Nyugatiszél

Lehet, már lerágott csont Magyarország fogyó népességéről beszélni, de szerintem ez annyira súlyos probléma, hogy ezt a témát nem lehet elégszer ismételni. Népességfogyás XX. század közepe előtt elsősorban valamilyen természeti csapás (aszály miatti éhezés), járvány, vagy háború miatt szokott bekövetkezni. Ennek okai Európában és Észak-Amerikában a XX. század végén XXI. század elején már teljesen mások.

Bár nem hanyagolhatjuk el például Oroszországban és Németországban a második világháború hatását, de elsősorban nem ez a társadalom elöregedésének az oka. XX. század technikai fejlődése gyökeresen átalakította társadalmunkat, ami a gyerekvállalás csökkenéséhez vezet.

Első ok a fogamzásgátlás. Ha nem lenne az óvszer, vagy a tabletta a párkapcsolatok végeredménye akaratlanul is a gyerek megfoganása lenne. Persze fogamzásgátlás volt már a tabletták előtt is, de mégsem volt az életmód része.

Megváltoztak a társadalmi elvárások is. Érdekes, hogy míg régen Magyarországon belül is változó volt, mennyi gyereket vállalnak a családok (lásd baranyai egykézés, valamint ezzel szemben a somogyi nagycsaládokat), ma egész Európa egységesen 1,3 -1,6-os termékenységi rátát mutat fel, szóval átlagosan maximum kevesebb, mint 2 gyereket vállal egy család. Nekem úgy tűnik, bár több szülő erőtlenül emlegeti a gyerekvállalást, de e mellet sokkal fontosabb az egzisztenciális előrelépés, amibe viszont egy gyerek sokszor nem fér bele. Érdekes, hogy sokkal jobban élünk mint akár a nagyszüleink, mégis sokszor irreális anyagi célokat tűzünk ki magunk elé a gyerekvállaláshoz, így ezeket teljesíteni sem fogjuk soha. Ez egy fajta kapzsiság.

Társadalmunk elkényelmesedik. Mivel ma a gyerekek nagy kényelemben nőnek fel, így a rájuk váró megpróbáltatásokat is inkább kikerülik. Ez világosan látszik a például a gyerekek sporthoz való hozzáállásukon, már koránt sem lehet akkora terhelésnek kitenni őket, mint 20 éve, különben lemorzsolódnának. Egyszerűen nem szoknak hozzá, mivel se gyalogolniuk nem kell, se a játszótéren nem fociznak már általában. Egy gyerek (főleg az első) nagy megterhelés, mind idegileg (sok koncentráció, kevés alvás, sokszor magányosság érzése), valamint maga a szülés is fizikailag lestrapálja a nőt. Ehhez kitartás kell, de erre a megterhelésre manapság nem készítik fel a gyerekeket, így joggal félnek is tőle.

A fenti bekezdésben leírtakkal együtt, valamint a „karrier” fontossága miatt a harminc éves kor felett joggal tántorodik el az ember a gyerekvállalástól. Bizony pont a 18-27 éves korunk közti energiával teli életszakaszunkat pazaroljuk el ebből a szempontból. Magyarországon ma egy 27 éves anya nagyon fiatalnak számít, a játszótéren bizony ki fog lógni a sorból. Nehéz elképzelnem hogy bármelyik leendő nagyszülő bátorítaná a lányát, hogy egyetem után egyből családot alapítson. Pedig mivel a fejlettebb egészségügyi rendszernek köszönhetően, ha valaki 30 évesen 2 gyerekkel kezdene el dolgozni, vígan munkában maradhat 65-70 éves koráig (persze ez attól is függ, mi az a munka), 44 éves korára meg a gyerekek felnőnének, élhetné a szabad életét. Manapság a családalapítás egyszerűen nem prioritás, így sokan kifutnak az időből.

Olvastam egy Holland kutatás összefoglalását, arról hány évesen kellene egy nőnek teherbe esni, attól függően, hány gyereket akar, és nem akar beültetést sem. Magyarországon sok fiatal három gyereket akar, ha megkérdezik. Szerintem ezt nem mondják komolyan, csak úgy érzik ez a helyes válasz, de minimum nem gondolják rendesen végig. Ahhoz, hogy 90%-os eséllyel 2 gyereke legyen valakinek természetes úton, annak a nőnek legkorábban 27 éves korában kell az első gyereket vállalnia! Szerintem ez sokaknak meglepő adat, természetesen 3 gyerekhez még korábban. Így picit máshogy fest a négy gyerekes családmodell, gyakorlatilag a jelen társadalmi berendezkedés mellett Magyarországon irreális.

