Nyugatiszél

A gyerekszületés az egyik legnagyobb mérföldkő az ember életében. Egy másik állapot, amit nem láthatunk az előzőből, csak átlépünk a gyerek születésének pillanatában. Az sem teljesen világos, hogy jutunk el idáig, talán akárhogy is tervezzük, mégis olyan, mint amikor egy szikla peremén állunk és a tengerbe készülünk ugrani. Még akkor is, ha kilenc hónapig várunk rá. Utólag nehéz visszaidézni az előző állapotot, azt is homály fedi, hogy hogyan értünk el idáig. Valahol volt egy párválasztás, ami mindig egy jó story :). Itt egy picit álljunk is meg. Ha magam sem tudom eldönteni, végül is milyen indíttatásból vállaltam gyereket, akkor hogy lehet olyan állami szabályzást kitalálni, ami serkentené a gyereknevelést?

Ha megpróbálok visszaemlékezni, akkor az anyagi biztonság fontos szempont volt. Bár a magyar átlaghoz viszonyítva anyagilag jól álltunk, mégis sokan velünk azonos helyzetűek nem vállalnának gyereket. Fontos volt természetesen a stabil párkapcsolat, valamint az is, hogy a párom akarja a gyereket. Ha az egyik félnek kell erőltetni az régen rossz. Azon nem gondolkoztam, hogy milyenek az ország kilátásai. Azt általában mindig kritikusan ítéljük meg, akkor is, ha véletlenül épen jó. Ez egy olyan paraméter, amit sohasem ismerhetünk, egyszerűen azért, mert a jövőt nem lehet megjósolni. Igen az is lehet, hogy ennél még sokkal rosszabb lesz, de minden bajból valahogy ki lehet mászni, szerintem ezen felesleges rágódni. Mi úgy ítéltük meg, megvannak a megfelelő alap, belevághatunk. Mégis sokan elrettennek a gyerekvállalástól, vagy csak halogatják, de ennek mik lehetnek az okai?

Egész Európa öregszik, a termékenységi ráta mindenhol 2 alatt van, Németországban 1,4, Kelet-Közép Európában 1,4-1,3. Ez a népességfogyást eddig semmilyen gyerekvállalást támogató rendszerrel nem sikerült sehol sem megfordítani. Sokan mondhatják, hogy ilyen gazdasági helyzet mellett nem érdemes családot alapítani, pedig nagyon sokan sokkal rosszabb körülmények között megteszik. Nagyon sokan nálunk jobb körülmények között élve sem vállalnak gyereket. Valahogy a tények azt mutatják, hogy mégsem az anyagi helyzettől függ, mert a szegényebb régiókban általában nő a népességszám.

Pedig ennek az oka egyrészt pont az anyagi helyzet. Mégpedig szerintem arról lehet szó, hogy féltjük a megszerzett társadalmi és anyagi pozíciónkat, amibe egy gyerek nem fér bele. Már csak a belefektetendő idő miatt is a karrierünk szenvedhet hátrányt. Ilyen gondjai egy afrikai szegény családnak nincs, azaz nincs vesztenivalója. Ezt a problémát más szempontból világítja meg Kodolányi Sötétség című novellája, ami 1922-ben jelent meg a Nyugat hasábjain, mint az alcíme is mutatja egy Dél-baranyai tanulmány. Egy családról szól, ahol az anya a második gyerekkel terhes. Mivel még akkoriban nem volt lehetőség a családok teljes szétköltözésére, az anyós is velük lakott, de nem csak megtűrt rokon volt, hanem az akkori szokásoknak megfelelően a családi hierarchiában a feleség felett állt. A felállás a következő: az anya megtartaná a gyereket, de a család többi tagja lebeszélné (élen az anyóssal). Győzködik az asszonyt, hogy a többi nő is átesett hasonló dolgon, csak szólni kell a vajákos asszonynak és ő elintézni. Az asszon persze fél, hogy belehalhat a magzattal együtt. Végén a konfliktus elfajul, az asszon belehal az abortuszba, amiben a férj rúgása is nagy szerepet játszott. A konfliktust leszámítva ez a családi felépítés tipikus volt még az elkövetkező húsz évben is. Minden család csak egy gyereket vállalt, hogy a földet ne kelljen kettéosztani. Szóval a kevés gyereket pont anyagi szempontból vállalnak, kevesebb anyagi áldozattal jár és a már megszerzett vagyont sem kell tovább osztani.

