Nyugatiszél

A bentlakásos iskolákat regényekből is jól ismerhetjük, mást ne említsünk, mint Nyilas Misi történetét, céljuk egyértelműen a hatékonyabb nevelés volt. Egy ilyen iskolába vagy csak a jobb tanulók kerülhettek, vagy például egy olyan speciális „szakma” alkalmazta ezt a nevelési módszert, mint a katonaság. Mindegy honnan vesszük a példát, jól látszik, ha speciális odafigyelésre, nevelésre van szükség, azt előszeretettel végezték bentlakásos intézményekben. Meg kell említeni a javító, nevelő célját is: ha egy gyerek rossz társaságba keveredett, vagy valamilyen oknál fogva a családi környezet nem volt megfelelő számára, akkor is ideális megoldást jelentett egy bentlakásos iskola, ahol a szigorúbb környezetben talán jobbra fordul a gyermek sorsa.

Hangsúlyozom, hogy TALÁN, mert egy ilyen bentlakásos intézménynek is megvannak a hátrányai, nem csak egy Almodóvar filmre gondolok, meg a valóságban megtörtént szörnyűségekre. Tökéletes nevelés nincs, de a lényeg nem a kiragadott negatív példák, mert azt találhatunk a hagyományos iskolák esetében is bőven, hanem ezzel a módszerrel el tudunk e érni egy jobb átlagot bizonyos gyerekek körében. Módszer nem általános, de ahol hatásos, igenis alkalmazni kellene.

Szegregáció, vagy segítség a Romák esetében? – A környezeti hatás kiküszöbölése

Ez a kérdés rengetegszer felmerül, amikor a roma integráció ez az eszköze szóba kerül. Tapasztalat pedig van: a pécsi Gandhi Gimnázium évek óta alkalmazzák a bentlakásos módszert is. Legfontosabb, hogy ne kényszerből, hanem a szülőkkel együttműködve, a gyerek javát szolgálva működtessük. A példa a szemünk előtt van, csak össze kellene gyűjteni a tapasztalatokat és alkalmazni őket. Ezzel el is értünk az egyik lényeghez: miért szükséges a bentlakásos iskola a romák esetében.

A fogyatékosokkal foglalkozó speciális iskolákban sajnos magas a roma gyerekek aránya. Az enyhe fogyatékos gyerekek esetében nem kerülhetjük ki a rossz családi körülmények káros hatását, azaz nem vele született rendellenesség miatt lett enyhén fogyatékos, hanem magyarra lefordítva nem foglalkoztak vele eleget. Értem úgy, hogy nem beszéltek hozzá, nem kapta meg otthon azokat a fejlesztő játékokat, amik egy magyar családban magától értetődően megvannak, valamint óvodába sem járnak, ahol ezt pótolhatnák. A rossz családi körülmények bizony erős kihatással vannak a szellemi fejlődésre, amik iskolakezdésre behozhatatlan hátrány lesz és nem fogják rendes iskolába engedni a gyereket. Ezt szinte nem is lehet máshogy korrigálni, mint időben, a családi környezetből kiemelve.

Ha a gyerekvállalás és segélyezési (anyagi) problémákat félretesszük, akkor a gyerekek érdekében minél előbb el kell kezdeni a gyerek felzárkóztatását, és igen, még iskola előtt. Ezt először a szülőkkel kellene megértetni, hogy ez kizárólag a gyerekük érdekében szükséges és velük együttműködve szeretnénk ezeket a bentlakásos intézményeket bevezetni. Természetesen mivel azt sem várhatjuk el, hogy a költségeket a szülők állják az állami szerepvállalás kikerülhetetlen. Én személy szerint nem sajnálnám erre az adóforintjaimat. A megfelelő iskoláztatás az egyetlen út a roma integráció felé és ha ezért nem hozzuk meg az anyagi áldozatot később fogjuk a kárát látni, mert bizony egy felnőtt iskolázatlan embert „nehéz továbbképezni”.

De a magyar gyerekeknek sem ártana

Mielőtt nagyon elmélyülnénk a roma gyerekek problémáikkal, ne feledkezzünk meg az oktatás általános nehézségeiről. A tanároknak soha sem volt könnyű dolguk a kamaszodó gyerekekkel, de manapság a szülő kooperációja nélkül ez a nevelési feladat különösen nehéz. Nekem az a meglátásom, hogy a tanárok többsége komoly és igen sok munkát fektet a jó órák tartására. A probléma a követelmények teljes behajthatatlansága és a gyerekek érdektelensége. Olyan sok, érdekesebb információ éri el őket, hogy ezekhez képest a tanóra sokkal unalmasabb.