Mai munkavállalókra jellemző a mobilitás. Sokszor akár ezer kilométer távolságra is elköltözünk a jobb munka reményében. Személyes tapasztalatból tudom, hogy a család segítsége felbecsülhetetlen, ha gyerekünk lesz, ennek hiányában a terhünk és anyagi kiadásain hatványozottan nő. Itt megint azt lájuk, hogy az anyagi haszon messze fontosabb, mint a családi kötelékek, ill. a gyerekvállalás.

Magyarországon specifikusan meg kell említeni a bölcsődei és óvodai rendszer katasztrofális állapotát, ami nagyban megakadályozza a fiatal anyukák munkába visszatérését, tovább rontva a gyerekvállalási kedvet.

Lehetséges megoldás lenne, ha a tanulmányok befejezése és a munkavállalás között lenne lehetősége a fiataloknak családot alapítani. Több információ, lehetne szerezni arról, hogyan is lehet tényleg a három gyereket megvalósítani, valamint elérhető óvodai és bölcsődei ellátás szintén elengedetlen lenne. Európai tapasztalatok alapján a gyerekvállalás pusztán anyagi támogatása nem megoldás. Végül de nem utolsósorban alapvetően a prioritásokat kellene megváltoztatni, eldönteni, mi is a z igazán fontos az életben, és azokért kell áldozatokat hozni.

Ukrajna egy klasszikus történelmi fordulóponthoz érkezett. Lehet majd a távoli jövőben elemezni, mi lett volna, ha másik utat választják, vagy ha ez meg az sikerült volna. Mint amikor Magyarország mikor a Habsburg és az Oszmán birodalom közé ékelődve két tűz közé került. Ukrajna esetében talán most csak egy tűzről van szó, ez pedig Oroszország, EU nem kényszeríti őket egyenlőre semmire.

De mégis mit szeretne Ukrajna, azaz az ukrán nép? Ehhez kicsit nézzünk utána, hogy tulajdonképen ki is az az ukrán nép. 1991 előtt nem létezett független Ukrajna, volt Krími Kánság része, 16. században Lengyelországhoz tartozott, 1648-as Hmelnickij vezette kozákfelkelés után egyre inkább Oroszország felé orientálódott, végül 1759-ben Habsburg és Orosz fennhatóság alá került, lényegében Oroszország, majd Szovjetunió része maradt 1991-ig. Mi a következménye annak, ha egy ország sokáig nem tud független maradni? Például Magyarország esetében is ez azt jelentette, hogy eltűnt az a vezető réteg, aki egységesen össze tudta volna fogni az adott területen élő népeket, szervezés ás az államügyek irányítása átkerül mások kezébe, így ennek nem lesz sem kultúrája, sem megfelelő tapasztalat. Továbbá nagyhatalmaknál megfigyelhető nemzetállam kialakulása is elmarad, e helyett megjelenik az elnyomó hatalom nemzetiségei is a területen, ami önállóság elnyerése után nyilvánvaló feszültségforrás lesz.

Például vegyük az ukrán nyelvet. Lehet, hogy sokaknak újat mondok, de az orosz nem érti meg az ukránt, de az ukrán megérti a lengyelt. Tehát az ukrán nyelv inkább a lengyelhez áll közelebb, mint az oroszhoz. Ukrajnát jelenleg olyan személy vezeti, aki alig tud ukránul. A keleti oroszok lakta részből származik és egyszerűen nem tanult meg rendesen ukránul, hibásak az ukrán mondatai. Egy ilyen vezetővel hogyan tudna Ukrajna ukrán része azonosulni? Mégis hogy fogadják az orosz közeledést? Ellenszenv az oroszokkal szembe így érthető. Csakhogy Ukrajnának van egy oroszok által lakott része is, akik inkább Oroszország felé orientálódnának, ők most nem tünetnek a kijevi utcákon, így hogy lehet úgy döntést hozni, ha az csak az ország egyik felének lesz jó?