Ha pedig a mai jó európai szociális rendszert nézzük, akkor anyagilag abszolút nem éri meg gyereket vállalni. Eddig nyugodtan számíthattunk az öregségi nyugdíjra, amivel változatlan életszínvonalon élhettünk életünk végéig. Ellenben régen csak a gyerekekre támaszkodhattak az öregek, már ezért is gyereket kellett vállalniuk. A modern fogamzásgátlók elterjedésével a szaporodási ösztön és a gyerekvállalás biztonságosan szétválasztható. Mivel csak a szexet kívánjuk ösztönösen a végeredményét pedig nem, így kézenfekvő is a magyarázat, hogy minél nagyobb kényelemben élünk, egy gyerek okozta kényelmetlenség nem fér bele a modern életünkbe.

Ebből a bizonyos másik állapotból nézve lehetetlen elmagyarázni egy gyermektelennek. Általában figyelni is kell rá, hogy a sok gyerekes történettel ne untassuk őket. Egy gyerek nevelés ellen könnyű érveket hozni. Ha egy gyermektelen pár látja a hisztiző, síró gyereket, hogy mennyire nincs a szülőnek semmi szabadideje, joggal gondolhatja, hogy ez nem a legjobb buli. Szerintem Európa népességfogyása csak egy módon fog megfordulni: ha valamilyen okból minket körülvevő szociális háló megszűnik és újra a csak a gyerekeinkre támaszkodhatunk.  

Mostanában alkalmam nyílt pár külföldivel beszélgetni az EB-ről, meg általában a fociról és ezen keresztül kicsit elgondolkodtam a magyar futballról.

Egyik alkalommal egy osztrák illetővel beszélgettem, nagy mélységekbe nem kalandoztunk, mert az elején leszögezte, hogy nem nagyon érdekli a foci, de azért a meccseket megnézi. Kedvenc csapata meg nincs is. Hozzátette, hogy Ausztriában a sí nagyon népszerű, abban vannak világszinten eredményeik. Persze miért is lenne kedvenc csapata, ha a sajátjainak nem drukkolhat, ezzel én is így vagyok. Szívesen megkérdeztem volna azt is, hogy náluk vannak e olyan osztrák drukkerek, akik többes szám első személyben beszélnek más nemzet csapatáról. Messze vezetett volna, vagy szerintem nem is értette volna a kérdést.

A 2008-as EB-t Ausztria és Svájc rendezte, gazdaságilag nem nagyon terhelte meg őket az ezzel járó beruházás, ellenben Ukrajnával. De azóta sem költenek a focira annál többet, mint amennyi ésszerű. Nincs minden városnak szinte kötelező jelleggel valamilyen focicsapata, nem építenek feleslegesen stadionokat, pedig szerintem lenne rá pénzük, ha akarnák. Szerintem az a helyes, ha az ország arra költ, amiben sikeres. A focit szeretni szubjektív dolog, objektíven anyagilag azokat az egyesületeket kellene támogatnunk, ahol jó nemzetközi eredmények vannak. Itt elkezdhetném ecsetelni, hogy a focistáknál mennyi sokkal eredményesebb sportklubnak kell igen szerény keretek közt gazdálkodnia, míg egy sokadosztályú focicsapat is többet kap, de ezt sokan ismerik. Azt hiszem az előző olimpia jól mutatta milyen rossz úton haladunk.

