Oligarchák már pedig vannak, attól függően, hogyan definiáljuk őket. Ha a következő definíciót vesszük: “egy nagyobb országrészen önhatalmúlag uralkodó főnemes, hatalmaskodó főúr, kiskirály” (forrás: wiki), akkor ebből kiindulva elég nagy vitára nyílik lehetőségünk, ugyanis manapság nehéz eldönteni, hogy ki is az ún. “kiskirály” a földbirtokosok körében. Elég jó, már-már cinikus érvelés az, hogy senki nem látott még oligarchát. Hát pont ezzel van a gond. Kisbirtokosok is tudják, egy lemondott miniszter is tudja, de tulajdonképen csak egy kisebb nyomozással deríthetjük csak ki, hogy tulajdonképen kikről is beszélünk személy szerint. Ettől kelt ez az ügy indulatokat és sérti sokak igazságérzetét: miért kell fantomok ellen harcolnunk? Így lesz ez a gazdasági verseny tisztességtelen.
Orbán Viktor érvelése helytálló, miszerint nincsenek oligarchák, ha a fenti definíciót úgy értjük, hogy ezeknek a gazdasági szereplőknek nincsen politikai befolyása. LMP érvelése is helytálló, mivel szerintük ezek a nagybirtokosok a FIDESZ érdekcsoportjából kerülnek ki, párthoz való kötődésük elég nyilvánvaló. Ha a parlamenti összefoglalót jól értettem, akkor a vita a körül van, hogy ezek a földbirtokosok mennyire befolyásolják a jog és hatalomgyakorlást. Orbán Viktor világosan kifejtette, szerinte szükség van azokra a nagybirtokosokra (tőkésekre), akik munkahelyet teremtenek és hatékonyan tudnak egy gazdaságot működtetni. Kérdés csak az, hogy kik legyenek ezek a tőkések.
TSZ vezetőkből oligarchák
Mikor 1990 után a TSZ-ek kezdtek kft.-é átalakulni, természetes, hogy az ott dolgozó, az ágazatban járatos vezetők kerültek jó pozícióba. Nem azért mert „szemét komcsik”, hanem mert tényleg volt rálátásuk, mivel ott dolgoztak, és sokaknak közülük jó elképzeléseik és céljaik is voltak a saját kft.-jükkel kapcsolatban. Valamint ezek az újdonsült vállalkozók kárpótlási jegyekből is bevásároltak, amikkel igen kedvező áron jutottak földekhez és ezek a földek ma már értéküket megtöbbszörözték. Könnyű ezért is őket hibáztatni, de ez nagy hiba, mivel a kárpótlási jegyekhez senki nem ragaszkodott. Legtöbben, akik ezeket megkapták egyáltalán nem láttak perspektívát a földművelésben, főleg a telek méretéből adódóan, ezért is minél előbb pénzzé akarták váltani. Így elmondhatjuk, hogy a kereslet és kínálati oldal akkor igenis találkozott egymással, az pedig, hogy utólag kiderült, ők csináltak jó üzletet, azért nem ők a felelősek. Mégis mit kellett volna csinálni? Kényszerből kapát adni mindenki kezébe? Akkor azt hiszem tényleg nem is lett volna rendszerváltás … Azok akik végül megtartották kicsiny földjüket és bérbe adják mai napig ezeknek a vállalkozóknak, tisztességes bérleti díjat kapnak érte, mondanom sem kell a kárpótlási jegyért kapott pénz többszöröse visszajött már.
Ezek a volt TSZ vezetők bizonyára nem FIDESZ közeli emberek voltak (bár lehetett köztük olyan is, ezt nem tudhatjuk), de a politikai súlyuk nem mondható nagynak, így bármilyen gazdagok is nem beszélhetünk oligarcháról mégsem. Úgy tűnik 1990 után kezdett kialakulni egy birtokosi rendszer, amit tovább kellett volna finomítani, úgy, hogy az elmaradott térségek és a kisbirtokos gazdák is több támogatáshoz juthassanak, főleg EU-s forrásokból.
A FIDESZ-es oligarcha jobb
Már az első Fidesz ciklus vége fele érződött Orbán Viktor azon szándéka, miszerint az ő bizalmasait szeretné a mezőgazdasági szférában helyzetbe hozni. Valamiért ez fontossá vált, de a miértre mai napig nem jöttem rá. Akkor ebből nem volt ekkora médiaügy, már csak azért is, mert közelegtek a választások, ahol más fontosabb témák merültek fel, másrészt az MSZP nem foglakozott ezzel annyit mint most az LMP. Mégis úgy érzem, igazából azok a folyamatok folytatódnak, amik 2000-ben elkezdődtek, de a szükségességét most sem értem.
Miért kell egyáltalán helyzetbe hozni a más vállalkozókat? Miért jobb, ha egy bizalmas ember kezében összpontosul az ország mezőgazdasági termelése? Talán nem bíznak a helyi gazdákban, a hatékonysággal van a gond? Ezek mind olyan kérdések, amiket csak Orbán Viktor válaszolhatna meg, ha akarna. Talán egyre adott választ: a hatékonyságra. Sejthetően a párton belül dilemma volt, hogy a nagy, vagy a kis gazdaságokat támogassák. A miniszterelnök válaszából a parlamentben kiderült, ő a nagybirtokosok mellett teszi le a voksát. Az is lehet, csak az ő saját szemléletéből adódik, hogy erre a pozícióra csak bizalmasokat tud elképzelni. Azt hiszem sokan ezt nem szeretik benne.
Mire lenne szükség?
Teljesen természetes lenne, hogy egy szabad piaci versenyben kialakulnak nagy és kisbirtokok. Viszont ha európai szokásokat követnénk, akkor kicsit tanulhattunk volna Ausztria példájából. Ott nagyon komolyan veszik az ún. „esélykiegyenlítést”. Az EU-s támogatásokat több szempont szerint osztják szét: birtok, tevékenység, valamint termőterület elhelyezkedése szerint (pl. hegyvidéki, vagy síkvidéki gazdálkodás). Céljuk a családi gazdaságok támogatása és fenntartása, valamint környezetvédelmi szempontok betartása. (Részletesebben itt lehet erről olvasni.)
A mai hazai folyamatok ezt a szemléletet nem tükrözik. Ha egy vállalkozó kezében összpontosul a mezőgazdasági termelés, annak nagyon negatív hatása lenne a foglakoztatásra, biztos, hogy nagyon költséghatékonyan termelnének, de ezzel szemben milyen költségeket róna az államra az ezzel járó munkanélküliség minden gondja? A társadalmi és elvándorlási problémákról nem is beszélve.
A családi gazdaságok támogatása kiemelten fontos lenne, mivel segíteni kell őket a vállalkozók melletti versenyben. Azért írtam melletti versenyt, mert egymás mellett kellene működniük, minél kevesebb érdekütközéssel. Az EU-s támogatások felhasználásakor ezeket a szempontokat kellene figyelembe venni.
Ángyán József lemondása, Orbán Viktor magyarázkodása arra enged következtetni, nem ebbe az irányba haladunk, ami egy újabb sajnálatos pont, ami a kormányunk munkája ellen szól. Ebben a rossz gazdasági helyzetben sokkal fontosabb lenne a fejlesztési, mint a politikai célok megvalósítása.