Kérdés számomra csak az, hogy Ukrajna valójában tényleg EU-ba szeretne belépni, vagy csak Oroszországtól menekül. Mert szerintem a második igaz. Nagy reményeket fűznek az EU-hoz, de tudják-e valójában, mit is adhat az EU? Erről egy ukrán kollégámat kérdeztem meg és egy kicsit meglepődtem a válaszán, de nagyon tanulságos: szerinte ha belépnek az EU-ba, akkor talán végre normális fizetést kapnának az orvosok, és megszűnne a korrupció a kórházakban és nem kellene magánklinikára menni, ha az ember normális ellátást szeretne. Szerinte végre lenne normális útfejlesztés, nem pedig az mint most, hogy csak a pénz ellopása megy útépítés címen. Szerinte talán lenne normális minőségellenörzés az ukrán gyárakban. Ismerősek ezek a problémák? Nálunk ezekből hány oldódott meg miután beléptünk az EU-ba? EU nem ad csak úgy pénzt fizetésemelésre. Mikor elmondtam az én tapasztalataimat Magyarországgal kapcsolatban nagyon pesszimistának tűnhettem. Nem is igazán értett engem, mert ő csak azt látta, hogy mikor átutazik Magyarországon vannak jó autópályák, a vasút is jobb állapotban van. Hiába mondtam, neki, hogy csak azon a szakaszon, ha egy kevésbé frekventált részen utazott volna semmi különbséget nem látott volna Ukrajnához képest.

De ezen utólag nem csodálkozok, végül is én sem tudtam, hogy mi az az EU. Talán még most sem. Számomra azt jelenti, hogy bárhol dolgozhatok az EU-n belül és bárhova el is költözhetek. Egy termelőnek, gyártónak azt is jelentheti, hogy szabadon kereskedhet. De nem segélyforrás. Bár van támogatási rendszere, de az nem biztosíték a lopás ellen és nem fogja az adott nemzet kultúráját semmilyen értelemben megváltoztatni.

Nekünk nincs választásunk, nagyon rosszul járnánk, ha kiszorulnánk ebből a kereskedelmi szövetségből, de Ukrajnának van választása. Oroszország nem követelne meg olyan politikai kultúrát, mint az EU, ez talán könnyebbség lenne nekik és élvezhetnék az olcsó orosz erőforrások előnyeit. Ezzel szemben nem tudni mit kaphatnának az európai szövetségtől, azon kívül, hogy ukrán orvosok is kivándorolnak Németországba, de az egyértelmű, hogy mi kell az EU-nak: az ukrán nyersanyagok. Német iparnak biztos jól jönne, ha olcsón hozzájutnának, talán cserébe megéri kifizetniük azt a 20 milliárd eurót, csak valahogy itt le kell nyomni az itteni választópolgárok torkán.

Ukrajnának választania kell nyugat és kelet között, egy nagyon bonyolult helyzetben, amit szerintem kevés tüntető lát át. Talán EU-val járnának jobban, talán Oroszországgal, ezt majd az idő eldönti.

A gyerekszületés az egyik legnagyobb mérföldkő az ember életében. Egy másik állapot, amit nem láthatunk az előzőből, csak átlépünk a gyerek születésének pillanatában. Az sem teljesen világos, hogy jutunk el idáig, talán akárhogy is tervezzük, mégis olyan, mint amikor egy szikla peremén állunk és a tengerbe készülünk ugrani. Még akkor is, ha kilenc hónapig várunk rá. Utólag nehéz visszaidézni az előző állapotot, azt is homály fedi, hogy hogyan értünk el idáig. Valahol volt egy párválasztás, ami mindig egy jó story :). Itt egy picit álljunk is meg. Ha magam sem tudom eldönteni, végül is milyen indíttatásból vállaltam gyereket, akkor hogy lehet olyan állami szabályzást kitalálni, ami serkentené a gyereknevelést?

Ha megpróbálok visszaemlékezni, akkor az anyagi biztonság fontos szempont volt. Bár a magyar átlaghoz viszonyítva anyagilag jól álltunk, mégis sokan velünk azonos helyzetűek nem vállalnának gyereket. Fontos volt természetesen a stabil párkapcsolat, valamint az is, hogy a párom akarja a gyereket. Ha az egyik félnek kell erőltetni az régen rossz. Azon nem gondolkoztam, hogy milyenek az ország kilátásai. Azt általában mindig kritikusan ítéljük meg, akkor is, ha véletlenül épen jó. Ez egy olyan paraméter, amit sohasem ismerhetünk, egyszerűen azért, mert a jövőt nem lehet megjósolni. Igen az is lehet, hogy ennél még sokkal rosszabb lesz, de minden bajból valahogy ki lehet mászni, szerintem ezen felesleges rágódni. Mi úgy ítéltük meg, megvannak a megfelelő alap, belevághatunk. Mégis sokan elrettennek a gyerekvállalástól, vagy csak halogatják, de ennek mik lehetnek az okai?

