Nyugatiszél

Végre olyan történik az oktatás körül, aminek már rég el kellett volna kezdődnie. Ha valami ennyire régóta rosszul működik, alulfinanszírozott, ilyenkor rég a döntéshozókra kellett volna borítani az asztalt. Sajnos manapság jellemzően inkább csendben lelépünk, mintsem harcoljunk az otthoni helyzetünk javításáért, talán ez a késlekedés is ennek tudható be. Csupán abban reménykedek, hogy ne fulladjon ki ez a tüntetéssorozat, érdemi változtatás nélkül. Na de ezen a ponton álljunk is meg! Mi a kívánatos érdemi változtatás?

Válasz erre sokkal nehezebb, mint elsőre gondolnánk. Van egy kézenfekvő probléma, amit muszáj megoldani: a fizetések. Megfelelő szintű fizetések nélkül nem számíthatunk a színvonal emelkedésére, hiszen biztos egzisztencia híján a tehetséges fiatalok biztosan nem ezt a pályát fogják választani. De ez közel sem oldja meg az összes problémát. Ettől még a hosszú évek túlterhelése miatt kiégett oktatók nem fognak hosszútávon új erőre kapni, téves vezetési irányok is rosszak maradnak. Ha emlékszünk a FIDESZ igen ambiciózus reformtervekkel vágott neki a kormányzásnak, de ezek nem hozták meg a kívánt áttörést, így most látványosan ötlettelenül figyeli a káoszt. Hiba abban van, hogy semmiképen sem nagy víziókat kellett volna gyorsan, erővel átpasszírozni a rendszeren. Mivel ellenfél hiányában jó eséllyel hosszútávra rendezkedhetett be, így a reformokat sok kicsi átgondolt döntésekre oszthatta volna. Az hogy nem így tette, csak arról tanúskodik, hogy a kormányunk tagjainak bizony fogalma sincs a modern irányítási elvekről (nevezzük management-nek), pedig egy régóta kutatott terület ez is, irodalmával Dunát lehetne rekeszteni. Biztos többen ismerik is a minisztériumi dolgozók közül, csak ez nem érvényesülhet a sok maradi gondolkodású kolléga miatt (vélhetően). Ha a probléma egy kis szeletét vennék, azt szakmai csoportokkal megbeszélve bevezetnék, majd hosszabb idő elteltével újrabírálva helyességét, gyors visszajelzés lenne az adott lépés helyességéről és könnyen visszavonható lenne. Egy KLIK-et már lebontani sem olyan egyszerű.

A döntéshozók jó szándékát meg sem merem kérdőjelezni. Mégis a végeredmény elkeserítő, hiszem még elfogadható minőségű tankönyveket sem sikerült bevezetniük, ami egy miskolci diák szerint is az egyik legorbitálisabb hibája ennek az oktatási reformnak. Levonhatjuk a következtetést, hogy ezt a végeredményt a jó szándék és a csapnivaló vezetési képességek kombinációja szülte.

Gyorsuló fejlődésre rugalmas rendszerrel lehet csak válaszolni

Ha figyelembe vesszük a világ gyorsulva fejlődését, akkor a rendszernek ez a tehetetlensége még elszomorítóbb, ugyanis a tanároknak nem csupán az anyagi gondokkal, a túlterheléssel kell megküzdeniük, hanem a folyamatosan változó környezetnek is. Mást ne említsünk, mint a mozgáshiány és a számítástechnikai eszközök figyelemre gyakorolt hatását. Ezekre csak egy rugalmas, mindig változni tudó rendszer képes válaszolni. A sokat méltatott finn rendszer sem egy jó ötlettől sikeres, hanem folyamatos megújulási képessége miatt. Ha mi lemásoljuk most a két évvel ezelőtti finn modellt, ami nálunk talán még öt év múlva működhetne a jelenlegi lassú rendszerünk miatt, akkor az már megint elavult lesz. Diákok hiányolják a kreativitásra nevelést, a gyakorlat-központúságot, de ezek a tünetek, amiket a bőrükön éreznek.