Egy másik esetben egy német illetővel beszélgettem, persze a csapata esélyeit latolgatta. A beszélgetés elején elsütöttem egy nem túl jól sikerült poént: megkérdeztem, hogy neki ki a kedvenc csapata, a hollandok? Csak értetlenül nézett, mintha sejtette volna, hogy ez vicc akar lenni, csak épen egyáltalán nem tudott vele mit kezdeni. Ez egy tipikusan felesleges vicc volt, mert nyilván nem értheti az utalást a mi helyzetünkre, miszerint abban növünk fel, hogy nem látjuk a saját csapatunkat semmilyen világversenyen. Ő abban nőtt fel, hogy a nemzeti válogatottja mindig jelen van és szoríthat neki. Néha csak sejteni tudom mit érezhet, amikor ln is drukkoltam a válogatottnak a selejtezők folyamán, főleg mikor néha volt egy kis remény. De sajnos én még nem láttam a válogatottunkat kijutni, így az EB-t én csak külső szemlélőként követem.

Így én húsz évre visszatekintve nem értem miért ölünk ennyi pénzt egy sportba, ami csak a kudarcokat szállítja. Vannak nálunk gazdagabb országok, akik ezt is csak egy sportként kezelik és a megfelelő helyre teszik a finanszírozási sorban. Ausztria azért rendezett EB-t mert úgy érezte ez egy jó befektetés és van rá pénze. Nekünk sem pénzünk nincs rá, sem olyan csapatunk, hogy presztízsből mi rendezzük meg. Ha van időm nézni a válogatott meccseit mindig szurkolok nekik, úgy mint minden magyar sportolónak, de sokszor az az érzésem, ha lebontanánk az összes stadiont, talán semmit sem veszítenénk vele, ha ezeken megspórolt pénzen más sportág győztes sportolóit ünnepelhetnénk.

Érdekes ellentmondás, hogy lehet egyszerre munkanélküliség és szakemberhiány Magyarországon. De nem csak nálunk jelentkezik ez a probléma, egész EU-ra jellemző: Angliában, Németországban bevándorlók végzik el azt a munkát, amit a helyi lakosok nem hajlandóak, de Lengyelországban is lazítani akarnak a bevándorlási szabályokon, hogy a hiányszakmákat feltöltsék. Míg Nyugat-Európában a jó szociális juttatások miatt nem hajlandóak elvállalni bizonyos munkákat, addig nálunk ennél sokkal bonyolultabb a kép.

Orbán Viktorral egyet tudok abban érteni, hogy a munkaerőhiányt elsősorban a saját piacról kellene pótolni, hiszen nálunk és Európában is van felszámolandó munkanélküliség, plusz nálunk ez kombinálódik egy vészesen elszegényedő munkanélküli réteggel. Mégis miért nem megoldható ez a feladat? Európa szinten már írtam erről, most koncentráljunk a hazai körülményekre.

A szakemberhiány

Mint Magyarországon sok mindent, ezt is a rendszerváltásnál érdemes kezdeni. Mikor '89, '90 körül elindultak a változások, mindenki valamilyen jobblétre számított: szabadabb véleménynyilvánításra, bárki vállalkozhat (bár erre már előbb lehetőség nyílt), magasabb életszínvonalra. Szóval az elvárások adottak voltak, a megvalósítással mint tudjuk akadtak gondok. Nem csak politikai szinten, talán kicsit a lakosság fejében is egy kis zavar támadt, sokan a jobb életkörülmény alatt a kevesebb, vagy könnyebb munkát értették. Állam adta rokkant nyugdíj lehetőségét tömegesen használták ki, aki pedig vállalkozásba kezdett nem számított arra, hogy egy vállalkozás sem magától termeli a pénzt. Ez kombinálódik nem túl kényelmes adórendszerrel, ami mellett egy induló vállalkozás nehezen tud törvényesen működni. Ezek együttesen alakították ki azt, hogy a szakmunkát reménytelennek érezzük, szinte nincs szülő aki ezt perspektívaként állítaná gyereke elé, pedig sok szegény családban az lenne.