Egész Európa öregszik, a termékenységi ráta mindenhol 2 alatt van, Németországban 1,4, Kelet-Közép Európában 1,4-1,3. Ez a népességfogyást eddig semmilyen gyerekvállalást támogató rendszerrel nem sikerült sehol sem megfordítani. Sokan mondhatják, hogy ilyen gazdasági helyzet mellett nem érdemes családot alapítani, pedig nagyon sokan sokkal rosszabb körülmények között megteszik. Nagyon sokan nálunk jobb körülmények között élve sem vállalnak gyereket. Valahogy a tények azt mutatják, hogy mégsem az anyagi helyzettől függ, mert a szegényebb régiókban általában nő a népességszám.

Pedig ennek az oka egyrészt pont az anyagi helyzet. Mégpedig szerintem arról lehet szó, hogy féltjük a megszerzett társadalmi és anyagi pozíciónkat, amibe egy gyerek nem fér bele. Már csak a belefektetendő idő miatt is a karrierünk szenvedhet hátrányt. Ilyen gondjai egy afrikai szegény családnak nincs, azaz nincs vesztenivalója. Ezt a problémát más szempontból világítja meg Kodolányi Sötétség című novellája, ami 1922-ben jelent meg a Nyugat hasábjain, mint az alcíme is mutatja egy Dél-baranyai tanulmány. Egy családról szól, ahol az anya a második gyerekkel terhes. Mivel még akkoriban nem volt lehetőség a családok teljes szétköltözésére, az anyós is velük lakott, de nem csak megtűrt rokon volt, hanem az akkori szokásoknak megfelelően a családi hierarchiában a feleség felett állt. A felállás a következő: az anya megtartaná a gyereket, de a család többi tagja lebeszélné (élen az anyóssal). Győzködik az asszonyt, hogy a többi nő is átesett hasonló dolgon, csak szólni kell a vajákos asszonynak és ő elintézni. Az asszon persze fél, hogy belehalhat a magzattal együtt. Végén a konfliktus elfajul, az asszon belehal az abortuszba, amiben a férj rúgása is nagy szerepet játszott. A konfliktust leszámítva ez a családi felépítés tipikus volt még az elkövetkező húsz évben is. Minden család csak egy gyereket vállalt, hogy a földet ne kelljen kettéosztani. Szóval a kevés gyereket pont anyagi szempontból vállalnak, kevesebb anyagi áldozattal jár és a már megszerzett vagyont sem kell tovább osztani.

Ha pedig a mai jó európai szociális rendszert nézzük, akkor anyagilag abszolút nem éri meg gyereket vállalni. Eddig nyugodtan számíthattunk az öregségi nyugdíjra, amivel változatlan életszínvonalon élhettünk életünk végéig. Ellenben régen csak a gyerekekre támaszkodhattak az öregek, már ezért is gyereket kellett vállalniuk. A modern fogamzásgátlók elterjedésével a szaporodási ösztön és a gyerekvállalás biztonságosan szétválasztható. Mivel csak a szexet kívánjuk ösztönösen a végeredményét pedig nem, így kézenfekvő is a magyarázat, hogy minél nagyobb kényelemben élünk, egy gyerek okozta kényelmetlenség nem fér bele a modern életünkbe.

Ebből a bizonyos másik állapotból nézve lehetetlen elmagyarázni egy gyermektelennek. Általában figyelni is kell rá, hogy a sok gyerekes történettel ne untassuk őket. Egy gyerek nevelés ellen könnyű érveket hozni. Ha egy gyermektelen pár látja a hisztiző, síró gyereket, hogy mennyire nincs a szülőnek semmi szabadideje, joggal gondolhatja, hogy ez nem a legjobb buli. Szerintem Európa népességfogyása csak egy módon fog megfordulni: ha valamilyen okból minket körülvevő szociális háló megszűnik és újra a csak a gyerekeinkre támaszkodhatunk.  

