Nyugatiszél

Reagálni szeretnék egy cikkre. Ez a cikk címében egy palotaforradalom lehetőségét vetíti előre, ami az MSZP-ben egy nagyon is reális opció. Ez ennek a pártnak a legnagyobb gyengéje, helyesen teret enged a megújulásnak, de ez sokszor az önös tervek megvalósításába torkollik, az aktuális vezető politikai legyilkolása által. Míg a FIDESZ igazából egy ember köré épített bebetonozott monstrum, addig az MSZP inkább hasonlított egy méhkasra. Jelen pillanatban ez lehet a veszte, ugyanis a hatékony építkezéshez szükség van egy bizonyos szintű szervezettségre, ami jelenleg nincs meg a pártban. Viszont a túlzott merevség sem lenne ideális (mint a FIDESZ-ben). MSZP-nek nem sikerült ezt az arany középutat megtalálnia és Gyurcsány megbuktatásával a párt a káoszba süllyedt, a magbuktatókkal együtt.

Az, hogy nem tudnak a 17%-os támogatottságnál többet szerezni egyes egyedül csak a saját hibájuk. Nem lehet a kevés médiatámogatásra fogni az internet világában, egyszerűen krónikus ötlettelenségben szenvednek, ami a vezéregyéniség hiánya tovább ront, végkép beleszürkülnek a baloldal amúgy sem színes palettájába, pedig a kormány szolgáltat témát rendesen. De mégis kinek hiányzik ma egy ellenzéki párt?

Tulajdonképen nagyon sok embernek, akik nem mennek el szavazni, vagy kénytelenek túl nagy kompromisszumot kötni. Az is intő jel, hogy a választók minimum fele nem választana senkit. Ez egyszerre mutatja az elégedetlenséget és az alternatíva hiányát. A cikkben említik a kormányzóképességet, és ehhez mi szükséges, de azt hiszem ezt önmagában nem hisszük el az MSZP-ről. Például a már-már szélsőségesen centralizált FIDESZ-ben is nehéz végigvinni egy-egy tervet, Lázár János szerint is túl sok oligarcha akar beleszólni a kormány munkájába, politikai ellenfelekről nem is beszélve, pedig egy erős pártról beszélünk. Most emlékezzünk vissza Gyurcsány Ferenc reformterveire, amit népszavazással sikerült megbuktatni (ami elvileg ellenzéki kezdeményezés volt, de valószínűleg kellett hozzá a párton belüli politikai ellenfelek segítsége is). Ilyen ma elképzelhetetlen, szerintem helyesen, mert ez a kormányzóképesség maga, nem pedig a cikkben felsorolt elvek:

"eszerint a kormányzóképesség megszerzéséhez négy fontos dolog kell: értékalapú politika, társadalmi beágyazottság, hitelesség és szakmai megalapozottság"

Kormányzóképességbe beletartozik az is, hogy bizonyos szükséges ám kevésbé népszerű intézkedéseket véghez tudjanak vinni a párt bukása nélkül. Az MSZP most korántsem mutat ilyen képet, és az, amit a cikk sugall, abszolút jogosan, csak a velük kapcsolatos kételyeket erősítik.

Aki elhatárolódik az összes párttól egy kicsit cinikusnak tartom, legfőképpen azért, mert ha nem szavaz, akkor mindegy mit hord össze, akkor tulajdonképen elégedett a jelenlegi rendszerrel. Ezzel nincs is semmi gond, de mivel mást állítanak, mint amit valójában cselekszenek, nem hiszem, hogy ez tudatos választás lenne.

