Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Isten útjai

Isten (ha létezik) megadta nekünk a kételkedés lehetőségét. Kételkedhetek akár benne is. Ha feltehetem a kérdést, akkor fel is teszem: létezel? Ha igen, hogy válaszolnál? Mégis hogy találnék utat? Vagy rá kell jöjjek, hogy nem is létezel?

Elképzelek egy kedves pásztort, aki a báránykáját terelgeti egy ösvényen, aki egyszer csak megvilágosodik, bizonyságot lel és elnyeri a lelki békéjét. Rövid életünk alatt sok választásunk van, de sok ösvény, messze vezet tőled. Úgy érzem én is egy ilyenen járok.

Testvérem és felesége babát várt. Ezen a héten meg is született, egy átlagos családba, ahol húsvétig nem is történ semmi említésre méltó. Gyerek születése csak a szűk családnak nagy esemény felülről nézve ez is egy átlagos dolog. De egy apa élete megváltozik. Gyereke nevelése lesz az élete feladata, ami ezer veszélyt és kételyt tartogat a sok öröm mellett. Isten! (ha létezel) Egy kegyetlen leckét tartogattál a tarsolyodban a testvérem számára: gyereke születése előtt tudtára adtad, hogy életét megrövidíted, ezzel életének hátralevő perceit nagy becsben kell tartania.

Húsvét hetében, mikor bátyám krisztusi korban lépett, megtudta, hogy rákos, így életét nem csak a születendő gyermeke változtatta meg gyökeresen, hanem a halálos betegsége is. Talán nem ölöd meg most. (Szabó Magda adta Emerenc szájába, hogy Isten is öl.) Megengeded, hogy küzdjön az éveiért.

Isten! (ha létezel) Mi a szándékod?

Térdre akarsz kényszeríteni?

0 Tovább

Hittel könnyebb lenne

Mikor halottainkra gondolok soha sem az jut eszembe, hogy egy jobb helyre kerültek. Csak a hiányuk okozta fájdalmas űr van, szinte felfoghatatlan a meváltozthatatlan. Számomra a halál egy kérlelhetetlen, vérszomjas vadállat, akinek mindenki prédája lesz egyszer. Talán jobb lenne, ha valahogy elfogadhatóvá tenném az elkerülhetetlen halált, mert ez az egyetlen járható út.

Az elmúlás megértéséhez fel kell nőni. Pontosabban megérteni nem lehet, hanem talán az első lépés az, hogy elkezdünk félni tőle. Mikor elmúlik a gyerekkor, a fiatalság is kezd oda lenni, kicsit érezzük, hogy bár talán távoli, de belátható közelségbe került a saját halálunk is. Gyerekként ezt nem érthetjük, és ez így is van rendjén. Életünkben egyszer eljön az a pillanat, mikor elveszítünk valakit idősebb korunkban, aki tényleg közel állt hozzánk. Ez az első eset, mikor az a bizonyos űr ott lesz a lelkünkben, azt cipelve a saját életünk végéig.

Hogy tehetném a halált feldolgozhatóvá? Meghalni szörnyű dolog, félünk tőle, sokszor szenvedéssel jár. Az élet az egyetlen kivételes állapotunk, ami egyszer megszűnik, többé nem lesz, de ezt a nem létezést nem tudjuk értelmezni, így ezt helyettesítendő használjuk a túlvilág fogalmát. Nem vagyok hívő, szerintem csak az élet van, ez az egyetlen állapotunk.

***

Mikor a nagypapám ágya mellett álltam, láttam a szenvedését, azt a tusát, ahogy még a lét és a nemlét között lebegett. Ez egy kilátástalan harc volt az életért. Mi tudtuk, hogy a rák végérvényesen győzött, de a testének még ép részei ezt nem fogadták el.

Sűrűn váltották egymást az éber és a tudattalan állapot, mikor kicsit magához tért engem hívott. Kért, hogy segítsek neki felülni. Segítettem, de amint felült a halál újra nekitámadt és láttam az embertelen fájdalmat az arcán és a tekintetének elrévedését. Segítettem neki visszafeküdni. Ez sokszor megismétlődőtt. Majd egyszer fekve magához tért és csak ennyit mondott: “Látod, itt a vége.” Erre csak annyit tudtam felelni elcsukló hangon, látom ...

Nekem másnap ment tovább az élet, dolgozni kellett mennem. Megpróbáltam elbúcsúzni tőle, fogalmam sem volt egyáltalán mit mondjak, egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy pont akkor zajlik az, amire azt szokták mondani, hogy bekövetkezik. Félszegen csak annyit mondtam, hogy el kell mennem. Erre papám: “Elmész?” A hangjában kétségbeesést hallottam. Elköszöntem, elmentem. Másfél napra rá meghalt.

Nem tudtam ezt a távozást sohasem feldolgozni, mert szerintem nem így kellett volna elbúcsúznom. Ez volt az én első nagy veszteségem, az a nagy hiány amit őrökké magammal kell cipelnem.

***

Lehet, hogy hittel könnyebb lenne. Ha hinnék bízhatnék benne, hogy a szeretteim jó helyen vannak, ha beszélek meghallgatnak. Akkor hihetném, hogy az elmulasztott búcsút bepótolhatom. Így együtt kell élnem azzal, hogy egy nagyon fontos dolgot mulasztottam el. Ha nem hiszek, figyelnem kell mit rontok el, mert ilyen hibát nem korrigálhatok. Akit szerettünk, annak hiánya nagyon fáj, ha fáj, akkor emlékezünk is rájuk.

0 Tovább

elérhetőség

Észrevételeket, írásokat a következő címre várjuk:

nyugatiszel (kukac) yahoo.co.uk

Követők

Bódi Tamás Kágyilló gitta01 Habsburg

Legfrissebb bejegyzések

2014.05.09.

Reblog