Nem csak a szorult anyagi helyzetűek választják a külföldi munkavégzést, hanem a középiskolások körében is egyre népszerűbb a külföldi továbbtanulás lehetősége, több esetben hosszabb távra terveznek. Persze ezt az országra nem túl hízelgő: „minél előbb el kell húzni” kijelentés kíséretében teszik. A külföldön tanulás egy jó lehetőség arra, hogy nyelvet tanuljunk és olyan technikákkal, módszerekkel ismerkedhetünk meg, amik előrébb tartanak, mint nálunk. Gondolok itt olyan tárgyakra, amiket emelt szinten érdemes külföldön tanulni, ilyenek különböző kutatási területek, ahol sokkal fejlettebb eszközök állnak a hallgató rendelkezésére, vagy ide lehetne sorolni a menedzsmentet, ami tőlünk nyugatabbra minden ágát magasabb szinten művelik, mint itthon. Ezzel a pár sorral le is zárnám a külföldön tanulás, dolgozás hasznáról szóló témát, a továbbiakban a világpolgár és az emigráns szemlélet közti különbségről szeretnék írni Márai Sándor példáján keresztül.

Márai Sándor elég felkapott író lett az elmúlt tíz évben (előtte pedig méltatlanul el volt hanyagolva), így többen jól ismerik a munkásságát. De előre le szeretném szögezni, próbáljunk meg attól elvonatkoztatni, hogy egy politikai kör megpróbálta munkásságát kisajátítani. Semmi közük sincs ahhoz a réteghez, amiről Márai ír, ugyanis az a réteg megszűnt létezni. Nem csak itthon, hanem egész Európában. Személyes véleményem szerint meg Márai nem szimpatizálna ezzel a politikai vonallal, de ez csak tipp.

De térjünk a tárgyra! Márai életét e téma szerint is két részre oszthatjuk: egy világpolgári korszakra és egy emigráns korszakra, amikor el kellett hagynia az országot a politikai változások miatt. A poszt szempontjából az első rész az érdekesebb, azaz mi is világpolgár és az emigráns közti különbség? Egy világpolgár nem csak az anyaországához, hanem egy bizonyos társadalmi réteghez is tartozik, amiben az országhatárokat átlépve vándorol, megtartva ezt az identitást. 1919-1928 között megjárta többek közt Németországot, Franciaországot, ahol tanulmányai mellett végig nyitott szemmel járt, látta a hasonlóságokat és különbségeket a hazai és az ottani viszonyok közt, elmerült az adott ország spleenjében, végül ezeket a tapasztalatokat irodalmi művekbe foglalta össze (Egy polgár vallomásai, Napló, Idegen Emberek stb...).

Márai korai műveiben nem találjuk a kesergés nyomát, a külföldi tartózkodás nem a menekülésről szólt, hanem egy ismerkedésről, tapasztalatszerzésről. Márai esetében nem csak nemzeti identitásról volt szó, hanem erős kötődése volt egy olyan társadalmi réteghez, ami egész Európában megtalálható volt, ami kisebb különbségektől eltekintve egységes képet alkotott. Márai naplójában meg is említi, hogy Németországban nem is érezte magát idegennek, otthonosan mozgott az ottani környezetben, ellentétben Franciaországgal (lásd: Idegen emberek c. írása). Talán a szülővárosának elvesztése is hozzájárult ehhez a világpolgári szemlélet kialakulásához. Mindenesetre a műveiből megismerhetjük az ő polgári rétegét, érződik az ehhez fűződő szoros viszonya és az olyan erős kötődése, ami miatt ebben kényelmesen érzi magát bárhol is legyen Európában.

Ezzel szemben manapság a diplomások és a középiskolások elsősorban menekülnek. Nincs szó egyfajta identitásról egy Európán átívelő társadalmi réteghez való tartozáshoz. Ezen nincs mit csodálkozni, mert a második világháború után a társadalmi rétegek összemosódtak. Tulajdonképen egy gazdag vezető réteg alatt kialakult egy óriási massza, aki az előállított termékeket fogyasztja és dolgozik, különböző bérért. Nem található az a réteg ahol a családban összegyűlt egy „könyvtár”. Egy családi műveltség, tradíció, ami generációkat meghatározna. Mindenki mintha ugyan abból a sablonból vágtak volna ki, ha megszerzi valaki a megfelelő tudást (ami nem műveltség), akkor Európában bárhol beállhat egy hasonló tömegbe magasabb fizetésért dolgozni, mint otthon. Márai Sándor céltalannak tűnő bolyongása mégis ezen, a polgári réteghez kötődő pályán mozgott. Identitás és a műveltség szorosan összefügg. Identitás valahova tartozást jelent, ez pedig csak közös történetek, mégpedig olyanok, amik csak adott szűk körnek (családnak) a története, közös kulturális élet, ahol az értékrendek is találkoznak. Ezek mind összekuszálódtak a második világháború viharában. Egyszer majd talán kialakul valami más helyette, de világosan látszik még sokan csak keresik a helyüket.