Míg az általános vélemény szerint nem érdemes szakmunkát tanulni, mert azzal nem lehet elhelyezkedni, furcsa módon, mikor valami miatt szakemberre lenne szükségünk, nagyon nehezen találunk, ha pedig sikerült, akkor az horribilis áron dolgozik. Ezt azért teheti meg, mert HIÁNY van belőlük. Az is igaz, hogy a szükséglet eloszlása nem egyenletes az egész országban, de ha az ország fele szívesen vállalna külföldön munkát, akkor másik fele lehet annyira mobilis, hogy maximum 500 km-el távolabbi városba költözik. Talán fel kellene éleszteni a szakmunkás képzést a tetszhalott állapotából, mert valóban sok gyár bezárt, csökkent a kereslet, de nem nullára és nem olyan kis mértékben, ahogy azt sokan elképzelik.

Leépíteni a szakmunkásképzést nagy hiba volt. Nem is értem miért nem fordítottak erre a területre több figyelmet, mert nyugaton is egy fontos képzési forma. Rendben, hogy kohómérnökre nincs szükség, de informatikai, adminisztratív, vagy akár kőműves területeken lenne igény középfokú végzettségű emberekre, akkor talán nem közgazdász képzettséggel kellene lényegében titkárnői állást elvállalni. Középfokú végzettség nem szégyen, pedig Magyarországon úgy tekintenek rá, hanem egy választható életpálya, amire szükség van, és hazánkban sokan szívesen is tanulnának ilyen iskolákban (igen, akármilyen hihetetlen cigányok is), de egyszerűen nincs rá lehetőség. Sok falu annyira el van zárva a külvilágtól, hogy a gyerekek nem tudnak középiskolába járni, mert nincs megoldva a közlekedés. Talán a futballstadionok helyett erre kellene először áldozni.

Mérnök kell, közgazdász nem

Diplomások területén is nagyok az aránytalanságok. Míg mérnökökből hiány van, közgazdászokból és jogászokból nagyon nagy a túltermelés. Itthon érthetetlen okokból az utóbbi két szak nagyon népszerű volt, de nem értem miért. Például egy közgazdász diplomával Budapesten kívül szinte lehetetlen volt elhelyezkedni (azt hiszem jogival is), ha pedig igen, nem is kecsegtetett nagy kereseti lehetőséggel. Akármilyen hihetetlen annyit havonta akár burkolással is meg lehetett keresni. Jogi pályáról nem is beszélve, akinek nincs ismeretsége, vagy inkább rokona aki egyengeti a pályáját egyetem után minimum öt évig, az szintén egy irodában köt ki nem túl magas fizetéssel. Bölcsész diplomákról meg kár beszélni, ha a kereseteket nézzük akkor a burkolás szintén versenyképes a tudományos pályával.

Sajnos ez a szomorú helyzet, természetesen vannak kivételek akik a fent említett diplomákkal jól keresnek, de azok a kis kivételek, akik valóban arra a pályára valók. Akik pedig „csak úgy” választották ezeket a karokat, valószínűleg nehéz munkakezdés elé néznek.

A mérnöki pálya jó perspektívákat kínál: viszonylag könnyű kezdeti elhelyezkedést, emelkedő fizetést, és mivel külföldön is keresett szakma egész Európában lehet gondolkodni. De miért nem megy akkor mindenki mérnöknek? Mert a mérnöki pálya nehéz. Olyan tantárgyakat kell, vagy kellene tanulni, amik nehezen elsajátítható, több munkát kellene beléjük fektetni. Mivel a tanári pálya anyagilag vállalhatatlan (lehet, hogy nem csak anyagilag), a minőségi romlás már általános iskolától tapasztalható, arról nem is beszélve, hogy természettudományos órák számát 1998 óta csökkentik. Történelmet tudni is szép, de mint fentebb leírtam, a természettudomány versenyképesebb tudás. Mivel nehezebb tárgyakról van szó, nehezebb jól oktatni is, ráadásul már lehetetlen leadni azt a minimum anyagot, ami egyetemen előfeltétel. Az egyetemi anyagot pedig nem, vagy alig-alig illesztik hozzá a csökkenő középiskolai tudáshoz. Ennek egyenes következménye, hogy a tanulóknak egyre szenvedősebb elsajátítani ezeket a tárgyakat, így érthető is miért nem mennek mérnök szakokra. A minőségi javulást általános iskolában kellene kezdeni, első lépés lehetne az, hogy megemelik (vagy visszaemelik) a természettudományos órák számát és ez még pénzbe sem kerülne.