Lényeg, hogy jelenlegi kormányunk elég sok ideológiai és gazdasági hibát vét, amit a választók többsége felé hihetetlen jól kommunikálnak, ezzel a bázissal pedig meg lehet szerezni a többséget. Ha nincs alternatíva, akkor elvesztjük a reményt is abban, hogy változtathatunk, így egyre jobban ki leszünk szolgáltatva egy ideológiának, egy akaratnak, ami valójában egy kisebbség támogatása csak, vezetők elkényelmesednek, és amint látjuk beindulnak olyan folyamatok, amik a politikai és gazdasági vezetés egy kézben összpontosulásval fog végződni. Ezt mindegy hogy egy puha diktatúra, ahol nincsenek kivégzések, de a lényeget tekintve ugyan az lesz: egy szűk bázis rákényszeríti az akaratát a többségre. Ha az Európai unió a jövőben is fennmarad ebben a formában, a középréteg csalódottsága további elvándorlást fog eredményezni, hiszen ez a kormány pont értük nem tesz semmit. Mivel nem tesznek semmit az egészségüggyel és a nyugdíjrendszerrel, ezek összeomlása sokaknak nem ad választási lehetőséget.

Egy ellenzéki pártnak erre is kellene fókuszálnia, kongatni kellene a vészharangot, de ehhez képest csak a csend van, mintha ők maguk sem hinnének ebben. Egy egészséges társadalomban mindig kellene lenni új elképzeléseknek, mind a politikai vezetésre, mind a gazdaság megreformálására, ha ez nincs akkor az apátia és a közöny nagyon mély problémára utal, arra, hogy a nemzet, a társadalom egésze elvesztette a hitét, így nem csoda, ha nehezen szerveződik egy ellenzéki párt. De működhetne ellenkező irányba: egy pártnak lehetne víziója, ő hitethetné el velünk, hogy van bizonyos dolgokra alternatíva, azokban, amikben a kormány gyenge. Ide olyan vezető kellene, aki nem a közvélemény-kutatásokat bújja, nem fél a politikai vitáktól, hanem mint egy jó vezér az alapelvek mentén utat mutat. Ehhez bizony egy személyiség kell, ami ma az MSZP-nek nincs meg.

Göncz Árpád neve összeforrt a rendszerváltással, ő volt az a politikus, akiben a választók mérsékelt része nemhogy nem csalódott, hanem egyenesen példaképként, tényleg Magyarország nagypapájaként tekintettek rá, bár nem közvetlen választásokon szerezte meg a Magyar Köztársaság elnöki pozíciót. A múltja csak hitelesebbé tette 1988 utáni politikai nézeteit és tevékenységét, hiszen két elnyomó diktatúrával is szembeszállt, kommunista elnyomás 56-os forradalom után börtönbe is zárta, ha nincs a 1960. márciusi amnesztia, talán élete végéig.

Műfordítóként és drámaíróként valóban közel érezhettük magunkat, hiszen ez csak alátámasztotta a bölcs öregember imidzsét. Erre szükség is volt, mivel a kommunista rendszerben a nép gyermeke szlogen kissé elkopott. Legismertebb fordítása a Gyűrűk ura, amit azért is kezdtem el elolvasni, mert az ő neve is szerepelt a könyvön, de végül nem sikerült soha elolvasnom, de ez nem Göncz Árpád hibája.

A rendszerváltás utáni egyik legnépszerűbb, ha nem a legnépszerűbb politikus volt, de még érdekesebb ezen népszerű politikus viszonya az aktuális kormánnyal. Göncz Árpád csökönyösen ragaszkodott olyan elvekhez, ami a választók nagy részének szimpatikus volt, nem az olcsó népszerűséget kereste, hanem a pozitív ideológiáját megértették a választók nagy része is, és könnyen azonosulni tudott, azzal, ami Göncz Árpád volt maga. De miért futott zátonyra a kapcsolata nem csak Antal Józseffel, hanem általában az MDF politikájával? Talán több következetességet várt volna el tőlük. Még több kérdést vet fel, hogy vajon miért találta meg a közös hangot az 1994 ás 1998 között kormányzó MSZP-vel jobban, mint a saját pártjával vagy a rendszerváltó MDF-el és később a FIDESZ-el? 1989-es változásokat sokan nem értették meg, szélsőjobb ösztönösen nyugat ellen kezdett lázadni, ők benne csupán egy összeesküvőt láttak, amit Csurka István csak megerősített, ami a 1992-es kifütyüléséhez vezetett, ezt a többség értetlenül fogatta. Sokan csupán azt hitték, megvalósulnak az álmaik, lesz nyugati kocsi, nyugati költekezés és több pénz, talán a szabadságot és abban rejlő lehetőségeket kevesen látták meg, még kevesebben értékelték.