Márai Sándor emigráns korszakában született írásaiban megjelent egyfajta keserűség, amit a hontalanság okoz. Egészen más szabadon vándorolni, mint tudni, hogy a szülőhazába nem térhetünk vissza. Neki a politikai rendszer elől kellett menekülnie, mert nem érezte magát biztonságban. Manapság ilyenről nem beszélhetünk, csupán arról, hogy valaki nem elégedett a jólétével. Sokan a rossz pénzügyi helyzet miatt keresnek jobb anyagi lehetőségeket, de többen a nagyobb luxus miatt vállalnak külföldön munkát. Ez teljesen más motiváció, ami szintén egyfajta helykeresés a társadalomban. Úgy érzem sokan egyszerűen elégedetlenek az adott társadalmi helyzetükkel (legyen az bármilyen jó), innen feljebb akarnak kerülni, mert nincs az adott rétegen belül semmi kohézió, csak az örök mozgás. Egy ilyen masszában nem könnyű magunknak olyan célokat találni, amitől valóban boldogok lehetünk. Ezért is menekülünk sokan az ésszerűtlen fogyasztásba, anyagi javak hajszolásába, hogy ezt a hiányunkat pótoljuk. Hiteleket nehéz visszafizetni, de mi volt az a cél amiért felvettük?  

Külföldön dolgozás az EU-s csatlakozásunk óta nem nagy kuriózum, ha valaki megcéloz egy hiányszakmát könnyedén kap állást külföldön. Egy EU-n belüli munkavállalás procedúrája alig bonyolultabb, mint egy itthoni, talán nincs is különbség. Ha valakinek sikerül külföldön elhelyezkednie, akkor az biztosan előnyös a munkaadónak és a munkavállalónak, hiszen ezért kötnek szerződést, ez a része világos, ezért is van egyáltalán munkaerő áramlás. De mi a helyzet a munkaerőt adó és a felvevő országokkal? A munkaerőt adó ország problémáiról már született itt egy cikk, most ezt kiegészíteném és a befogadó ország szemszögét is szeretném kifejteni.

A befogadó oldal

Egy olyan országból, ahonnan főleg kiáramlás van nehéz látni a célország fenntartásait a más országbeli munkavállalókkal szemben. Pedig a konfliktus kézenfekvő: a munkanélküliség mindenhol van, még egy fejlettebb országban is. Angliában például ez olyannyira gond, hogy 2007-ben Gordon Brown a “brit munkásokat a brit munkahelyekre” szlogennel kampányolt. Próbálták is szigorítani a bevándorlási törvényeken, de ezek a szabályok természetesen csak az EU-n kívüli országokra lehetnek érvényesek, de a bevándorlók jelentős része Lengyelországból, Litvániából és Magyarországról érkezik.

Angliában működő cégek szívesen alkalmaznak nem angol munkaerőt, mert ők jobban dolgoznak. Egy angol nem viseli el a nehezebb munkát, inkább a segélyből él valahogy. BBC egy műsorban megkérdezett egy vállalkozót, hogy miért foglalkoztat csak litvánokat. A válasz az volt, hogy britek el sem vállalnák ezt a bizonyos munkát. A műsor kedvéért lehetőséget adtak három munkanélküli angol fiatalnak, akik közül az egyik első nap csak egy SMS-t küldött, hogy nem megy dolgozni, egy másik meg első alkalommal elkésett. Ezzel szemben mondjuk egy litván tisztességgel elvégzi a rá bízott munkát. (Erről bővebben az mr1 honlapján lehet olvasni, valamint az erről készült műsor is meghallgatható.)