Összegezve: a kilencvenes évektől napjainkig, mintha semmi valós visszajelzés nem lenne a munkaerőpiactól a szülők felé. Olyan pályákat választottak a fiatalok, amik vagy versenyképtelen, vagy telített azon a területen a munkaerőpiac. Akik pedig akár szakmunkásnak is szívesen tanulnának, azok esélyük sincs eljutni az adott iskoláig. Elterjedt az a mondás, hogy „csak valamilyen diplomás legyen”. Csakhogy az a valamilyen diploma keresetet nézve annyit sem ér, mint egy burkolói, villanyszerelő pedig messze megelőzi. El lehetne gondolkodni, hogy kinek a hibája volt az a félretájékoztatás. Szerintem az iskoláknak kellett volna megkapnia ezeket az információkat, a felvételi tájékoztatóban is jó helye lenne, nem csak nyers adatként, hanem konkrét szándékokként, hogy mire, milyen diplomásra, szakemberre lenne szükség a munkaerőpiacon. Akkor talán nem így ilyen durva létszámcsökkentéssel kellett volna a lakosságot a valósággal szembesíteni. A szakmunkásképzés még egy nagy kérdőjel.

Trianon talán a magyarok számára legismertebb francia szó, szinte teljesen összeforrt a nemzeti gyásszal, fájdalommal. Ezzel a gyásszal növünk fel, tanítják a szüleink, tanítják az iskolában, évben többször szembesülünk vele TV-műsorok kapcsán is, évforduló kapcsán meg pláne a sajtó is tele van ezzel.

Trianon mégis mindenkiben másképp él, mindenki kicsit a maga formájára alakítja. Van aki teljesen azonosul vele, személyes ügyének tekinti. Utánaolvas, tájékozódik, hisz a magyarok régi dicső történelmében. Véleményem szerint sokszor bele is savanyodnak. Mások csak néha elmerengenek a nagy Magyarország térkép felett, milyen szép is volt, megmarad ez az egész egy delíriumnak, egy szép mesének a valóságtól teljesen elszakadva. Megint mások beleuntak ebbe az egészbe, vagy családi okokból soha nem is foglalkoztak vele, e helyett inkább egy magyarnál jobban definiált nemzethez sorolja magát, annak ellenére, hogy a nyelvét már nem is beszéli és a kultúrájáról sem sok fogalma van. Ennek ellenére biztonságosabbnak érzi, mintsem egy ilyen közép-Európában nyelvileg elszigetelt, nem túl szerencsés múltú nemzethez sorolná magát. Végül vannak olyanok, akik akarnak valamit tenni ezért a nemzetért, már csak azért is mert úgy érzik, nincs sok választásuk, ide tartoznak, ezért akarnak dolgozni.

Aki ebbe a csoportba tartozik nagyon elszigetelve érezheti magát, mert nincs az a fórum, ami ilyen embereket gyűjteni szélsőséges nézetek nélkül. Szerintem mindenki érti mire gondolok, mikor arról beszélek amikor kinéznek a társaságból, ha pozitívan próbálsz a nemzetedről beszélni. Rögtön megbélyegeznek, hogy biztos „szélső jobbos” vagy, pedig nem. Csak jobb lenne, ha valahogy pozitívabb lenne a hangulat, ha nem az örökös megszorítások, de rossz a helyzet, meg mennyire rosszul jártunk a történelemben is özönlene ránk minden helyzetben. Problémák mindenhol vannak, tragikus sorsú nemzetekre is van példa a történelemben, amiknek a sorsa lehet, hogy tényleg tragédiával végződött és végleg eltűntek a történelem süllyesztőjében.