Lehetséges megoldás lenne, ha valóban nagyobb szabadságot kapnának az egyes intézmények, és engednénk hogy a jobban szervezett intézetek elszakadjanak a gyengébbektől. Ennek meglennének a hátrányai, de ez az elszakadás már ma is jól megfigyelhető. Természetesen az erős központi irányítás hiányában sem volt a helyzet rózsás, számomra legnagyobb hibának a reál tantárgyak háttérbeszorítása volt (ez egy tipikusan kormányokon átívelő folyamat volt). Tudom, hogy a nemzeti identitás erősítése is fontos, az irodalom, történelem, számomra is kedves tantárgyak voltak, de a nemzet gazdasága szempontjából a műszaki végzettség fontosabb, hiszen ilyen szakmákból munkaerőhiány van Magyarországon. Viszont egy műszaki képzettséghez erős reál tudásra lenne szükség, ami a fizikaórák megcsonkításával, a matematikaoktatás lebutításával nem segítettek elő, de ez szintén csak a jéghegy csúcsa, csupán egy panasz a sok közül.

Mégis merre tovább oktatás?

Hogy érhetjük el, hogy ne hülyékkel árasszuk el az egyetemeket és a munkahelyeket? Ehhez a reformokat kell megreformálni, amire azt hiszem a jelenlegi beképzelt önelégült vezetés képtelen, hiszen ehhez komolyan szembe kellene nézni a hibáival. Vigyázni kell arra, is, hogy ne kezdjünk el értelmetlenül csonkítani, a jelenlegi rossz rendszerben is vannak még értékek, amiket pedig meg kell őrizni. Nem akarok forradalmat, mert azt már kipróbáltuk, de sajnos a változtatásra szükség van, csak a megfelelő helyen.

Nemeskürty István halála azért is rendített meg, mert bár csupán egy könyvét olvastam a Mi, magyarok címűt, de az nagy hatással van rám. Sokszor az olvasmányok jönnek-mennek az ember életében a nagyobb hatású kissé háttérbe szorítja a feledhetőbbet, azt hiszem így már rengeteg olvasmányom a feledés homályába vész, de az ő műve azt hiszem életem végéig elkísér.

Nem csupán az átfogó történelmi tudása, a kiváló írói tehetsége fogott meg, hiszen úgy el tudta mesélni történelmünk 1000 évét, hogy az egy izgalmas olvasmány is volt egyben, hanem általában a hozzáállása a történelem vizsgálatához. Anno történelemtanárom a következő idézetet hajtogatta nekünk az óránkon:

“Historia est magistra vitae.”

(történelem az élet tanítómestere)

Idézet lényege a következő: a régi emberek hibáiból és erényeiből sokat lehet 

tanulni. Ez remélem nem lesz tanárom számára sértő, de ez a mondat igazán Nemeskürtyn keresztül nyert értelmet. Könyvében ugyanis rengeteg olyan következtetés, magyarázat található, ami a történelmi fordulópontokat több szempontból is megvilágítja, amiből rengeteg tanulság levonható, amin keresztül a mai politikai helyzetet is más szemszögből értékelnénk, de akár a nagyon érzékeny trianoni béke példáját is említhetném. A könyv folyamatosan gondolkodásra késztet, ami szerintem alapvető elvárás egy történelemkönyvtől, annak nem szájbarágásnak és száraz adatok felsorolásának kellene lennie, hanem olyan okfejtéseknek, amin keresztül megtanulunk gondolkodni, eseményeket a régi példák alapján elemezni legyen ez népvándorlás, nemzetiségek közti konfliktus, vagy gazdasági krízis.

