtól. Valószínűleg, ha a politika megvalósítja a gazdasági reformokat, akkor például Erdélyben a román nemzetiségi mozgalmak alól is kihúzták volna a talajt, így viszont a székelyek is elfordultak a magyar kormánytól és többször inkább a románokkal szövetkeztek. Jókai álma egy olyan országról szó, amit egy felelősségteljesebb, jobb vezetés megteremthetett volna.

Mikszáth Kálmán a kor másik ikonikus írója már korántsem fest olyan romantikus képet a koráról, de realisták közé mégsem sorolhatjuk. Ha őt nem Jókaihoz hasonlítjuk, hanem Stendhalhoz, vagy Tolsztojhoz, egyértelmű lesz, hogy ő is inkább romantikához tartozik. Az ő írásaiban már inkább felfedezhető a figyelmeztetés, segélykérés: ideje lenne felébredni, szembe nézni a valósággal is. Beszterce bolond várura az álmodozó nemesség egy mintapéldánya, a kifigurázott dzsentrik, mind egy recsegő-ropogó társadalom tüneteit festi le nekünk.

Jókai álomvilága és Mikszáth realistább, karcolatszerű világa keveredik ma is bennünk, egyrészről a nagy magyarság pátosza, magunkat jelenleg túlértékelve, egyben jelentős iróniával magunkkal szemben, némi gúnnyal vegyítve. Reális önkép fontos lenne a jó politikai döntésekhez, valamint a jó döntéshozók kiválasztásához. Ehhez el kellene elmerülni Magyarország ezen korszakában, mivel több olyan politikai hibából is tanulhatnánk, ami a későbbi tragédiákhoz is vezetett, valamint Jókai mesevilágát is a szívünkben helyére tudnánk tenni, nem csak egy unalmas hablatyolás lenne.