Összességében Göncz Árpád készen állt a rendszerváltásra, mert ő maga sohasem fogadta el az elnyomást, mert személyisége letisztult volt és elég bölcs volt ahhoz, hogy a megfelelő döntéseket hozza meg, szilárd legyen az értékrendje. De a választók egy része és a kormány sem készült fel rá. A politikai hibák sorozata oda vezetett, hogy már a második választásokon vereséget szenvedtek a rendszerváltó erők, és faramuci módon, de a MSZNP utódpártja valószínűleg adaptálva az új politikai elveket, és a vezetési tapasztalatait felhasználva tudta azt a demokratikus kormányzást létrehoznia, ami Göncz Árpádhoz is a legközelebb állt, még a következő Orbán kormánnyal is hűvösebb volt a viszonya.

A további elemzéstől eltekintenék, inkább szeretném az utolsó bekezdéssel gondolkozásra sarkalni a kedves olvasót.

II. József volt az utolsó felvilágosult uralkodónk, aki abszolutista berendezkedést személyes haladó elveinek megvalósítására használta volna, ha a rendek nem állnak ellen. I Lipót Toszkána hercege lett II. Lipót néven József utóda. Ez ő uralkodása honosította meg azt a sztálini diktatúrához hasonló paranoid uralkodást, ami a kiegyezésig oly jellemző volt a Habsburg udvarra. Mindenfajta haladást és reformot potenciális lázadás lehetőségének tekintet, így ellenszegült minden változtatásnak. Ennek köszönhetően hazánk siralmasan lemaradt az iparosodási versenyben. Szinte ugyan azon feudális viszonyok voltak érvényben, amit 1222-ben az aranybullában lefektettek, míg Angliában az ipari forradalom 1769-ben elkezdődött, talán érthetjük, mit érezhetett Széchenyi, mikor külföldön járt és utána a magyar lemaradásról beszélt.

A 48-as forradalom ez elleni egyfajta lázadás, tenni akarás volt, a császári udvar merevsége pedig automatikusan indukálta a hevesebb reakciót: a forradalmat. Az összefogás erősségét jól mutatja a tábornoki kar elég színes nemzetiségi összetétele is, valamint a magyar forradalom tartott ki legtovább az európai felelések közül. Az akkor nem kicsi Habsburg birodalom egyedül nem is tudta leverni, ehhez a hatalmas Oroszország segítsége kellett. Magyar szabadság ügyét önmagában a nagyhatalmak kialakulása sem segítette. Ugyanis hiába voltunk már erősebbek az elnyomóinknál ehhez kellett volna egy erősebb külső szövetséges is, aki konfliktusban áll a Habsburgokkal. De ekkor sajnos ilyen nem volt.

Az uralkodók maradi hozzáállása miatt bukásra volt ítélve a Habsburg birodalom, hiszen a technikai újítások, az ipari kapacitás a modern háborúk döntő tényezői lettek, amiben behozhatatlanul lemaradtunk. Az aradi vértanúk kivégzése 1849. október 6-án történt meg, a kiegyezésre 1867 elejéig kellett várni. Tanulság, hogy a forradalom maga és a megtorlás is a csökönyös politika miatt volt, a változásnak muszáj utat engedni, mert így szenvednek a régi értékek a legkisebb csorbát. Ha túl konzervatívan, csökönyösen ellenállunk, akkor a felduzzadó víz áttöri a gátat és mindent elsöpör.

