Magyar irodalom Janus Pannoniusnál kezdődik az iskolákban, akinek sem születési helyét nem ismerjük, sem a magyar nevét pontosan, e mellet még csak nem is magyarul írt, hanem latinul (a kornak megfelelően). Középiskolások például ezzel a gyöngyszemmel ismerkedhetnek meg:
UGYANARRA A LINUSRA
Szent könyvek tömegét tudó Linus, te,
zord rendjében a jó Ferenc atyánknak,
szándék nélkül a fültanúja voltál,
hogy meggyóntam: elég gyakorta űztem
egy-egy farcicerét ramaty buzikkal.
Szentséges dühöd oly magasra hágott,
hogy mindenfele prédikációdban
megróttad nyomorult viselkedésem.
Nem tettem, Linus, én bujálkodásból:
a csúf ördögöket riasztom ezzel.
ahonnan a „farcicere” szóval bővíthetik a szókincsüket. De miért érezzük sokkal jelentősebbnek a romantika korszakát, mint azt megelőzőt akár?
Ez elsősorban magával a műfajjal magyarázható, a kiábrándultság, szabadságvágy, mind passzol az 1848-as forradalom és szabadságharc körüli hangulathoz. Szakítás a realitásokkal azért is volt akkoriban időszerű, mert el lehetett merülni a múlt dicsőségesebb korszakaiban, a szabadságharc pátoszában, e mellett pedig el lehetett feledkezni a valós, igen súlyos gondokról. Többek közt Habsburg birodalmon belül a Magyar királysághoz tartózó területeketet mind a nemzetiségi, mind a társadalmi ellentétek kezdték szétfeszíteni, ami a jól ismert Trianoni békéhez vezettek. Ezek összefonódását jól mutatja, hogy a 48-as forradalom után a románok esetében ép a jobbágyfelszabadítás elmaradása csapott át egy nemzetiségi felkelésbe. Ez a példa is jól mutatja a helyzet összefonódását. Gazdasági lemaradásunk nem csak Széchenyinek voltak világosak, már a jobbágyság is jogokat követelt magának, a feudális rendszer lebontását, ami valljuk meg: abban a korban nagyon is időszerű lett volna. Természetesen a magyar gondolkodásra oly jellemző maradiság miatt a szükséges reformok elmaradtak, így a problémák tovább eszkalálódhattak és a jól ismert tragédiába vezettek.
Maga a szabadságharc alapját a nemzetiségi mozgalmakat is Napóleonnak köszönhetjük, ugyanis a liberalizmust valamint a nemzeti eszmék magvait a napóleoni háborúk hintették el Európában, nálunk ekkorra érett be. A bevezetőben említett Janus Pannonius nem is írhatta volna más nyelven verseit, mint latinul, az ő korában más elképzelhetetlen lett volna. Nem volt a magyar nyelv használata a nemzetiségi mozgalmak előtt egyértelmű: Mária Terézia Ratio Educationis rendeletét több nemes, nem azért bírálta, mert nem magyarul kellett volna oktatni, hanem, hogy nem latinul, ami akkor a tudomány nyelve volt. Társaságban pedig egy úr franciául beszélt, az otthoni könyvtárban is főleg francia irodalommal volt. Ehhez képest a 48 forradalom után a nemesek nemzeti ébredése igen jó táptalaja volt a romantikának, egyrészt igény volt a magyar nyelvű irodalomra, így szélesebb körben terjedhetett, másrészt magyarság tudat erősítésére is fontossá vált.
Jókai irodalma ezt a forradalom és szabadságharc utáni hangulatot lovagolta meg, egy mesevilágot teremtett, ahol az eltévelyedett nemesek is nemzeti útra lépnek, a testvérek feláldozzák egymásért magukat, akár egy csikós is hős lehetett az ő világában. Ezek a regények, amik a forradalom idején játszódnak egy mainál sokkal erősebb Magyarországról szól, ami nem állhatott messze a valóságtól. Valószínűleg, ha a politika megvalósítja a gazdasági reformokat, akkor például Erdélyben a román nemzetiségi mozgalmak alól is kihúzták volna a talajt, így viszont a székelyek is elfordultak a magyar kormánytól és többször inkább a románokkal szövetkeztek. Jókai álma egy olyan országról szó, amit egy felelősségteljesebb, jobb vezetés megteremthetett volna.
Mikszáth Kálmán a kor másik ikonikus írója már korántsem fest olyan romantikus képet a koráról, de realisták közé mégsem sorolhatjuk. Ha őt nem Jókaihoz hasonlítjuk, hanem Stendhalhoz, vagy Tolsztojhoz, egyértelmű lesz, hogy ő is inkább romantikához tartozik. Az ő írásaiban már inkább felfedezhető a figyelmeztetés, segélykérés: ideje lenne felébredni, szembe nézni a valósággal is. Beszterce bolond várura az álmodozó nemesség egy mintapéldánya, a kifigurázott dzsentrik, mind egy recsegő-ropogó társadalom tüneteit festi le nekünk.
Jókai álomvilága és Mikszáth realistább, karcolatszerű világa keveredik ma is bennünk, egyrészről a nagy magyarság pátosza, magunkat jelenleg túlértékelve, egyben jelentős iróniával magunkkal szemben, némi gúnnyal vegyítve. Reális önkép fontos lenne a jó politikai döntésekhez, valamint a jó döntéshozók kiválasztásához. Ehhez el kellene elmerülni Magyarország ezen korszakában, mivel több olyan politikai hibából is tanulhatnánk, ami a későbbi tragédiákhoz is vezetett, valamint Jókai mesevilágát is a szívünkben helyére tudnánk tenni, nem csak egy unalmas hablatyolás lenne.