Magyarországon a történelemoktatás egyik célja a nemzeti identitás erősítése, legalábbis ez volt az egyik kitűzött cél, ráadásul kötelező érettségi tantárgy, ami szintén a fontosságát lenne hivatott jelezni. Az oktatás sikerességét több ponton is meg lehet kérdőjelezni. Semmiképen sem szeretném tartalmilag kritizálni a tankönyveket, mert azokat nem ismerem, jómagam régen érettségiztem és nem ilyen területen dolgozom, így az ismereteim sajnos inkább kopnak, mint bővülnek, de azt jól látom, hogy egy beszélgetések alkalmával mások tudása, akiket ez a téma nem érdekelt, még jobban elkopott. Ismerek olyat akin kitűnő tanuló volt, természetesen ötös lett a történelem érettségije is, de ma már azt sem tudja, hogy kik oldalán harcoltunk a II. világháborúban, nemhogy arról valamilyen ok-okozati összefüggést tudna mondani, vagy hogy mi történt 1956 október 23-án és akkor kik ellen is harcoltunk. Mert nem érdekelte ez az egész, és bizony a száraz unalmas tananyag hamar el is illan. Lehet, hogy ez szélsőséges példának tűnik, de ha csinálnánk egy felmérést azt hiszem alaposan meglepődnénk.

Másik szomorú példa az ún. félkönyvesek jelensége: aki egy félinformációba belekapaszkodva felépít egy álomvilágot, egy bulvártörténelmet, ami a kellő háttérismeret hiányában természetesen folyamatosan formálható is. Elszomorító, hogy tankönyvekre hivatkozva állítanak olyan dolgokat, amik ott sohasem szerepeltek, de erre építik a következő és következő elméleteket, már már mondákat, legendákat meghazudtolva, csak ép tudományos tézisnek beállítva.

Ahhoz, hogy Nemeskürty István művét értelmezni tudjuk eleve gondolkozva kell hozzáállni az olvasáshoz, nem elhinni egyes feltételezéseket, hanem több helyről utánaolvasni és magunknak értelmezni. Sajnos igaz az az állítás, hogy nem voltunk ott, nem láthattuk mi történt, de több értelmezés metszete már egyre világosabb képet adhat, így magunk is bölcsebbek lehetünk és a mai életünkben jobb döntéseket hozhatunk. Ha elveszítjük a gondolkodás képességét és csak elhiszünk dolgokat, akkor birkák leszünk, akiket bármerre terelhetnek és a szörnyű dolgok újra meg fognak velünk történni.

 A ponthatárok kihirdetése előtt kicsit nosztalgikus érzés töltött el, milyen is volt amikor vártam az eredményt, vajon felvesznek-e. Könnyű helyzetem volt, mert a pontrendszer évek óta változatlan volt, az állami finanszírozás megszüntetése sem volt épen akkor napirenden, szóval nagy változások híján tudtam, hogy mire számíthatok. A rá következő években már nem volt ilyen könnyű a helyzet, mert vagy a költségtérítés került napirendre, amit a nép végül leszavazott, máskor a pontszámítási szisztéma lett más, így az összehasonlítási alap lett oda, most pedig az államilag finanszírozott férőhelyek számát csökkentették le, elég drasztikusan. Ez a változás sokak személyes érdekeit sértette, mind a tanulókét, mind az oktatókét.

FIDESZ megint a saját politikájának esett áldozatul. Mivel az az ominózus népszavazás-kezdeményezés az ő ötletük volt, mikor is a költségtérítéses rendszert le lett szavazva, nem is nyúlhattak máshoz, mint az államilag finanszírozott férőhelyekhez. Erre egyszerű okból volt szükség: kevés a pénz (erre is). Itt nem a FIDESZ politikáját kívánom kritizálni (mivel szerintem nincs lényegi különbség a megoldások között, csak máshogy nevezik), sőt általában nem a felsőoktatás rendbetételéről szeretnék írni, hanem mi, az átlag szavazók hozzáállásáról a felsőoktatáshoz.