Magyar irodalom Janus Pannoniusnál kezdődik az iskolákban, akinek sem születési helyét nem ismerjük, sem a magyar nevét pontosan, e mellet még csak nem is magyarul írt, hanem latinul (a kornak megfelelően). Középiskolások például ezzel a gyöngyszemmel ismerkedhetnek meg:

UGYANARRA A LINUSRA

Szent könyvek tömegét tudó Linus, te,
zord rendjében a jó Ferenc atyánknak,
szándék nélkül a fültanúja voltál,
hogy meggyóntam: elég gyakorta űztem
egy-egy farcicerét ramaty buzikkal.
Szentséges dühöd oly magasra hágott,
hogy mindenfele prédikációdban
megróttad nyomorult viselkedésem.
Nem tettem, Linus, én bujálkodásból:
a csúf ördögöket riasztom ezzel.

ahonnan a „farcicere” szóval bővíthetik a szókincsüket. De miért érezzük sokkal jelentősebbnek a romantika korszakát, mint azt megelőzőt akár?

Ez elsősorban magával a műfajjal magyarázható, a kiábrándultság, szabadságvágy, mind passzol az 1848-as forradalom és szabadságharc körüli hangulathoz. Szakítás a realitásokkal azért is volt akkoriban időszerű, mert el lehetett merülni a múlt dicsőségesebb korszakaiban, a szabadságharc pátoszában, e mellett pedig el lehetett feledkezni a valós, igen súlyos gondokról. Többek közt Habsburg birodalmon belül a Magyar királysághoz tartózó területeketet mind a nemzetiségi, mind a társadalmi ellentétek kezdték szétfeszíteni, ami a jól ismert Trianoni békéhez vezettek. Ezek összefonódását jól mutatja, hogy a 48-as forradalom után a románok esetében ép a jobbágyfelszabadítás elmaradása csapott át egy nemzetiségi felkelésbe. Ez a példa is jól mutatja a helyzet összefonódását. Gazdasági lemaradásunk nem csak Széchenyinek voltak világosak, már a jobbágyság is jogokat követelt magának, a feudális rendszer lebontását, ami valljuk meg: abban a korban nagyon is időszerű lett volna. Természetesen a magyar gondolkodásra oly jellemző maradiság miatt a szükséges reformok elmaradtak, így a problémák tovább eszkalálódhattak és a jól ismert tragédiába vezettek.

Maga a szabadságharc alapját a nemzetiségi mozgalmakat is Napóleonnak köszönhetjük, ugyanis a liberalizmust valamint a nemzeti eszmék magvait a napóleoni háborúk hintették el Európában, nálunk ekkorra érett be. A bevezetőben említett Janus Pannonius nem is írhatta volna más nyelven verseit, mint latinul, az ő korában más elképzelhetetlen lett volna. Nem volt a magyar nyelv használata a nemzetiségi mozgalmak előtt egyértelmű: Mária Terézia Ratio Educationis rendeletét több nemes, nem azért bírálta, mert nem magyarul kellett volna oktatni, hanem, hogy nem latinul, ami akkor a tudomány nyelve volt. Társaságban pedig egy úr franciául beszélt, az otthoni könyvtárban is főleg francia irodalommal volt. Ehhez képest a 48 forradalom után a nemesek nemzeti ébredése igen jó táptalaja volt a romantikának, egyrészt igény volt a magyar nyelvű irodalomra, így szélesebb körben terjedhetett, másrészt magyarság tudat erősítésére is fontossá vált.

Jókai irodalma ezt a forradalom és szabadságharc utáni hangulatot lovagolta meg, egy mesevilágot teremtett, ahol az eltévelyedett nemesek is nemzeti útra lépnek, a testvérek feláldozzák egymásért magukat, akár egy csikós is hős lehetett az ő világában. Ezek a regények, amik a forradalom idején játszódnak egy mainál sokkal erősebb Magyarországról szól, ami nem állhatott messze a valóságtól. Valószínűleg, ha a politika megvalósítja a gazdasági reformokat, akkor például Erdélyben a román nemzetiségi mozgalmak alól is kihúzták volna a talajt, így viszont a székelyek is elfordultak a magyar kormánytól és többször inkább a románokkal szövetkeztek. Jókai álma egy olyan országról szó, amit egy felelősségteljesebb, jobb vezetés megteremthetett volna.

