Nyugatiszél

 Hosszú ideje nem volt időm írni, sok ötlet forgott a fejemben, de most mégis ad-hoc írnék egy olyan témáról, ami számomra is aktuális, talán a téli fáradság miatt került most felszínre.

Nehéz megítélni, hogy mennyiben éltek máshogy régebben, mi lehetett nehéz, mi könnyebb. Erre talán egy száz éves ember adhatna választ, ha pontosan emlékezik. Másik lehetőség, hogy megpróbáljuk a rendelkezésre álló információ alapján kitalálni. A nagyszülők elbeszélései alapján, olvasmányokból, olyan regényekből, amikben egy család életébe is betekintést nyerünk, nem csak a fiatalok szerelmi életébe és a nagyhatalmak háborúiba.

A téma, ami most újra felszínre került nálam, az a családalapítás nehézségei. Gyereket nevelni nehéz, ezt leszögezhetjük, sohasem volt könnyű, mert valószínűleg egy gyerek régen pont olyan hisztis volt mint ma. Mindegy milyen nevelési módszert alkalmazunk, a gyerek ki fogja harcolni azt a figyelmet, amit neki szükséges.

Mai fiatal természetes igénye a saját független élet megteremtése, és a lehető legjobb anyagi hátteret biztosítani, első lépésben magának. Például ezért is ment olyan jól az ingatlanüzlet, nem azért önmagában, mert könnyen lehetett hitelhez jutni, hanem mert valóban megvolt sokaknak az igénye egy saját otthonba költözésre, ezen alapult az a sok ingatlan eladás, annak ellenére, hogy a népesség fogy. A 20, 30 évvel ezelőtti építkezésén jól látszik, hogy szüleink teljesen máshogy gondolkoztak. Ők még a régi szokásokat követve minél nagyobb házakat építettek, hogy ha kell, akkor a gyerekek, vagy azok gyerekei is ott élhessenek. Nem tudhatták előre, hogy Magyarországon csak Budapesten lesz munkalehetősék, vagy sokan külföldön fognak dolgozni és ott is maradnak. Ma a fiatal generációból sokan elhagyták a szülők órási házait, ahol jellemzően a két szülő él, ők pedig a családalapítás előtt állva egy átlag 50-60 négyzetméteres laklásban éldegélnek.

Ez az élet sok előnnyel jár: tényleg a saját életet lehet élni, el lehet kerülni a konfliktusokat a szülőkkel (mert konfliktus mindenhol van), egyáltalán tényleg itt tölthetjük el a saját nyugodt mindennapjainkat.

A fent vázolt helyzet a gyerekvállaláskor változik meg drasztikusan. Amint belép az életünkbe a gyerek teljesen felborul az addigi időbeosztásunk, amit egy ideig hősiesen bírunk, de egy-két év múlva kicsit elgondolkozunk: egy gyerek miért ekkora teher? Ötgyerekes családban mit csinálhatnak jobban? Talán semmit, csak a fokozódó terhet szép lassan megszokják, megoldják.

A gyerek érkezésével a nagyszülő szerepe is átértékelődik. Ha nem szélsőségesen elviselhetetlen, bizony nagyon jól esik, amikor átveszi a terhet és végre kiszabadulhat mindkét szülő egy olyan helyre, ahova a gyerek nélkül minden gond nélkül elmehetett: egy teázóba, netán egy moziba késő estébe nyúlóan megnézni egy filmet stb. Ilyenkor egy elérhető közelségben élő segítség értékes plusz szabadidőhöz juttathat minket, e nélkül még egy gyerek is hihetetlenül nagy teher tud lenni. Ezért lehet különösen nehéz azoknak, akik külföldön vállalnak gyereket. Ott ezt csak bébiszitterrel lehet szabadidőhöz jutni. Ami persze nem kevés plusz költséget jelent, mert egy gazdag országban még egy bébiszitter is jól keres.