Ezt a kérdést is érdemes a rendszerváltásig visszavezetni. Rengeteg munkahely szűnt meg, sok olyan, amihez elég volt valamilyen szakképesítés, de sok üzemmérnöki állás is megszűnt, a bányászatról nem is beszélve. Egyszerűen akkor magától értetődőnek tűnt, hogy másfajta munkaerőre van szükség. Gond csak ott volt, hogy nem tudták, hogy mire. Nyugati filmekből láttuk, hogy például a jogászok igen jól élnek. Ezért akinek nem volt jobb ötlete elment jogásznak. A másik jolly joker a közgazdász képzés lett (elnézést a kiragadott példáért, írhattam volna ide sok mást is). Az aki teljesen kiábrándult a gyerekkori vágyaiból, de a szülői nyomásnak meg kellett felelnie, akkor ha jobb volt matekból, biztos a közgazdasági egyetemet választotta, a nélkül, hogy tudta volna egyáltalán, mire is jelentkezik. Igazából sem a tanárok, sem a szülők nem tudták, mit is takar az adott képzés, milyen elhelyezkedési lehetőségeik vannak. A nagyobb baj, hogy az egyetemi oktató sem igen tudta. De nem is volt dolga, hogy a munkaerőpiacot felmérje. Azt meg előre nem lehet látni, hogy mennyi idő alatt telítődik egy szakma. Nem is hiszem, hogy egy egyetemi dolgozó felelőssége lenne figyelmeztetni egy diákot, hogy ez a szakma bizony nem igényel ilyen mértékű utánpótlást már tíz éve.

Miért fogjuk be a szemünket és értékeljük túl a diplomák szerepét? Miért hisszük azt, hogy ha szerzünk egy papírt, amire rá van írva egy szakma (azaz dehogy szakma csak egy elvégzett szak neve), akkor az garancia is a jobb életre? Ha valaki tehetséges valamiben, és érdekli is az adott terület, akkor nagyon szerencsés, valószínűleg sikeres is lesz benne. Ha nem, akkor meg kell találni azt az irányt, amiben a legsikeresebb lehet, legyen az zene, asztalos, orvos, betegápoló, kőműves, bármi. Pályát nem pletykák alapján szabad választani. Bizony középiskolásként is át lehet futni az álláshirdetéseket. Valószínűleg négy év alatt keveset fog változni az állások összetétele, innen láthatjuk, hogy mire számíthatunk a diploma megszerzése után. Más kérdés, ha a családban valamelyik szülő is az adott szakmát viszi és ez a gyereket is érdekli. Nem ördögtől való, ha egy bíró apának a gyereke is bíró lesz, mert szerintem a következő generáció valamilyen úton-módon tovább viszi az elődök tapasztalatát, egy szülő nagyon értékes tudást adhat az egyetemi tanulmányok mellé. Ha valaki egy telített szakmát azért választ, mert tehetséges benne, akkor sem szabad eltántorítani, mert a tehetsége és szorgalma révén abból meg fog tudni élni.

A probléma abból adódik, ha valaki pletykák, téves hírek, vagy egy téves szülői nyomásra választ egy egyetemet. Ez a diplomaszerzés után egy igen nagy frusztrációt fog eredményezni. Ha nem kiemelkedő a saját területén, akkor egy kilátástalan harcot fog vívni nem csak a munkáért, hanem a munkahelyen bent maradásért is. Ebből lesz, hogy az illető nem ért mi baj körülötte, miért nem sikerül neki állást szerezni, pedig három diplomája van. Sajnos azért nem, mert tévedésben élt. Becsapták. Nem az állam, mert onnan senki nem állította, hogy el lehet helyezkedni biztosan egy adott képesítéssel. Talán magát csapta be, vagy a szülők, vagy a környezete, akik téves következtetéseket vontak le, talán a tévéből jövő információból.