Egy szülőtől hallottam a legjobb önkritikát: „Olyan későn érek haza, hogy fogalmam sincs, hogy mit csinál és mennyit tanul a gyerekem.” Hát igen, azt hiszem ebben a mondatban összefoglaltuk az igazságot. Egy gyerekét egyedül nevelő, éjjel-nappal dolgozó szülő (vagy akár pár) ügye nem olyan ritka. Ha egy kicsit belegondolunk, akkor nem nehéz belátni, gyereknevelésre bizony semmiképen nem marad egy ilyen szülőnek, vagy akár szülőknek ideje. A fent említett szülő még szerencsés, hogy belátta a saját hibáját és nem hárít a tanárra.

Ez a rész akár egy külön poszt is lehetne, de mégis ide kell vennem a következő kapcsolódási pont miatt, ez pedig a nevelés hiánya. Mindegy az, hogy ez a rossz anyagi helyzet miatt megromlott családi körülmények, vagy az agyonhajszolt családot elhanyagoló XXI. századi életmódunk miatt, de a lényeg, hogy sok család bizony nem fordít elég időt a saját gyerekének a nevelésére, oktatására. Elszörnyülködünk azon, hogy a cigány gyerekek hogyan viselkednek az iskolában, pedig nem csak velük van a gond. A magyar gyerekek ugyan úgy kezelhetetlenek, csak arról nem beszélünk olyan sokat. Akármilyen bizarrul hangzik, ezt a nevelést pótolhatják a bentlakásos iskolák. Egy erős intézmény nyújtotta többlettudás kincs egy olyan ember esetében, akik tényleg a tudásukból, diplomájukból tudnak csak megélni. Egy jó oktatással a gyerekünk jövőjét alapozzuk meg, a nevelés elhanyagolásával pedig nagy felelőtlenséget követünk el.

Nem szabad a bentlakásos iskolákra úgy tekinteni mint egy börtönre. Akik nekem például a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumról meséltek, általában jó tapasztalatokat és jó közösségről hallottam, nem utolsósorban az oktatás színvonala sem volt rossz. Ez csak egy példa, de érdemes fontolóra venni az ilyen intézmények szerepét, mert a mai életmódunk mellett igazából rájuk vagyunk utalva, romáknak pedig égető szükségük lenne rájuk.

Nemrég  láttam az m1 videótárból a Pesti Fekte Doboz cigány együttélésről szóló műsorát. Ez a téma már sokaknak lerágott csontnak tünhet, megint másokból annyi indulatot vált ki, hogy első másodberctől nem lehet erről a témáról higadtan beszélni. Pedig pont helyzet komolysága miatt lenne szükség a higgadt beszédre, a szokásos indulatok nélkül. A majdnem egy órás videót nem szükséges végignézni, ez a poszt inkább vele gondolkodik, nem pedig kommentrálja azt.

Nem kérdés, kényes témát boncol a műsor, sokszor a megfogalmazás sem kíméletes. Nyersen kimondja a valóságot egy olyan témáról, ami sokszor tabu (főleg a politikában). Pedig pont ez a műsor világít rá, hogy erről már nem lehet suttogva beszélni és úgy tenni, mintha ez nem is itthon történne meg. Muszály erről beszélni mert ez a nemzet érdeke.

Forgács István írásán alapuló műsor nem a cigáynság ellen irányult (ahogy az írás sem), hanem pont, hogy értük. Olyan rétegről beszélünk, akikről csak a hírekben hallunk, akkor sem pozitív értelemben. Nem jut el hozzánk a problémáik, olyan mintha a szomszéd megye, vagy falu eseményi valahol a harmadik világban történne, pedig ez bizony itt van, ebben az országban, csak a tévéből tűnik ugyan olyan távolinak mind a kettő. Azok, akik a bőrükön tapasztalják az együttélés nehézségeit, nekik is egy távoli, idegen csoport, hiába laknak pár utcával odébb. Egy idegen csoport, akikkel nem akar  (számunkra érthető módon) közösködni, beszélni az ő problémáiról. Pedig tizenöt-húsz év múlva nem lesz választásunk, olyan nagy számban fogják magugat képviseltetni, hogy a problémák már megkerülhetetlenek lesznek.

A cigányság helyzete még mindíg megoldatlan, és a társadalmi konzultációt a következő adat sürgeti: az öt évnél fiatalabbak között a roma származású gyerekek aránya körülbelül 20%. Azok közül, akik komolyan itthon képzelik el a jövőjüket és fontos nekik az ország sorsa, bizony jobban teszik, ha politikától és kormánytól függetlenül komolyan elgondolkodik ezen a kérdésen, és egy olyan megoldáson amit akár a saját, vagy a családja szintján megvalósítható. Nem, nem arra gondolok, hogy adjunk koldusnak több pénzt. Ezen a téren Muhammad Yunus-al, a bangladesi Grameen Bank, a "szegények bankja" alapító-vezérigazgatójával értek egyet: az ingyen kapott pénz nem oldja meg a szegények problémáját. Inkábba következő kérdések merültek fel bennem, például a gyerekneveléssel kapcsolatban: vajon érdemes e a szokásos ellenszenvet, gyűlöletet belenevelnünk a fiainkba, hogy aztán majd az iskolapadban konfrontálódjon, a jó eséllyel jelen lévő cigány származású osztálytársával? Érdemes e a feszültséget gerjeszteni magunkban a félelmeink miatt? Érdemes viszont nagyokat nyelve túllépni az ösztönös reakcióinkon és viselkedésünkön, mert ha tovább ássuk az amúgy is nehezen áthidalható árkot köztünk, akkor ez a történelemből már jól ismert tragédiához vezethet. Ezt pedig úgy hívunk, Trianon.