Alapvető különbséget abban látom, hogy a családok szétköltözésével az önállóság nő, de így egyben a feladatok is ránk hárulnak, és egy anya két gyerek esetén könnyen 3 évre otthon ragadhat. Nemhogy szórakozni nem tud elmenni, de még lehet, hogy a boltig se. A XX: század eleji társadalmában a gyerekvállalás természetes, magától értődő folyamata volt: megházasodtak, majd jött a gyerek, ha nem volt biológiai akadálya. Nagyszülők elmeséléséből tudhatjuk, hogy akkor együtt éltek a családok a szegénység miatt, de a tehetős középosztály (polgárok, Lásd: Márai: Egy polgár vallomásai) elég nagy számú kiszolgálószemélyzetet tartott, nevelőnő, dada, szakácsnő, ez mai szemmel elképzelhetetlen és nem a felső arisztokratákról van szó! Ez manapság elképzelhetetlen, mert ez a réteg megszűnt létezni, vannak a nagyon szegénye, a nagyon gazdagok és köztök mindenki más. Ebben a mindenki másba beletartozik a jobban és nem annyira jól kereső is, és a nem annyira jól kereső hiába gondolja azt, hogy ő milyen keveset kap, mert kisebbek a különbségek, mint 100 éve, hiszen anno pont ezért tarthattak ekkora személyzetet, mert nagyon olcsón dolgoztak. Aki kíváncsi rá, kiszámolhatja magának, hogy egy 100 évvel ezelőtti polgári család személyzetét ki szeretné fizetni, mennyit kellene keresnie. Lehet, hogy egy nyugati fizetés sem lenne elég …

Mára már nem kötelező a gyerekvállalás, talán ezért is szeretnének annyira biztatni minket a mi szüleink. Kicsit szerintem szépítenek is a dolgon, nehogy elmenjen a kedvünk. Persze, ha már megvan a gyerek és keveset láthatják, akkor meg a nevelésben nem igazán vesznek részt, inkább agyon szeretgetik (nagyon helyesen), aminek a következménye, hogy a gyereket teljesen elrontják, aztán kell kb. két nap amikor sikerül mindent a visszazökkenteni a rendes kerékvágásba. Így érthető, ha két gyereket vállal maximum egy család manapság, egyszerűen tényleg ennyire van energiánk.

A bentlakásos iskolákat regényekből is jól ismerhetjük, mást ne említsünk, mint Nyilas Misi történetét, céljuk egyértelműen a hatékonyabb nevelés volt. Egy ilyen iskolába vagy csak a jobb tanulók kerülhettek, vagy például egy olyan speciális „szakma” alkalmazta ezt a nevelési módszert, mint a katonaság. Mindegy honnan vesszük a példát, jól látszik, ha speciális odafigyelésre, nevelésre van szükség, azt előszeretettel végezték bentlakásos intézményekben. Meg kell említeni a javító, nevelő célját is: ha egy gyerek rossz társaságba keveredett, vagy valamilyen oknál fogva a családi környezet nem volt megfelelő számára, akkor is ideális megoldást jelentett egy bentlakásos iskola, ahol a szigorúbb környezetben talán jobbra fordul a gyermek sorsa.

Hangsúlyozom, hogy TALÁN, mert egy ilyen bentlakásos intézménynek is megvannak a hátrányai, nem csak egy Almodóvar filmre gondolok, meg a valóságban megtörtént szörnyűségekre. Tökéletes nevelés nincs, de a lényeg nem a kiragadott negatív példák, mert azt találhatunk a hagyományos iskolák esetében is bőven, hanem ezzel a módszerrel el tudunk e érni egy jobb átlagot bizonyos gyerekek körében. Módszer nem általános, de ahol hatásos, igenis alkalmazni kellene.

Szegregáció, vagy segítség a Romák esetében? – A környezeti hatás kiküszöbölése

Ez a kérdés rengetegszer felmerül, amikor a roma integráció ez az eszköze szóba kerül. Tapasztalat pedig van: a pécsi Gandhi Gimnázium évek óta alkalmazzák a bentlakásos módszert is. Legfontosabb, hogy ne kényszerből, hanem a szülőkkel együttműködve, a gyerek javát szolgálva működtessük. A példa a szemünk előtt van, csak össze kellene gyűjteni a tapasztalatokat és alkalmazni őket. Ezzel el is értünk az egyik lényeghez: miért szükséges a bentlakásos iskola a romák esetében.