Szerintem át kellene gondolni a pályaválasztási módszereinket. Érdemes lenne több információt gyűjteni már középiskolában, interneten sok álláskereső portál van, azokat lehet böngészni. El kell felejteni, hogy a diploma bármire is garancia. Egy diploma értéke ugyan úgy inflálódhat, mint bármilyen értéktárgyé, ha abból sok kerül a piacra és a kereslet pedig csökken, egyre kevesebbet fog érni. Garancia az álláskereső képessége és tudása. Ezt kell mindenek előtt fejleszteni. Nem lehet csak a szerencsében bízni, a megszerzett tudás az egyetlen garancia a megélhetésre. Ha ez a tudás hiányszakmához kapcsolódik, akkor pedig kimondottan szerencse, mert sokat fog keresni. Sajnos sok felsőoktatási szakra nincs szükség. Sajnálom az ott dolgozókat, mert ez nem az ő hibájuk, egyszerűen megváltoztak a körülmények. Ezeket szerintem még akkor sem lenne szabad finanszírozni ilyen mértékben, ha lenne rá pénz, mert egyszerűen pazarlás.

A diplomaszerzés is egy befektetés, ha jól csináljuk nyerünk a plusz három-öt (vagy több :)) év tanulással, de igazából veszthetünk is vele. Nem kis döntés, jól át kell gondolni, aki pedig bekerült oda kell tennie magát.  

Érdekes ellentmondás, hogy lehet egyszerre munkanélküliség és szakemberhiány Magyarországon. De nem csak nálunk jelentkezik ez a probléma, egész EU-ra jellemző: Angliában, Németországban bevándorlók végzik el azt a munkát, amit a helyi lakosok nem hajlandóak, de Lengyelországban is lazítani akarnak a bevándorlási szabályokon, hogy a hiányszakmákat feltöltsék. Míg Nyugat-Európában a jó szociális juttatások miatt nem hajlandóak elvállalni bizonyos munkákat, addig nálunk ennél sokkal bonyolultabb a kép.

Orbán Viktorral egyet tudok abban érteni, hogy a munkaerőhiányt elsősorban a saját piacról kellene pótolni, hiszen nálunk és Európában is van felszámolandó munkanélküliség, plusz nálunk ez kombinálódik egy vészesen elszegényedő munkanélküli réteggel. Mégis miért nem megoldható ez a feladat? Európa szinten már írtam erről, most koncentráljunk a hazai körülményekre.

A szakemberhiány

Mint Magyarországon sok mindent, ezt is a rendszerváltásnál érdemes kezdeni. Mikor '89, '90 körül elindultak a változások, mindenki valamilyen jobblétre számított: szabadabb véleménynyilvánításra, bárki vállalkozhat (bár erre már előbb lehetőség nyílt), magasabb életszínvonalra. Szóval az elvárások adottak voltak, a megvalósítással mint tudjuk akadtak gondok. Nem csak politikai szinten, talán kicsit a lakosság fejében is egy kis zavar támadt, sokan a jobb életkörülmény alatt a kevesebb, vagy könnyebb munkát értették. Állam adta rokkant nyugdíj lehetőségét tömegesen használták ki, aki pedig vállalkozásba kezdett nem számított arra, hogy egy vállalkozás sem magától termeli a pénzt. Ez kombinálódik nem túl kényelmes adórendszerrel, ami mellett egy induló vállalkozás nehezen tud törvényesen működni. Ezek együttesen alakították ki azt, hogy a szakmunkát reménytelennek érezzük, szinte nincs szülő aki ezt perspektívaként állítaná gyereke elé, pedig sok szegény családban az lenne.

Míg az általános vélemény szerint nem érdemes szakmunkát tanulni, mert azzal nem lehet elhelyezkedni, furcsa módon, mikor valami miatt szakemberre lenne szükségünk, nagyon nehezen találunk, ha pedig sikerült, akkor az horribilis áron dolgozik. Ezt azért teheti meg, mert HIÁNY van belőlük. Az is igaz, hogy a szükséglet eloszlása nem egyenletes az egész országban, de ha az ország fele szívesen vállalna külföldön munkát, akkor másik fele lehet annyira mobilis, hogy maximum 500 km-el távolabbi városba költözik. Talán fel kellene éleszteni a szakmunkás képzést a tetszhalott állapotából, mert valóban sok gyár bezárt, csökkent a kereslet, de nem nullára és nem olyan kis mértékben, ahogy azt sokan elképzelik.