A baj mértékétől függetlenül kellő erőfeszítéssel és összefogással szinte mindig ki lehet találni valamilyen megoldást. Szerintem egy nemzet akkor tűnik el abban a bizonyos süllyesztőben, ha már hiányzik az alapvető kompromisszumkészség, az áldozatkészség egy közös ügy iránt, legyen az akár a fennmaradás. Ha az örök reménytelenségben és a rosszban élünk, akkor a sorsunkat be fogjuk teljesíteni, valóban egyek leszünk az eltűnt nemzetek sorában. Vannak példák nálunk rosszabb helyzetben lévő országokra, ahol mégis megmaradt egyfajta kohézió, és ha úgy alakul együtt mozdulnak a közös ügyért.

Trianont nem szabad elfelejtenünk, meg kell tartani az emlékét, de nem csak a gyászra kell emlékeznünk, hanem a hibákra is, amiket a politikusaink elkövettek jóval a trianoni béke előtt. Ide kell érteni a reformok, nemzetiségi ügyek elodázását, a túl maradi gondolkodást. Az iskolákban is fel kellene hívni a gyerekek figyelmét ezekre a hibákra, ebből tanuljanak, ne pedig a felesleges bánatot és haragot neveljük beléjük.

Választhatjuk az örök gyászt is, ami egy bénító nemzeti depresszióhoz vezet, de szembe is nézhetnénk a hibáinkkal, amikből tanulhatnánk, jobbá tehetnénk saját és talán a határon túli magyarok sorsát is. Nekem ezt jelenti Trianon.

Parlamenti ciklus félidejében nem árt egy pillanatra megállni és elgondolkodni, mi is történt eddig. Számos elemzés, cikk, kritika megjelent, amik amolyan helyzetértékelők, legyen ez a poszt is egy ezek közül.

Nem könnyű helyzetben vette át FIDESZ a stafétabotot, egy világméretű válság kellős közepén voltunk, a gazdaságtani jósok elnyúló válságot ígértek, esetleg kisebb emelkedéssel, majd újabb visszaesésekkel. Ezekre fittyet hányva kormányuk egy nagyon optimista politikába fogott: adót csökkentenek. Ez egy tekintélyes lyukat ütött a költségvetésen, amit elkezdtek toldozgatni-foltozgatni, eddig úgy tűnik eredménytelenül. Nem tudom, hogy ezt az optimizmust mire alapozták, mert az adócsökkentés köztudottan rizikós lépés, gazdaságélénkítő hatása pedig soha nem garantált, főleg eladósodott lakosság esetében. Másik gond, hogy nem túl széles réteget érintett, viszont a hátrányait annál többen. Ennek a politikai jelentőségét persze azonnal felismerték és sufnituning megoldással megpróbálták a fizetéscsökkenést megakadályozni. Ehhez a baklövésükhöz pedig végletesen ragaszkodnak.

Tudták azt is, hogy azonnal pénzt kell szerezni. De sajnos az ellenzéki politizálásuk során kényszerpályára helyezték magukat, így kénytelenek voltak olyan „Robin Hood” megoldásokat keresni, amivel nem egyértelműen a lakosságot terhelik, hanem áttételesen, sőt ezt az áttételt is megpróbálták megszüntetni. A bankadóval, multikat büntető adókkal nem értek el mást, mint a kormányba vetett bizalmat csökkentették, így hosszú távon fogjuk megfizetni az árát, előre ki nem számítható mértékben. Egy kivetett adóval legalább tudjuk, hogy jövőre mennyivel kevesebb pénzzel számoljak, de egy elvesztett vagy veszélyben lévő bizonytalan munkahely szerintem sokkal rosszabb.

