Az előző rész folytatása, ahol a természet és az ember kapcsolatáról beszéltünk, valamint rávilágítottunk a folyamatosan változó bioszféráról, az egymással az élettérér harcoló földi létformákról, a fenntartható fejlődés szemszögéből. Most lássuk ugyanezt Karinthy Frigyes egyik regényén keresztül.
Az emberiség és a természet közti összhang több írót is megihletett, ebből az egyik legérdekesebb Karinthy Frigyes Utazás Faremidóba című regénye. Ezt a regényt Jonathan Swift Guliverje ihlette (bevallottan Karinthy egyik kedvenc olvasmánya volt) Faremidóban ezt az utazást gondolja tovább, azaz ezt tekinthetjük Guliver ötödik utazásának is.
Ez az utópikus történet a szolaszikról szól, akik egy Földön kívül élő géplények. Ők már több tízezer éve figyelik a földi élet alakulását, amit ők csak dosziferanak neveznek, ami az ő nyelvükön egyfajta betegséget jelent. Minden bolygó egy szolaszivá alakul, ha nem fertőződik meg a dosziférával. A történet elején rögtön az első világháború egyik légicsatájába csöppenünk, ahol főhősünk a repülőgépével egyre magasabbra menekül, így összetalálkozik az egyik géplénnyel, ami megragadja és elviszi a szülőbolygójára. Ez a találkozás csupán a véletlen műve, mivel a világháborús gépeket hitték a szolaszik egy értelmes életformának, de főhősünket megvizsgálva arra jutottak, hogy a Földön minden úgy alakul, ahogy elvárják: a dosziféra „betegségek” egymás ellen fordulnak és szép lassan saját pusztulásukat okozzák, így a bolygó magától meg fog gyógyulni. Szolaszik főhősünket egy megvetendő létformának tekintették, ami több tízezer éves megfigyelésükre alapozták, sőt, főhősünk az utazása végén maga is belátja ezt az állítást, így végül igen levert hangulatban tért haza. Szolaszik a zene nyelvén beszélnek egymással, ezt a zenét nevezhették régen a szférák zenéjének és ihlethette meg a nagy zeneszerzőket. Főhősünk, látva a szolaszik csodálatos világát, kétsége sem volt a felől, hogy ő valóban egy alsóbbrendű létforma.
Karinthy humoros írásait senkinek sem kell bemutatni, zseniálisan rejti el a mély mondanivalóját a szarkazmus mögé, ezt úgy, hogy az egész földi életet gúnyolja ki, azt amit egy csodának hiszünk, az embert pedig ennek a rendszernek a legtökéletesebb teremtményének. Ennek a szarkazmusnak a huszadik század elejének tudományos szemlélete lehet az alapja: az ember is a természet része, annak a természetnek, ami folyamatosan változik az egymás elleni harc miatt. Ebben a regényben tükröződik az első világháború borzalmai is: az emberiség a technikai fejlődését a minél hatékonyabb pusztításra használja ki, ha létezne egy magasabb létforma (amiben a legtöbb ember hisz), az csak mély megvetéssel tekinthet ránk.
Mikor főhősünk kísérőjének (Midorének) megpróbálta bebizonyítani, hogy a földi élet is értelmes, akkor a nagy filozófusok munkáit hozta fel példaként. Ekkor Midore rávilágított, hogy egy műszert nem azért kell vizsgálni, hogy megértsük mire való, mert ha nem ismerjük, akkor egyszerűen nem használjuk. Hanem ha van valamilyen hibája kijavítjuk, ha jó, akkor pedig használjuk. Ekkor a következő kérdést tette fel: „tudjuk-e mi használni agyunkat arra, amire való ”. Szóval egyebet sem csinálnak a filozófusaink, mint felteszik a kérdést, mire való az értelmünk, és azon törik a fejüket, hogy min törik a fejüket. Ilyen előfordul a szolasziknál is, de ilyenkor a meghibásodott gépet el kell vinni egy javítóműhelyben, ahol a fejét kitisztítják. Az első világháború borzalmai után valóban úgy tűnhetett, az ember csupán azért uralja a természetet, mert tökélyre fejlesztette azt a pusztítást, ami a földi életre is eleve jellemző. Végül álljon itt egy idézet a regényből a főhős és Midore vitájáról:
„Röviden vázoltam a filozófia mai állását, s diadalmasan jegyeztem meg a végén, hogy nagyon közel vagyunk ahhoz az időhöz, mikor tudni fogjuk, mit kell érteni szellemi működés alatt.
Midore udvariasan hallgatott végig, s aztán megjegyezte, hogy mindenre válaszoltam, csak arra nem, amit kérdezett. Mert hiszen, a cél szempontjából egészen közönyös az az eszköz vagy műszer, amivel a célt elérjük. Mert ugyebár, aki egy műszert vizsgál, nem azért teszi ezt, hogy megtudja, mire való ez a műszer (ez a legelső, amit tudni kell, ez magától értetődik, hiszen ha nem tudom, mire való, nem is érdekel a műszer), hanem egyszerűen azért, hogy megállapítsa: van-e valami hibája, vagy hibátlan és használható, ezután pedig használni kezdi a műszert. Ő azt kérdezte, tudjuk-e mi használni agyunkat arra, amire való, én pedig hosszan és lelkesen azt feleltem, hogy mi ismerjük a műszert, és szét is tudjuk szedni. Szavaimból azt látja, hogy mi évszázadokon át egyebet se tettünk, mint egyre csak szétszedtük és újból összeraktuk értelmünket, és a legnagyobb gondolkodóknak azokat neveztem, akik azt a legalantasabb és legkisebb munkát végzik, amit náluk esztergályosok csinálnak. Ő azt kérdezte, mire használjuk az eszünket, miről gondolkodunk, feleletemből pedig kiderült, hogy mi egyebet se teszünk, mint egyre feltesszük ezt a kérdést és azon törjük a fejünket, hogy min törjük a fejünket. Mert ha jól értette, ezt akarom mondani az ismerettanról szóló magyarázatommal. Mindez rendben volna, mert hiszen hasonló betegség náluk is előfordul, s a szolaszi-gyárban erre külön reparáló műhelyt állítottak fel: megtörténik ugyanis, hogy a koponya tiszta és helyesen összeállított folyadéka, a szolaszi agyveleje (mint ahogy mi mondanók) elromlik. Láthattam, hogy a tiszta földön sok helyen található az a romlott és bomlófélben levő anyag, amit én szerves vegyületnek szoktam nevezni, ez a romlott, mérges anyag valahogyan belekerül a szolaszi fejébe, és megmérgezi a gondolkodás szervét.”