Leépíteni a szakmunkásképzést nagy hiba volt. Nem is értem miért nem fordítottak erre a területre több figyelmet, mert nyugaton is egy fontos képzési forma. Rendben, hogy kohómérnökre nincs szükség, de informatikai, adminisztratív, vagy akár kőműves területeken lenne igény középfokú végzettségű emberekre, akkor talán nem közgazdász képzettséggel kellene lényegében titkárnői állást elvállalni. Középfokú végzettség nem szégyen, pedig Magyarországon úgy tekintenek rá, hanem egy választható életpálya, amire szükség van, és hazánkban sokan szívesen is tanulnának ilyen iskolákban (igen, akármilyen hihetetlen cigányok is), de egyszerűen nincs rá lehetőség. Sok falu annyira el van zárva a külvilágtól, hogy a gyerekek nem tudnak középiskolába járni, mert nincs megoldva a közlekedés. Talán a futballstadionok helyett erre kellene először áldozni.

Mérnök kell, közgazdász nem

Diplomások területén is nagyok az aránytalanságok. Míg mérnökökből hiány van, közgazdászokból és jogászokból nagyon nagy a túltermelés. Itthon érthetetlen okokból az utóbbi két szak nagyon népszerű volt, de nem értem miért. Például egy közgazdász diplomával Budapesten kívül szinte lehetetlen volt elhelyezkedni (azt hiszem jogival is), ha pedig igen, nem is kecsegtetett nagy kereseti lehetőséggel. Akármilyen hihetetlen annyit havonta akár burkolással is meg lehetett keresni. Jogi pályáról nem is beszélve, akinek nincs ismeretsége, vagy inkább rokona aki egyengeti a pályáját egyetem után minimum öt évig, az szintén egy irodában köt ki nem túl magas fizetéssel. Bölcsész diplomákról meg kár beszélni, ha a kereseteket nézzük akkor a burkolás szintén versenyképes a tudományos pályával.

Sajnos ez a szomorú helyzet, természetesen vannak kivételek akik a fent említett diplomákkal jól keresnek, de azok a kis kivételek, akik valóban arra a pályára valók. Akik pedig „csak úgy” választották ezeket a karokat, valószínűleg nehéz munkakezdés elé néznek.

A mérnöki pálya jó perspektívákat kínál: viszonylag könnyű kezdeti elhelyezkedést, emelkedő fizetést, és mivel külföldön is keresett szakma egész Európában lehet gondolkodni. De miért nem megy akkor mindenki mérnöknek? Mert a mérnöki pálya nehéz. Olyan tantárgyakat kell, vagy kellene tanulni, amik nehezen elsajátítható, több munkát kellene beléjük fektetni. Mivel a tanári pálya anyagilag vállalhatatlan (lehet, hogy nem csak anyagilag), a minőségi romlás már általános iskolától tapasztalható, arról nem is beszélve, hogy természettudományos órák számát 1998 óta csökkentik. Történelmet tudni is szép, de mint fentebb leírtam, a természettudomány versenyképesebb tudás. Mivel nehezebb tárgyakról van szó, nehezebb jól oktatni is, ráadásul már lehetetlen leadni azt a minimum anyagot, ami egyetemen előfeltétel. Az egyetemi anyagot pedig nem, vagy alig-alig illesztik hozzá a csökkenő középiskolai tudáshoz. Ennek egyenes következménye, hogy a tanulóknak egyre szenvedősebb elsajátítani ezeket a tárgyakat, így érthető is miért nem mennek mérnök szakokra. A minőségi javulást általános iskolában kellene kezdeni, első lépés lehetne az, hogy megemelik (vagy visszaemelik) a természettudományos órák számát és ez még pénzbe sem kerülne.