A nyugdíjkassza reformjáról meg kár is szót fecsérelni: a nyugdíjra szánt pénzünket államosították és a kimutatások szerint bár az összes magánnyugdíj-pénztár veszteséges volt, az állam gazdálkodott a legrosszabbul a nyugdíjvagyonnal! Ezt sem árt észben tartani!

Ezek mellett elindult egy ideológiai megújulás: új alkotmány, új médiatörvény, három csapás stb. Igen a régi alkotmányt még a kommunista időkben alkották, de ettől még nem volt az alapjaiban rossz. Több alkotmányjogász szerint semmi szükség nem lett volna erre az átalakításra, főleg nem ilyen módon. Már csak azért is, mert '90-ben hozzáértő emberek kiigazították azt, amit kellett. Kinek van arra szükség, hogy megkössék a következő kormány kezét? Miért rögzítenek benne olyan dolgokat amik nem biztos, hogy a jövőben előnyös lesz? Ez csak azt támasztja alá, hogy nagyon meg vannak győződve a maguk igazáról, de ez nem bölcs hozzáállás, ugyanis kételkedni mindig muszáj. Muszáj bízni a következő nemzedékben, hogy bár más utat választanak, de nem csak egy járható, igaz út létezik. Bizony a gazdasági, politikai folyamatok olyan összetettek, hogy több jó megoldásnak is kell lennie ugyan arra a problémára. Szerintem erre a fajta nagy megújulásra a nemzet nem tartott igényt.

Egy másfajta megújulásra viszont igényt tartott volna: a politikának a gazdasághoz való hozzáállásában, valamint ennek a kommunikációjában. Ugyan úgy hitegetnek és ködösítenek, amiből az ország értelmesebbik felének teljesen elege van. Nagy forradalom nevében teljesen nyilvánvaló hibákat vétenek, amiket aztán olyan gyerekesen próbálnak leplezni, hogy azon csak nevetni lehet(ne). Itt félidőben egy lényeges adatot látok csak: 
Tárki szerint a FIDESZ népszerűsége az MSZP-ére esett vissza. Ezt úgy kell érteni, hogy a FIDESZ-t annyira utálják, mint az MSZP-t. A másik fontos adat: a választók 49% nem választana semmilyen pártot! Azaz, ha kocsmában a sörtől megokosodva elkezdenénk politizálni, akkor a velem szemben ülő kb. 50% valószínűséggel utálja az összes pártot. Magyarul nem bízunk már egyáltalán a vezetésben, a FIDESZ nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, egy hatalomhoz és a saját igazához ragaszkodó idealista párt. A vezetőség fociszeretete pedig már inkább ellenszenves, mint szimpatikus. Ez talán a Kádári időket idézné, ha éltem volna akkor. De nem, így nekem csak Orbán van, akiből mondjuk ki: hiányolom azt az intellektust, amit egy vezetőtől elvárnék. Persze választás sincs, hiszen az MSZP teljesen lejáratta magát, JOBBIK-ról kár beszélni, az LMP pedig annyira naiv párt, hogy inkább sajnálom őket, Demokratikus Koalíció pedig a következő választásokkal meg fog szűnni létezni, nem is kár értük.

Ez egy nagyon keserű hangvételű poszt lett, mert nincs semmi okunk örömködni. Az Európa gazdasági helyzete nagy vihart ígér, FIDESZ pedig nem mutat semmi olyan kvalitást aki ebben a viharban el tudná kormányozni az országot, csupán egy dezsavű érzésünk van, hogy miért is váltották le őket 2002-ben, azzal a különbséggel, hogy most nincs választásunk. Ebben a helyzetben egy igen kiváló kormányra lenne szükség, nem pedig önjelölt forradalmárokra. Bár csak egy elemző hangvételő, vagy esetleg dícsérő posztot írhattam volna, de sajnos nem ment, sajnos ez lett.