A történelem tanulsága

Elsőre kicsit erősnek tűnhet a párhuzam már csak azért is, mert Trianon sokak fejében úgy él, mint a franciák egy önkényes találmánya. Azóta több történelmi műsor sokkal mélyebben boncolgatta ezt az esetet, de talán a történelemórákon még mindíg nem fektetnek elég nagy hangsúlyt arra, milyen régóta is görgette a magyar politika maga előtt azokat a problémákat, amik végül a Trianini döntést jól megalapozták. Már a ’48-as reformok idején is napirendre került a jobbágy és nemzetiségi kérdés. Nem hiszem, hogy ez a gond akkor pattant ki, valószínűleg már jóval előbb is létezett, csak a történelem lapjaira nem került fel. A magyar politika lépéseit ismerjük: sem a jobbágy, sem a nemzetiségi kérdésben nem tettek semmi érdemlegeset, ami szép lassan, évtizedek alatt a nyakukra nőt és én hiszem, ha nincs az első világháború, akkor sem kerülhettük volna el ezt a szakadást. Egyszerűen túl nagy volt már mind a társadalmi, mind a nemzetiségek közti feszültség, és ez a két probléma együtt lehetetlenné tette az egységes magyar  fellépést. A politika meg csak sodródott az árral, annyit tett csak amit minimálisan meg kellet tennie az aznapi túlélésért. Ismerős?

Tudom, hogy az olvasók között sokan ösztönösen egy erőszakos megoldásra gondolnak, sajnos ilyen az ember természete, de mint trianoni béke esetében, nem azon kell keseregni, hogy Károlyi Mihly niért szerelte le a hadsereget, mert  mint említettem ekkor már rég mindegy volt, hanem azokat a tanulságokat kell levonni, hogy hogyan is lehetett volna ezt elkerülni. A megoldás az lett volna ha megfelelő időben nyitunk a nemzetiségek problémái felé és nem a törékeny többségünk elnyomó erelyében bízunk. Most is erről van szó.

Magyar cigányság esetében égető probléma az iskolázatlanság. Ebből a szempontból mélyen egyetérterk Forgács Istvánnal. Sok település annyira elszigetelve él azoktól a városoktól, ahol középiskolai oktatást kaphatnának, hogy szinte lehetetlen bejárni. Sokan mág az általános iskolát sem végzik el. Szinte nem is maradt más esélyük, mint a gyerekvállalás, amibe belekényszerítik a szülők a gyerekeiket. Nálam és kollégámnál is dolgozott cigány származású mesterember, a munkája kifogástalan volt. Ez és más pozitív példák mutatják, ha ki tudnak törni, bizony a társadalmunk ugyan olyan dolgozó tagjaivá válnak, mint bármelyikünk, de ehhez nekünk is esélyt kell adni.

Ha a fent említett 20% nagy része szegéynségben nő fel, semmi esélyt nem látva a kitörésre, az mindenki számára lehetetlen életet fog eredményezni. Nem tudom, hogy a politikától mit várhatunk, de nem számíthatunk arra, hogy a kényelmes bársonyszékből felkapják a fejüket. Akkor már késő lesz. Erről már beszélni kell, minél szélesebb körben és sürgősen megoldásokat találni, minden segítséget igénybe véve, a civil szervezetektől alapítványokig. Minden lehetőséget meg kell ragadni, hogy az oktatási, munkavállalási lehetőségaiket javítsuk, mert különben egy triani békéhez hasonló tragédiával szembesülünk.

Nincs fény az alagút végén

Ha a saját jövőnkkel szebe szeretnénk nézni, nem szabad a gyerekeinket a szokásos sztereotípiák alapján nevelni. Mi sem reagálhatunk mindíg ösztönösen, akármennyire a természetünk része. Sajnos azok, akik nap mint nap a bőrükön érzik a cigány együttélés problémáját, nem reménykedhetnek négy éven belüli megoldásra. Az a párt, amelyik azt állítja, hogy ezt hamar megoldja, arra a legenyhébb kifejezés az, hogy optimista. Ezt nem szabad elhinni, mert a társadalni folyamatok lassúak, ha javítunk az okatási lehetőségeken, annak is hosszú évek múlva van hatása. Mint minden nagy brobléma kitartással, kemény munkával oldható meg, csakis közös erővel. Hogy mi a dolga a cigányságnak, az e videóban elhangzott. Most az a kérdés, hogy mi a mi dolgunk.