Mikszáth Kálmán a kor másik ikonikus írója már korántsem fest olyan romantikus képet a koráról, de realisták közé mégsem sorolhatjuk. Ha őt nem Jókaihoz hasonlítjuk, hanem Stendhalhoz, vagy Tolsztojhoz, egyértelmű lesz, hogy ő is inkább romantikához tartozik. Az ő írásaiban már inkább felfedezhető a figyelmeztetés, segélykérés: ideje lenne felébredni, szembe nézni a valósággal is. Beszterce bolond várura az álmodozó nemesség egy mintapéldánya, a kifigurázott dzsentrik, mind egy recsegő-ropogó társadalom tüneteit festi le nekünk.

Jókai álomvilága és Mikszáth realistább, karcolatszerű világa keveredik ma is bennünk, egyrészről a nagy magyarság pátosza, magunkat jelenleg túlértékelve, egyben jelentős iróniával magunkkal szemben, némi gúnnyal vegyítve. Reális önkép fontos lenne a jó politikai döntésekhez, valamint a jó döntéshozók kiválasztásához. Ehhez el kellene elmerülni Magyarország ezen korszakában, mivel több olyan politikai hibából is tanulhatnánk, ami a későbbi tragédiákhoz is vezetett, valamint Jókai mesevilágát is a szívünkben helyére tudnánk tenni, nem csak egy unalmas hablatyolás lenne.

Liberális oktatás. Enek s mondatnak hallatán azt hiszem legtöbb KDNP-s és Jobbikos politikus hátán feláll a szőr. De mit is jelent valójában a liberális oktatás? Általában a poroszos oktatás ellentétét értik ez alatt. Mivel a világunk gyorsan változik, így nem ördögtől való, hogy az oktatásunk is továbblépjen a százéves hagyományokon. De nálunk a liberális a rossz szinonimája lett.

Egy ideig a liberális jelző jó marketing volt. Ugyanis meglátásom szerint ma nem elsősorban a szülő választ középiskolát, hanem a gyerek. Nekik ez igen vonzó lehetett, mert megértették, hogy ott valószínűleg nem kell majd tanulni. Nos ebben teljesen igazuk is van.

De itt a liberális oktatással van-e a baj, vagy esetleg mással? Ha körbenézünk a világban és összevetjük a ma felkapott finn oktatást mondjuk a konzervatívabb szigorú indiaival, az eredmények mindkettőt igazolják, azaz nem egy járható út van. Valamilyen okokból nem sikerül az iskoláknak sem tudással, sem tanulási képességgel felruházni a diákokat, ami azért nagy baj, mert a munkaerőpiacon teljesen használhatatlanok lesznek.

Sejtésem szerint e mögött a gyerekekért folytatott harc áll. Talán a fogyó népesség egyre kevésbé tudja feltölteni a meglévő intézményeket, így az igazgatók minden eszközt megragadnak az iskolájuk népszerűsítésért, valamint ezeket a gyerekeket meg kell tartani, méghozzá minden áron!

Ha a fenti problémát kombináljuk az alacsony fizetésekkel, talán az egészet nem is kell tovább magyarázni. A focival ellentétben itt nagy baj a finanszírozás hiánya, ugyanis ha egy dolgozónak nem ad fenntartható jövőképet egy pálya, akkor valószínűleg értelmesebb ember inkább mást választ. Persze egy iskola sem marad tanár nélkül, sokan akik bent ragadtak, a rossz rendszer, valamint a nevelés hiánya miatt a kiégéssel kell megküzdeniük, ami egy kölcsönös szenvedést okoz a gyereknek és tanároknak egyaránt.