A fogyatékosokkal foglalkozó speciális iskolákban sajnos magas a roma gyerekek aránya. Az enyhe fogyatékos gyerekek esetében nem kerülhetjük ki a rossz családi körülmények káros hatását, azaz nem vele született rendellenesség miatt lett enyhén fogyatékos, hanem magyarra lefordítva nem foglalkoztak vele eleget. Értem úgy, hogy nem beszéltek hozzá, nem kapta meg otthon azokat a fejlesztő játékokat, amik egy magyar családban magától értetődően megvannak, valamint óvodába sem járnak, ahol ezt pótolhatnák. A rossz családi körülmények bizony erős kihatással vannak a szellemi fejlődésre, amik iskolakezdésre behozhatatlan hátrány lesz és nem fogják rendes iskolába engedni a gyereket. Ezt szinte nem is lehet máshogy korrigálni, mint időben, a családi környezetből kiemelve.

Ha a gyerekvállalás és segélyezési (anyagi) problémákat félretesszük, akkor a gyerekek érdekében minél előbb el kell kezdeni a gyerek felzárkóztatását, és igen, még iskola előtt. Ezt először a szülőkkel kellene megértetni, hogy ez kizárólag a gyerekük érdekében szükséges és velük együttműködve szeretnénk ezeket a bentlakásos intézményeket bevezetni. Természetesen mivel azt sem várhatjuk el, hogy a költségeket a szülők állják az állami szerepvállalás kikerülhetetlen. Én személy szerint nem sajnálnám erre az adóforintjaimat. A megfelelő iskoláztatás az egyetlen út a roma integráció felé és ha ezért nem hozzuk meg az anyagi áldozatot később fogjuk a kárát látni, mert bizony egy felnőtt iskolázatlan embert „nehéz továbbképezni”.

De a magyar gyerekeknek sem ártana

Mielőtt nagyon elmélyülnénk a roma gyerekek problémáikkal, ne feledkezzünk meg az oktatás általános nehézségeiről. A tanároknak soha sem volt könnyű dolguk a kamaszodó gyerekekkel, de manapság a szülő kooperációja nélkül ez a nevelési feladat különösen nehéz. Nekem az a meglátásom, hogy a tanárok többsége komoly és igen sok munkát fektet a jó órák tartására. A probléma a követelmények teljes behajthatatlansága és a gyerekek érdektelensége. Olyan sok, érdekesebb információ éri el őket, hogy ezekhez képest a tanóra sokkal unalmasabb.

Egy szülőtől hallottam a legjobb önkritikát: „Olyan későn érek haza, hogy fogalmam sincs, hogy mit csinál és mennyit tanul a gyerekem.” Hát igen, azt hiszem ebben a mondatban összefoglaltuk az igazságot. Egy gyerekét egyedül nevelő, éjjel-nappal dolgozó szülő (vagy akár pár) ügye nem olyan ritka. Ha egy kicsit belegondolunk, akkor nem nehéz belátni, gyereknevelésre bizony semmiképen nem marad egy ilyen szülőnek, vagy akár szülőknek ideje. A fent említett szülő még szerencsés, hogy belátta a saját hibáját és nem hárít a tanárra.

Ez a rész akár egy külön poszt is lehetne, de mégis ide kell vennem a következő kapcsolódási pont miatt, ez pedig a nevelés hiánya. Mindegy az, hogy ez a rossz anyagi helyzet miatt megromlott családi körülmények, vagy az agyonhajszolt családot elhanyagoló XXI. századi életmódunk miatt, de a lényeg, hogy sok család bizony nem fordít elég időt a saját gyerekének a nevelésére, oktatására. Elszörnyülködünk azon, hogy a cigány gyerekek hogyan viselkednek az iskolában, pedig nem csak velük van a gond. A magyar gyerekek ugyan úgy kezelhetetlenek, csak arról nem beszélünk olyan sokat. Akármilyen bizarrul hangzik, ezt a nevelést pótolhatják a bentlakásos iskolák. Egy erős intézmény nyújtotta többlettudás kincs egy olyan ember esetében, akik tényleg a tudásukból, diplomájukból tudnak csak megélni. Egy jó oktatással a gyerekünk jövőjét alapozzuk meg, a nevelés elhanyagolásával pedig nagy felelőtlenséget követünk el.

Nem szabad a bentlakásos iskolákra úgy tekinteni mint egy börtönre. Akik nekem például a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumról meséltek, általában jó tapasztalatokat és jó közösségről hallottam, nem utolsósorban az oktatás színvonala sem volt rossz. Ez csak egy példa, de érdemes fontolóra venni az ilyen intézmények szerepét, mert a mai életmódunk mellett igazából rájuk vagyunk utalva, romáknak pedig égető szükségük lenne rájuk.