Összegezve: a kilencvenes évektől napjainkig, mintha semmi valós visszajelzés nem lenne a munkaerőpiactól a szülők felé. Olyan pályákat választottak a fiatalok, amik vagy versenyképtelen, vagy telített azon a területen a munkaerőpiac. Akik pedig akár szakmunkásnak is szívesen tanulnának, azok esélyük sincs eljutni az adott iskoláig. Elterjedt az a mondás, hogy „csak valamilyen diplomás legyen”. Csakhogy az a valamilyen diploma keresetet nézve annyit sem ér, mint egy burkolói, villanyszerelő pedig messze megelőzi. El lehetne gondolkodni, hogy kinek a hibája volt az a félretájékoztatás. Szerintem az iskoláknak kellett volna megkapnia ezeket az információkat, a felvételi tájékoztatóban is jó helye lenne, nem csak nyers adatként, hanem konkrét szándékokként, hogy mire, milyen diplomásra, szakemberre lenne szükség a munkaerőpiacon. Akkor talán nem így ilyen durva létszámcsökkentéssel kellett volna a lakosságot a valósággal szembesíteni. A szakmunkásképzés még egy nagy kérdőjel.

A bentlakásos iskolákat regényekből is jól ismerhetjük, mást ne említsünk, mint Nyilas Misi történetét, céljuk egyértelműen a hatékonyabb nevelés volt. Egy ilyen iskolába vagy csak a jobb tanulók kerülhettek, vagy például egy olyan speciális „szakma” alkalmazta ezt a nevelési módszert, mint a katonaság. Mindegy honnan vesszük a példát, jól látszik, ha speciális odafigyelésre, nevelésre van szükség, azt előszeretettel végezték bentlakásos intézményekben. Meg kell említeni a javító, nevelő célját is: ha egy gyerek rossz társaságba keveredett, vagy valamilyen oknál fogva a családi környezet nem volt megfelelő számára, akkor is ideális megoldást jelentett egy bentlakásos iskola, ahol a szigorúbb környezetben talán jobbra fordul a gyermek sorsa.

Hangsúlyozom, hogy TALÁN, mert egy ilyen bentlakásos intézménynek is megvannak a hátrányai, nem csak egy Almodóvar filmre gondolok, meg a valóságban megtörtént szörnyűségekre. Tökéletes nevelés nincs, de a lényeg nem a kiragadott negatív példák, mert azt találhatunk a hagyományos iskolák esetében is bőven, hanem ezzel a módszerrel el tudunk e érni egy jobb átlagot bizonyos gyerekek körében. Módszer nem általános, de ahol hatásos, igenis alkalmazni kellene.

Szegregáció, vagy segítség a Romák esetében? – A környezeti hatás kiküszöbölése

Ez a kérdés rengetegszer felmerül, amikor a roma integráció ez az eszköze szóba kerül. Tapasztalat pedig van: a pécsi Gandhi Gimnázium évek óta alkalmazzák a bentlakásos módszert is. Legfontosabb, hogy ne kényszerből, hanem a szülőkkel együttműködve, a gyerek javát szolgálva működtessük. A példa a szemünk előtt van, csak össze kellene gyűjteni a tapasztalatokat és alkalmazni őket. Ezzel el is értünk az egyik lényeghez: miért szükséges a bentlakásos iskola a romák esetében.

A fogyatékosokkal foglalkozó speciális iskolákban sajnos magas a roma gyerekek aránya. Az enyhe fogyatékos gyerekek esetében nem kerülhetjük ki a rossz családi körülmények káros hatását, azaz nem vele született rendellenesség miatt lett enyhén fogyatékos, hanem magyarra lefordítva nem foglalkoztak vele eleget. Értem úgy, hogy nem beszéltek hozzá, nem kapta meg otthon azokat a fejlesztő játékokat, amik egy magyar családban magától értetődően megvannak, valamint óvodába sem járnak, ahol ezt pótolhatnák. A rossz családi körülmények bizony erős kihatással vannak a szellemi fejlődésre, amik iskolakezdésre behozhatatlan hátrány lesz és nem fogják rendes iskolába engedni a gyereket. Ezt szinte nem is lehet máshogy korrigálni, mint időben, a családi környezetből kiemelve.