Feleségem egy elhivatott tanár. (E miatt bolondnak nézik, tiszteletről természetesen szó sincs.) Nem az első évét tölti a szakmában, de annak ellenére, hogy fizika tanár és anya nem könnyű megvetni a lábát egy intézményben. Magyarországon az a furcsa helyzet alakult ki, hogy a versenyszféra sokkal humánusabb és családbarátabb, mint a tanári szakma. Egyik Iskolában (Budapesten) azért nem hosszabbították meg a szerződését, mert terhes volt. Az se érdekelte őket, hogy ezzel nem lesz meg a folyamatos munkaviszonya és elesik a gyes-től. De évek alatt körvonalazódott, mi is a baj vele: oktatni akar. Ez ugyanis konfliktusokat szül, azt pedig el kell kerülni. Fura mód, a részegen asztalon fekvő tanárral nincs baj. Ott a gyerekek is cinkosok, csendben vannak, nincs kifelé mutatott baj. Ha egy órán nemzeti sportot olvasnak fizika helyet, azzal sincs gond. Az sem baj, ha próbaéretségin az osztály 70%-a megbukik, mert egy másik tanár elkottyantja, hogy úgyis átrugdossák őket, így ezek után se tanulnak semmit. Az sem baj, hogy szövegértési gondjaik vannak, legalapvetőbb matematikai összefüggéseket nem értik. Csak a szülő ne vigye el a gyereket és ne kelljen senkit kirúgni. Az a nagy baj, hogy az iskolát nem érdekli a gyerek jövője, a tanárok, az igazgató csak az adott napot akarja túlélni.

Sok tanár a liberális oktatás alatt a tanulókkal való haverkodást érti. A jó kapcsolat fontos lenne, de ne keverjük össze a haverkodással, mert meg kell tanulni élni a lehetőségekkel, de betartani a szabályokat is. Talán több tanár részéről is ez egyfajta menekülési út inkább, legalább a gyerekek nem bántják, tanítani úgysem lehet.

Ezek a fajta tanárok megvédik a diákjaikat, még a kolégákkal szemben is. Például egy osztályfőnök elkottyantotta a diákoknak, hogy a fizikatanárt ki fogja rúgatni. Ezt elég nehéz értelmezni. Ezzel haverságot próbálta erősíteni, vagy tényleg szakmai gondja van? Talán ez utóbbit el is felejthetjük ...

Ha a oktatást nem tesszük rendbe diplománk le fog értékelődni, amivel a felnövő fiatalok még nagyobb hátrányba kerülnek, mert így még külföldön is nehezebben fognak munkát kapni. Bajok általános iskolában kezdődnek, amit az egyetemeken tapasztalunk az mind csak tünet. Ha nem lesz a tanári pálya egy megbecsült hivatás addig a gyerekek hülyék maradnak (főleg a szakiskolákban), a tanárok meg egymást fogják ölni.

Másik érdekes dolog a félelem a feljelentéstől. Érdekes módon ha ez meg is történik nem szokott lenni következménye. (Kivéve persze egyértelmű eseteket, de ezek kirívóak, nem általánosak). Feljelenteni szokott diák tanárt, mikor a tanulást végkép nem tudja elkerülni, ill. ilyen diákok cinkosai, azzaz a fent említett tanár kollégák akik inkább a munka helyett a gyengébb pozícióban lévő munkatársát próbálja megfúrni. Aki rendesen tanítani akar az pedig csak gyenge pozícióba kerülhet, nem szereti az igazgató, mert fegyelmi, oktatási ügyekkel kellene foglalkoznia, a kollégák sem, mert meg kellene beszélni a szakmai kérdéseket, a gyerekek sem, mert tanulniuk kellene (amit ha megkockáztatnak, még a kiközösítéssel is szembe kell nézniük). Az egyre gyengülő pozíció miatt pedig egyre több támadásra számíthat az a tanár aki a rendszer ellen megy.

Ezekre megoldás a több pénz. Egy felől igen, mert így lehet elvárásokat támasztani, ami kapcsán lassan beindul egy pozitív változás. Sajnos egy hosszabb, mint egy négy éves ciklus, és az eredmény sem látványos, ezzel választást csak elbukni lehet, így a vezetőinkre nem is számíthatunk. Oktatással nem az a baj, hogy liberális, hanem hogy a gyerekekben megöli a tudás iránti vágyat és hülyék maradnak.