Persze ezek a kérdések nem csak Angliában merülnek fel, hanem más fejlettebb EU-s országokban is. A probléma hasonló: az adott ország fiataljai nem hajlandóak bizonyos számikra rangon aluli, vagy kényelmetlen munkákat elvégezni, inkább a segélyt választják, ezeket az állásokat meg betöltik más országokból érkezők. Bizonyos rétegek elkényelmesedésével sok munkalehetőség nyílik meg mások előtt, de ugyanez konfliktusokhoz is vezet. Ugyanezek a munkanélküliek, akik rangon alulinak tartja azt a munkát, amit betölthetne, a bevándorlót hibáztatja a munkanélküliségéért. Pedig ha ugyan azért a pénzért ő is olyan tisztességesen elvégezné az adott munkát, valószínűleg semmi esélye sem lenne egy külföldinek arra a pozícióra.

Egy vállalkozásnak mindenképpen előnyös, ha nagyobb munkaerőpiacról válogathat, egy európai multinacionális vállalat versenyképessége is javulhat a világon ezzel. Ezzel nem nehéz belátni, hogy valóban nyer ezzel összességében egy nagy cég, de az adott befogadó ország összes lakosa jobban jár azzal, ha egy nemzeti vállalatuk erősebb és több a bevétele. Magyarán a működéséből járó adóbevételekből bőven jut munkanélküli segélyekre, ami a fenti példából kiindulva nem is olyan rossz alternatíva nekik a munkához képest. Ergo elmondhatjuk, még szükségük is van a bevándorló munkaerőre.

Persze ez a szimbiózis addig működik, amíg valamilyen gazdasági vihar fel nem borítja ezt a kényes egyensúlyt, és felszínre kerülnek a kulturális különbségek miatti feszültségek. Erről már hallottunk Franciaországból, Németországból, legutóbb pedig Angliából is. A befogadó ország szempontjából jobb, ha türelmes az új lakókkal szemben, mert egész egyszerűen függ a munkájuktól.

A munkaerőt adó oldal

A munkaerőt adó oldal helyzete más, kicsit kényesebb téma, érdemes finoman fogalmazni, mert könnyen félreérthető. Leszögezném, az EU tagság előny. Ehhez kétség nem fér, elég csak arra gondolnunk milyen pánik volt mikor meglebegtették a kohéziós alap befagyasztását. Szóval bármilyen hátrányt is szenvedünk a munkaerő elvándorlása miatt, ezt kompenzálják támogatás formájában, amit ha okosan használnánk fel előnnyé is kovácsolhatnánk.

A munkaerő elvándorlása kézzelfogható probléma, ezt jól látjuk a rezidensek példáján. Mi kiképezzük őket közpénzen, majd innen továbbállva egy másik országban helyezkedik el. Ezt joggal érezzük méltánytalannak, de ha beléptünk egy közösségbe, akkor annak a játékszabályait is be kell tartanunk. Ebbe az is beletartozik, hogy az állami pénzzel úgy gazdálkodunk, hogy ez a feszültség ne alakuljon ki. Ehhez előrelátóbb politikára lett volna szükség, és áldozatkészebb társadalomra. Azaz le kellett volna nyelni, hogy jobb egészségügyi ellátáshoz többet is kell fizetnünk valamilyen formában (adó, vizitdíj, magánbiztosítós rendszer, mindegy hogyan nevezzük).

A kialakult helyzetért nem az EU-t kell okolnunk, hanem saját magunkat. Magunkat, hogy eltűrtük és hagytuk, hogy idáig jussunk, nekünk sem volt semmilyen igényünk egy bár fájdalmas, de hatékony megoldásra. Bizony a gazdasági válság megtanított minket arra, hogy milyen ára van az ilyen fafejűségnek: szép lassan az EU-n belüli pozíciónk egyre rosszabb lett. Mivel évek óta nem változnak a bérek, várható volt, hogy az infláció hatására a külföldi munka egyre vonzóbb lesz, ami tovább rontja az itthoni helyzetet.

Ha nem akarunk odáig süllyedni, hogy az EU-s tagságunk tényleg csak hátrány legyen, sürgősen versenyképessé kellene tenni az itthoni munkahelyeket a külföldiekkel szemben. Ehhez biztosan nincs szükség nyugati bérekre, elég lenne, ha az életkörülmények javulnának és a bérek bizonyos szakmákban legalább egy elfogadható szintet elérnének. Szeretném azt hinni, hogy nem késő, hogy nem egy olyan lejtőn vagyunk, ahol már hiába húzzuk a féket.