Ha a gyerekvállalás és segélyezési (anyagi) problémákat félretesszük, akkor a gyerekek érdekében minél előbb el kell kezdeni a gyerek felzárkóztatását, és igen, még iskola előtt. Ezt először a szülőkkel kellene megértetni, hogy ez kizárólag a gyerekük érdekében szükséges és velük együttműködve szeretnénk ezeket a bentlakásos intézményeket bevezetni. Természetesen mivel azt sem várhatjuk el, hogy a költségeket a szülők állják az állami szerepvállalás kikerülhetetlen. Én személy szerint nem sajnálnám erre az adóforintjaimat. A megfelelő iskoláztatás az egyetlen út a roma integráció felé és ha ezért nem hozzuk meg az anyagi áldozatot később fogjuk a kárát látni, mert bizony egy felnőtt iskolázatlan embert „nehéz továbbképezni”.

De a magyar gyerekeknek sem ártana

Mielőtt nagyon elmélyülnénk a roma gyerekek problémáikkal, ne feledkezzünk meg az oktatás általános nehézségeiről. A tanároknak soha sem volt könnyű dolguk a kamaszodó gyerekekkel, de manapság a szülő kooperációja nélkül ez a nevelési feladat különösen nehéz. Nekem az a meglátásom, hogy a tanárok többsége komoly és igen sok munkát fektet a jó órák tartására. A probléma a követelmények teljes behajthatatlansága és a gyerekek érdektelensége. Olyan sok, érdekesebb információ éri el őket, hogy ezekhez képest a tanóra sokkal unalmasabb.

Egy szülőtől hallottam a legjobb önkritikát: „Olyan későn érek haza, hogy fogalmam sincs, hogy mit csinál és mennyit tanul a gyerekem.” Hát igen, azt hiszem ebben a mondatban összefoglaltuk az igazságot. Egy gyerekét egyedül nevelő, éjjel-nappal dolgozó szülő (vagy akár pár) ügye nem olyan ritka. Ha egy kicsit belegondolunk, akkor nem nehéz belátni, gyereknevelésre bizony semmiképen nem marad egy ilyen szülőnek, vagy akár szülőknek ideje. A fent említett szülő még szerencsés, hogy belátta a saját hibáját és nem hárít a tanárra.

Ez a rész akár egy külön poszt is lehetne, de mégis ide kell vennem a következő kapcsolódási pont miatt, ez pedig a nevelés hiánya. Mindegy az, hogy ez a rossz anyagi helyzet miatt megromlott családi körülmények, vagy az agyonhajszolt családot elhanyagoló XXI. századi életmódunk miatt, de a lényeg, hogy sok család bizony nem fordít elég időt a saját gyerekének a nevelésére, oktatására. Elszörnyülködünk azon, hogy a cigány gyerekek hogyan viselkednek az iskolában, pedig nem csak velük van a gond. A magyar gyerekek ugyan úgy kezelhetetlenek, csak arról nem beszélünk olyan sokat. Akármilyen bizarrul hangzik, ezt a nevelést pótolhatják a bentlakásos iskolák. Egy erős intézmény nyújtotta többlettudás kincs egy olyan ember esetében, akik tényleg a tudásukból, diplomájukból tudnak csak megélni. Egy jó oktatással a gyerekünk jövőjét alapozzuk meg, a nevelés elhanyagolásával pedig nagy felelőtlenséget követünk el.

Nem szabad a bentlakásos iskolákra úgy tekinteni mint egy börtönre. Akik nekem például a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumról meséltek, általában jó tapasztalatokat és jó közösségről hallottam, nem utolsósorban az oktatás színvonala sem volt rossz. Ez csak egy példa, de érdemes fontolóra venni az ilyen intézmények szerepét, mert a mai életmódunk mellett igazából rájuk vagyunk utalva, romáknak pedig égető szükségük lenne rájuk.