Külföldön dolgozás az EU-s csatlakozásunk óta nem nagy kuriózum, ha valaki megcéloz egy hiányszakmát könnyedén kap állást külföldön. Egy EU-n belüli munkavállalás procedúrája alig bonyolultabb, mint egy itthoni, talán nincs is különbség. Ha valakinek sikerül külföldön elhelyezkednie, akkor az biztosan előnyös a munkaadónak és a munkavállalónak, hiszen ezért kötnek szerződést, ez a része világos, ezért is van egyáltalán munkaerő áramlás. De mi a helyzet a munkaerőt adó és a felvevő országokkal? A munkaerőt adó ország problémáiról már született itt egy cikk, most ezt kiegészíteném és a befogadó ország szemszögét is szeretném kifejteni.
A befogadó oldal
Egy olyan országból, ahonnan főleg kiáramlás van nehéz látni a célország fenntartásait a más országbeli munkavállalókkal szemben. Pedig a konfliktus kézenfekvő: a munkanélküliség mindenhol van, még egy fejlettebb országban is. Angliában például ez olyannyira gond, hogy 2007-ben Gordon Brown a “brit munkásokat a brit munkahelyekre” szlogennel kampányolt. Próbálták is szigorítani a bevándorlási törvényeken, de ezek a szabályok természetesen csak az EU-n kívüli országokra lehetnek érvényesek, de a bevándorlók jelentős része Lengyelországból, Litvániából és Magyarországról érkezik.
Angliában működő cégek szívesen alkalmaznak nem angol munkaerőt, mert ők jobban dolgoznak. Egy angol nem viseli el a nehezebb munkát, inkább a segélyből él valahogy. BBC egy műsorban megkérdezett egy vállalkozót, hogy miért foglalkoztat csak litvánokat. A válasz az volt, hogy britek el sem vállalnák ezt a bizonyos munkát. A műsor kedvéért lehetőséget adtak három munkanélküli angol fiatalnak, akik közül az egyik első nap csak egy SMS-t küldött, hogy nem megy dolgozni, egy másik meg első alkalommal elkésett. Ezzel szemben mondjuk egy litván tisztességgel elvégzi a rá bízott munkát. (Erről bővebben az mr1 honlapján lehet olvasni, valamint az erről készült műsor is meghallgatható.)
Persze ezek a kérdések nem csak Angliában merülnek fel, hanem más fejlettebb EU-s országokban is. A probléma hasonló: az adott ország fiataljai nem hajlandóak bizonyos számikra rangon aluli, vagy kényelmetlen munkákat elvégezni, inkább a segélyt választják, ezeket az állásokat meg betöltik más országokból érkezők. Bizonyos rétegek elkényelmesedésével sok munkalehetőség nyílik meg mások előtt, de ugyanez konfliktusokhoz is vezet. Ugyanezek a munkanélküliek, akik rangon alulinak tartja azt a munkát, amit betölthetne, a bevándorlót hibáztatja a munkanélküliségéért. Pedig ha ugyan azért a pénzért ő is olyan tisztességesen elvégezné az adott munkát, valószínűleg semmi esélye sem lenne egy külföldinek arra a pozícióra.
Egy vállalkozásnak mindenképpen előnyös, ha nagyobb munkaerőpiacról válogathat, egy európai multinacionális vállalat versenyképessége is javulhat a világon ezzel. Ezzel nem nehéz belátni, hogy valóban nyer ezzel összességében egy nagy cég, de az adott befogadó ország összes lakosa jobban jár azzal, ha egy nemzeti vállalatuk erősebb és több a bevétele. Magyarán a működéséből járó adóbevételekből bőven jut munkanélküli segélyekre, ami a fenti példából kiindulva nem is olyan rossz alternatíva nekik a munkához képest. Ergo elmondhatjuk, még szükségük is van a bevándorló munkaerőre.
Persze ez a szimbiózis addig működik, amíg valamilyen gazdasági vihar fel nem borítja ezt a kényes egyensúlyt, és felszínre kerülnek a kulturális különbségek miatti feszültségek. Erről már hallottunk Franciaországból, Németországból, legutóbb pedig Angliából is. A befogadó ország szempontjából jobb, ha türelmes az új lakókkal szemben, mert egész egyszerűen függ a munkájuktól.
A munkaerőt adó oldal
A munkaerőt adó oldal helyzete más, kicsit kényesebb téma, érdemes finoman fogalmazni, mert könnyen félreérthető. Leszögezném, az EU tagság előny. Ehhez kétség nem fér, elég csak arra gondolnunk milyen pánik volt mikor meglebegtették a kohéziós alap befagyasztását. Szóval bármilyen hátrányt is szenvedünk a munkaerő elvándorlása miatt, ezt kompenzálják támogatás formájában, amit ha okosan használnánk fel előnnyé is kovácsolhatnánk.
A munkaerő elvándorlása kézzelfogható probléma, ezt jól látjuk a rezidensek példáján. Mi kiképezzük őket közpénzen, majd innen továbbállva egy másik országban helyezkedik el. Ezt joggal érezzük méltánytalannak, de ha beléptünk egy közösségbe, akkor annak a játékszabályait is be kell tartanunk. Ebbe az is beletartozik, hogy az állami pénzzel úgy gazdálkodunk, hogy ez a feszültség ne alakuljon ki. Ehhez előrelátóbb politikára lett volna szükség, és áldozatkészebb társadalomra. Azaz le kellett volna nyelni, hogy jobb egészségügyi ellátáshoz többet is kell fizetnünk valamilyen formában (adó, vizitdíj, magánbiztosítós rendszer, mindegy hogyan nevezzük).
A kialakult helyzetért nem az EU-t kell okolnunk, hanem saját magunkat. Magunkat, hogy eltűrtük és hagytuk, hogy idáig jussunk, nekünk sem volt semmilyen igényünk egy bár fájdalmas, de hatékony megoldásra. Bizony a gazdasági válság megtanított minket arra, hogy milyen ára van az ilyen fafejűségnek: szép lassan az EU-n belüli pozíciónk egyre rosszabb lett. Mivel évek óta nem változnak a bérek, várható volt, hogy az infláció hatására a külföldi munka egyre vonzóbb lesz, ami tovább rontja az itthoni helyzetet.
Ha nem akarunk odáig süllyedni, hogy az EU-s tagságunk tényleg csak hátrány legyen, sürgősen versenyképessé kellene tenni az itthoni munkahelyeket a külföldiekkel szemben. Ehhez biztosan nincs szükség nyugati bérekre, elég lenne, ha az életkörülmények javulnának és a bérek bizonyos szakmákban legalább egy elfogadható szintet elérnének. Szeretném azt hinni, hogy nem késő, hogy nem egy olyan lejtőn vagyunk, ahol már hiába húzzuk a féket.
